A reformáció lényege a visszatérés. Visszatérés ahhoz a forráshoz, ahol semmi másról nincs szó, mint arról, hogy Isten szeret, Jézus Krisztusban pedig személyes kapcsolatra hív bennünket. Ezt akkor ismerhetjük fel, ha Isten nem egy kifaragott tárgy, bálvány az életünkben, hanem élő személy, akivel kapcsolatba lehet lépni. Balog Zoltán püspök hirdetett Igét Sydneyben, a reformáció ünnepe alkalmából tartott istentiszteleten. A Zsinat lelkészi elnöke az ausztráliai magyar diaszpóránál tett látogatást, ahová Novák Katalin köztársasági elnökkel együtt érkezett.
Balog Zoltán prédikációja elején a napi Ige rendszeres, reggeli olvasásának fontosságáról, illetve arról a rendről beszélt, amely szerint a reformátusok olvassák az Igét. – Elkezdjük az elején, aztán végigolvassuk, a nagy ünnepeket leszámítva nem választunk ki különböző napokra úgynevezett perikópákat, különleges szakaszokat, amelyek éppen arra a napra illenek – magyarázta. A reformáció ünnepére előírt igeszakasz többek között a 115. zsoltár, amelyet teljes egészében felolvasott a püspök.
„Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget szeretetedért és hűségedért! Miért mondanák a pogányok: Hol van az ő Istenük? A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart! A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak. Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak. Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon. Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik és mindazok, akik bennük bíznak. Izráel, az Úrban bízzál! Segítséged és pajzsod ő. Áron háza, az Úrban bízzál! Segítséged és pajzsod ő. Akik félitek az Urat, az Úrban bízzatok! Segítségetek és pajzsotok ő. Gondol ránk az Úr, meg fog áldani. Megáldja Izráel házát, megáldja Áron házát. Megáldja azokat, akik félik az Urat, a kicsinyeket a nagyokkal együtt. Szaporítson meg titeket az Úr, titeket és fiaitokat! Áldjon meg titeket az Úr, aki az eget és a földet alkotta! Az egek az Úr egei, de a földet az embereknek adta. Nem a halottak dicsérik az Urat, nem azok, akik a csend honába tértek, hanem mi, mi áldjuk az Urat most és mindörökké. Dicsérjétek az Urat!”
A püspök felelevenítette, hogy néhány napja jártak Manus szigetén, Pápua Új-Guineában, ahol több bálványt is láttak. Nem aranyból vagy ezüstből készültek ezek, hanem fából, szépen kifestették őket, voltak köztük ijesztőek, érdekesek, még talán olyanok is, amelyek művészileg elgondolkodtatónak számítanak, de mégiscsak bálványok voltak ezek, emberi kéz alkotásai. – Mi, a reformáció napján harcoljunk a bálványok ellen, mondja ez a zsoltár, vállaljuk azt az ősi harcot, ami a bálványok ellen dúl. Ez a harc egyidős az emberiséggel, mert a bálványok azt a kérdést vetik fel, hogy te kiben bízol, kitől várod az életednek a beteljesülését. Három fő bálvány volt – a XXI. században is ez a három fő bálvány létezik –, az egyik a hatalom és az erőszak, Baál, a másik a termékenység, a harmadik pedig a vagyon, a pénz. Amennyiben meg akarjuk érteni ezt a harcot, hogy miért is kell a reformáció napján ez ellen harcolni, akkor olvassuk el Luther Márton legelső tételét, hiszen az éppen erről a harcról szól. A keresztyén ember életének minden napja megtérés a bálványoktól. Nemcsak a pogányok, más vallásúak, más felekezetűek bálványairól, hanem a saját bálványainkról van szó. Hol vannak a mi bálványaink? – tette fel Balog Zoltán a kérdést.
Felelevenítette Molnár Mária történetét, aki Manus szigetén evangelizált, hirdette a keresztyén hitet. Szembenézett a bálványokkal, és leírta, hogy ezeknek az embereknek az élete folyamatos félelem. Mindig félnek, rettegnek valamitől, és viszik a bálványaiknak az áldozatot: egy kis ennivalót, egy kis virágot, a termésükből az elsőt, hogy meg ne haragudjanak rájuk. Csak meg ne haragudjon az a gonosz szellem – gondolták, ezért igyekeztek valahogy kiengesztelni, megbékíteni őket.
A püspök hangsúlyozta, hogy ma már nem a félelem teremti a bálványt, hanem a gőgös ostobaság. – A bálvány az, ami ott van a szíved közepén. A bálvány az, amiről úgy gondolod, hogy az életed értelmét adja. A modern ember magának faragja a bálványait, isteneit. Válogat, mint egy svédasztalos büfében, összeállítja a saját vallását, aztán csodálkozik, hogy ez a bálványisten nem tudja megtartani, amikor szüksége lenne rá – figyelmeztette az egybegyűlteket.
– A bálványimádás nem a természeti népek kísértése csupán, hanem minden emberé. Az Istent nem szabad kifaragni, nem is lehet. Ha elkészíted magadnak a saját külön bejáratú istenképedet, akkor az bálvány. Hogyan készíthetnél saját magadnak Istent, amikor ő alkotott téged, te vagy az alkotás, nem pedig ő? Megmondani, hogy milyen legyen az Isten az életemben, melyik bajban segítsen, miként álljon mellettem, mikor gyógyítson meg, mikor gondoskodjon a gyerekeimről, az unokáimról – ez mind bálvány – sorolta. Felhívta a figyelmet, hogy bálvány az is, amikor elképzeljük magunknak, hogy a másik embert milyennek szeretnénk, és ha nem olyan, akkor az az ő hibája. – Ezt csináljuk az Istennel is. Ne te akard eldönteni, hogy milyen legyen az Isten az életedben. Ez nem egy olyan figyelmeztetés, ami miatt el kellene szégyellni magunkat, hogy rosszat tettünk, hanem fölszabadítás. Fölszabadít bennünket arra a kapcsolatra, amely tele van kiszámíthatatlan pozitív meglepetésekkel. Ha az Isten nem egy kifaragott tárgy az életünkben, nem egy elképzelt valaki, hanem egy élő személy, akivel kapcsolatba lehet kerülni, akkor már nem bálvány, hanem útitárs. Akkor már ott van az életünkben, személyes társas kapcsolatban vagyunk vele, amelyre teremtett bennünket. A reformáció ide akart visszavezetni. A szó eredeti jelentése is az, hogy visszaformálódni az eredetivé. Visszatérni ahhoz a forráshoz, ahol semmi másról nincs szó, mint arról, hogy Isten szeret, Jézus Krisztusban pedig személyes kapcsolatra hív bennünket. Miért nem akarja az ember mindezt? Azért, mert a személyes szeretetkapcsolatban kiszolgáltatottság, kiszámíthatatlanság van, ott bármi megtörténhet. Ha összefogunk az Istennel, aki szeret bennünket, abból bármi jó kisülhet, olyan is, amire nem gondolnánk. Úgy hívják ezt, hogy áldás – jegyezte meg a püspök, kapcsolódva a 115. zsoltárhoz.
– A zsoltáros azt kívánja, hogy szaporítson meg titeket az Úr. Ez az áldás jel. Amíg gyermekek születnek, amíg szaporít bennünket az Isten, addig van esély, bármi jó megtörténhet az életünkben. Mondhatjuk azt, hogy túl nagy az ára mindennek, mert meg kell nyitnunk az életünket, változások történnek, amelyek nem biztos, hogy rögtön örömmel töltenek el bennünket. Feltehetjük azonban a kérdést: létezik egyáltalán szeretet kiszolgáltatottság és kockázat nélkül? Van-e nagyobb kockázat annál, mint szeretni a másik embert feltétel nélkül? Isten ezt a kockázatot vállalta értünk, ezért helyezte Luther és Kálvin is Jézus Krisztus áldozatát a középpontba. Isten úgy mutatta meg a szeretetét, hogy áldozatot hozott értünk, megmutatta, mit jelent szeretni a másikat. Elküldte a fiát, Jézust, hogy elhiggyük, szeret minket. Nem valamit küldött: egy kicsit jobb sorsot, egy kis gazdagságot, egy kis egészséget, hanem saját magát adta. Ezt jelenti, hogy „solus Christus”. Ha pedig azt kérdezzük, hogy mi erre a bizonyíték, akkor a következő reformátori alaptétel megadja a választ: „sola Scriptura”. A keresztyénség a fül vallása, meg lehet hallani Isten szavát, kérdés, hogy van-e elég csend bennünk, hogy meghalljuk. Az úrvacsorán pedig kezünkbe vehetjük annak a jelét és pecsétjét, hogy az Isten szeret bennünket, és meghív az ő vendégségére. Bár az úrvacsoráról alkotott elképzelésünk különbözik a római katolikusokétól, mégis közös a lényeg: a bor és a kenyér személyes, kézbe vehető és az Isten lelke által belülről hat. Milyen jó lenne ebben találkozni! – fejezte ki reményét. – Ne készíts magadnak bálványt, örülj neki, hogy van élő Istened, aki Jézus Krisztusban önmagát adja neked – zárta prédikációját Balog Zoltán.
Az istentisztelet közös úrvacsorával végződött.
Felismerni az örök értékűt
Az istentiszteletet követően Novák Katalin köztársasági elnök mondta el beszédét.
Az államfő kifejtette, hogy a család a legnagyobb segítség a megújulásban és a megmaradásban. Hozzátette: a gyermekek azok, akik folyamatos megújulásra késztetnek minket, és a gyermekek azok, akik a családot is folyamatosan megújítják. Így lehet a család a megmaradásnak és a megújulásnak egyaránt záloga.
A reformáció ünnepéhez kapcsolódva Novák Katalin elmondta: keresztyén emberként és keresztyén döntéshozóként is az a feladatunk, hogy felismerjük és megkülönböztessük egymástól az örök értékűt a megújíthatótól és megújítandótól.