Hittel átszőtt mindennapok óceánnyi távolságra

A küldöttség szeptember 11-én indult Argentínába, és szombat hajnalban érkezett meg Buenos Airesbe. Mészáros Lászlónak a hosszú út előtt az olvasás jelentette a készülődés egyik részét: az ország és a gyülekezet történetét tanulmányozta, és már ekkor formálódni kezdett benne a vasárnapi igehirdetés üzenete. Útitársai Nemes Pál, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának presbiteri alelnöke, Mező István Mózes, a Zsinati Hivatal vezetője, valamint a saját költségén utazó Szücs Attila, a Zsinati Hivatal gazdasági bizottságának elnöke voltak.

Nemes Pál elmondása szerint korábban nem járt ilyen küldöttség az anyaországi református egyháztól a gyülekezetnél. Éppen ezért a mostani látogatás a helyieknek is ismerkedést jelentett, nem pusztán egy régi kapcsolat ünnepi állomását. A gyülekezethez fűződő személyes kötelékeket korábban inkább egyes lelkipásztorok látogatásai és az argentínaiak magyarországi útjai erősítették. Benedek-Micsinay Mária például tavaly a református egység napján járt Debrecenben, lánya, Zsuzsanna pedig idén a balatonszárszói diaszpórakonferencián vett részt.

A mostani találkozáskor mindkét oldalon volt némi óvatosság. A helyiek korábban nem ismerték személyesen a négy vendéget, és a küldöttség tagjai is csak olvasmányaikból, elbeszélésekből tudhatták, milyen közösség várja őket. – Nem tudták, hogy kik mennek, nem tudták, milyen emberek vagyunk – idézi fel Nemes Pál az érkezés pillanatait. Szombat este a presbiterek és a főgondnok, Benedek-Micsinay Mária vacsorára hívták meg őket. – A vacsora után azért már egészen más hangulatban álltunk föl az asztaltól – mondja a presbiteri alelnök. Mészáros László is azt érezte, hogy a következő napokban – mint fogalmazott – fogyatkozott az a távolság, ami köztünk van. Nemcsak a vasárnapi szolgálat, hanem a négy vendég együttléte, a gesztusok és az asztal körüli beszélgetések is azt fejezték ki, hogy kíváncsiak az ott élőkre. Amikor a kezdeti bizonytalanság oldódott, szóba került, hogy hogyan őriznek magyar történeteket a családok, miért áldoznak szabadidőt arra, hogy a következő nemzedékek se szakadjanak el tőlük.

A jubileumi szám mögött jóval hosszabb történet húzódik. A magyar református közösség szerveződése a harmincas években kezdődött, 1949-ben református és evangélikus egyházközösség alakult, az önálló Argentínai Magyar Református Egyház hivatalos létrejöttének hetvenedik évfordulóját pedig idén ünneplik. Az ’50-es és ’60-as években négyszázan tartoztak hozzá, ma pedig harmincöt-negyven aktív tagja van. A számok mögött több nemzedék kivándorlása, háború utáni újrakezdése és az 1956-ot követő menekülése áll. Az egykori kivándorlók leszármazottai közül sokan már Argentínában születtek.

A vasárnapi ünnepi istentiszteletet egy kisebb gyülekezeti teremben tartották, amely Nemes Pál szerint zsúfolásig megtelt. – Amikor magyarul hallják az Isten szavát, akkor összegyűl a magyar közösség – fogalmaz. A magyar nyelvű igehirdetés más felekezetűeket is vonzott. A presbiteri alelnök azt tapasztalta, hogy amikor Magyarországról érkezik pap vagy lelkész, a helyi magyar katolikusok, evangélikusok és reformátusok egymást is meghívják az alkalmakra. Mészáros Lászlót ugyanez az összetartás érintette meg: a közös főzéstől és énekléstől a fiatalokkal végzett munkáig sokféle formában találkozott vele.

Ott ez az egymás felé fordulás a lelkipásztorhiányra adott mindennapi válasz is. Mészáros László tábori püspöknek az ökumené Buenos Airesben nem elsősorban szervezett közös alkalmat jelentett. Mint mondja: – A magyarok egymást is hívogatják ezekre az alkalmakra, és mennek is egymáshoz. Az igehirdetés két mondata szólalt meg egymás mellett: „Hatalmas dolgot cselekedett velünk az Úr, ezért örvendezünk!” – idézte a protestáns tábori püspök a 126. zsoltárt. János evangéliumából pedig Jézus szavait választotta: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.” (Jn 15,5) A hét évtizedért való hála mellé így a megmaradás kérdése került. A prédikációban Mészáros László az alapítók veszteségeiről és kitartásáról is beszélt, majd arra irányította a figyelmet, hogy a gyülekezet jövőjéhez minden nemzedéknek magának kell megtalálnia az élő kapcsolatot Krisztussal.

Az igehirdetés a múló idő és a kegyelmi pillanat különbségével is foglalkozott. A naptárban hetven év telt el; a kivándorlók életében ehhez óceánnyi távolság, elhagyott otthonok és sokszor a hazatérés reményének elvesztése társult. A tábori püspök ugyanakkor arról beszélt, hogy a jubileum nem csak mérlegkészítés: alkalom felismerni, miként maradt meg a közösség ezek között a körülmények között. A János evangéliumából választott képben ezért találta meg az ünnep központi gondolatát. – A Krisztushoz tartozás elengedhetetlen – fogalmazott. Szerinte ez Buenos Airesben ugyanúgy érvényes, mint bármelyik magyarországi gyülekezetben. Mészáros Lászlónak különösen megmaradt, milyen erővel énekeltek magyarul az istentisztelet résztvevői. A vendégek új énekeskönyveket vittek ajándékba; a helyiek örömmel lapozgatták, és már a látogatás idején ismerkedni kezdtek a számukra új énekekkel.

A tábori püspök úgy látja, a gyülekezetnek elsősorban az igehirdetésen keresztül tudnak adni azok, akik Magyarországról érkeznek hozzájuk. Az istentisztelet így egyszerre szólt a régi nemzedékekről és azokról, akiknek most kell továbbvinniük a gyülekezetet. A prédikáció kimondta a sokakat foglalkoztató kérdéseket: lesz-e, aki évek múlva is kinyitja az ajtót, zsoltárt énekel, magyarul beszél? Mészáros László nem kész szervezeti receptet kínált erre. Arra hívta őket, hogy az elődöktől örökölt hagyomány mellett a fiatalok saját hite is megszülethessen.

Nemes Pálnak a találkozások egyik legfontosabb tapasztalata az volt, hogy mennyi saját munkát fektetnek az argentínai magyarok a közösségeikbe. Önkéntesek tanítják magyarul a gyerekeket az óvodáskortól kezdve egészen tizennyolc éves korukig; a Zrínyi Kör és a cserkészet pedig alkalmat ad a közös éneklésre, néptáncra és a magyar történelem megismerésére is. – Ötödik generációs magyar gyerekekkel tudunk magyarul beszélni – hívja fel a figyelmet a presbiteri alelnök. Mindez olyan országban történik, ahonnan a jobb megélhetés reményében sok fiatal távozik, miközben a beolvadás is állandó kérdés. Nemes Pál mégis azt tapasztalta: ők nem adják föl.

A magyarországi küldöttség a cserkészekkel is találkozott. A vegyes házasságban született gyerekek között is hallott magyar szót, miközben a spanyol a mindennapi környezetük nyelve. A történet másik oldala azonban az, hogy a nyelvtudás önmagában még nem jelent gyülekezeti utánpótlást. A magyar egyesületek, a cserkészet és a református közösség kapcsolódnak egymáshoz, de mindegyiknek meg kell találnia, hogyan szólítsa meg a fiatalokat a maga feladatában.

A közösség utánpótlása a nyolcvan év fölötti Benedek-Micsinay Máriát is foglalkoztatja. Mészáros Lászlónak elmesélte, hogy két alkalommal is ellátogatott egy baptista gyülekezetbe: szeretné megérteni, hogyan tudják megszólítani és megtartani a fiatalokat. A tábori püspök szerint a főgondnok még keresi a megoldást, maga sem fogalmazott meg kész választ. Mészáros Lászlót éppen ez a kíváncsiság és cselekvőkészség nyűgözte le. Hozzátette: a fiatalok megszólításának módját Magyarországon is keresik, ő maga a katonák között végzett szolgálatában is feladatának érzi ezt.

Az újrakezdés nem ismeretlen az argentínai magyar közösség életében. A gyülekezetnek egykor nagy, többemeletes székháza volt Buenos Airesben, amely évtizedeken át istentiszteleteknek, bibliaóráknak és a magyar gyerekek találkozásainak adott helyet. A csökkenő létszám és a fenntartási költségek miatt végül el kellett adniuk. Később egy kisebb épületbe költöztek, ahol a szomszédos magyar egyesület gyerekei és a cserkészek is megfordulnak. A mai találkozóhely ezért jóval több a vasárnapi istentisztelet helyszínénél.

A hétköznapok nehézségei sem maradtak rejtve a vendégek előtt. A gyülekezeti épület teteje például beázott. Mészáros László mégsem panaszkodó közösséget ismert meg: ha gond adódik, a tagok adományokat gyűjtenek, és saját erejükből keresnek megoldást. A közösségnek jelenleg nincs állandó magyar lelkipásztora. Écsi Gyöngyi hetényi református lelkipásztor rendszeresen utazik hozzájuk többhetes szolgálatra; az útiköltséget, Nemes Pál elmondása szerint, maguk adják össze. A látogatások közötti időben online istentiszteletek is segítik a kapcsolatot. – Egy gyülekezet akkor fog működni, ha mi is belerakjuk a saját munkánkat – fogalmaz a presbiteri alelnök. Szerinte ebbe a szabadidő és az anyagiak felajánlása is beletartozik. Hozzátette: az ottaniak odaszánásából a magyarországi gyülekezetek is tanulhatnak. A saját erőből végzett munka ugyanakkor nem csupán az épületre és a lelkészi látogatásokra terjed ki. A gyülekezet rászorulóknak szervez gyűjtéseket, támogat gyermekeket gondozó intézményeket és Chaco tartománybeli iskolákat is. A magyar egyesületben pedig önkéntesek végzik az idősotthon fenntartásához szükséges szervezőmunkát. Nemes Pál szerint ez különösen figyelemreméltó volt a sokszor nehéz argentin gazdasági körülmények között.

A presbiteri alelnök az idősek otthonában is járt. Az intézményt egy 1922-ben alapított magyar önsegélyező egyesület tartja fenn. A lakók magyar származásúak, bár már nem mindenki beszéli a nyelvet. Nemes Pál különösen egy horvát anyanyelvű asszony családjának történetét őrizte meg. Az élettörténeteket hallgatva érzékelte igazán, hányféle menekülés, határátlépés és újrakezdés emléke van jelen az ottani magyarságban. Az asszony családja előbb Spanyolországba került, onnan jutott el Argentínába. Ott egy magyar fiatalember kezdett udvarolni neki. A szülők eleinte ellenezték a kapcsolatot, de a fiatalok kitartottak egymás mellett, és végül összeházasodtak. A nő megtanult magyarul, lánya pedig büszkén mesélte Nemes Pálnak, hogy a legfiatalabbak is beszélik a nyelvet, mert a családban a nagymamával csak így tudnak szót érteni. Az idősotthonban hallott történet a presbiteri alelnöknek megmutatta, milyen személyes döntéseken és családi kapcsolatokon múlhat a nyelv továbbadása.

Az 1991-ben megjelent, A magyar reformátusság körképe című kiadvány egy 1988-as gyülekezeti beszámolót is megőrzött. Abban a Buenos Aires-i reformátusok a magyar nyelvű istentiszteletek és a női bibliaóra mellett arról írtak, hogy egy chilaverti magyar öregotthon (Szent István Magyar Idősek Otthona) lakóinak havonta hirdetik az Igét. A régi beszámoló is azt mutatja: az idősekkel való törődés régóta része az ottani magyar közösségek életének.

Mészáros László tábori püspök az út során egy másik magyar történetet is megismert. Ellátogatott az argentin katonai akadémiára, amelynek alapítója és első vezetője az 1848–49-es szabadságharc egykori honvédtábornoka, Czetz János volt. A látogatást a magyar nagykövetség és a helyi kapcsolatok segítségével szervezték meg. A püspök erre az alkalomra hímzett zászlószalagot készíttetett, amelyre a tábornok neve mellé a jubileumi istentiszteleten is megszólaló zsoltárige került.

A találkozó előkészítésekor még az sem volt biztos, hogy egy nagyszabású kiképzés miatt fogadni tudják a vendégeket. Végül az intézmény vezetőjével is beszélgethettek, majd egy tiszt megmutatta nekik az akadémia több részét. Mészáros László korábban katonai főiskolán szolgált lelkészként, így az argentin tisztképzésről is volt mit kérdeznie. A szalagot a Czetz Jánosnak szentelt emlékhelyen helyezte el, a magyar zászló és más, a tábornokhoz kötődő emlékek között. A zsoltárigét az emigrációban új életet kezdő Czetz történetéhez is kapcsolta.

Nemes Pálnak a kapcsolat folytatásának kérdése a hazautazás után is kézzelfogható maradt. Az amszterdami átszálláskor Benedek Mária már e-mailben érdeklődött, rendben megérkeztek-e, majd akkor is írt, amikor hazaértek Magyarországra. A presbiteri alelnök szerint sokat jelentene, ha ez a figyelem kétoldalú maradna: rendszeresen beszélgetnének, újra találkoznának, és a Magyarországi Református Egyház akár egy lelkipásztor útiköltségéhez is hozzájárulna. – Annak is nagyon örülnek, ha megyünk hozzájuk, vagy ha idejöhetnek hozzánk – teszi hozzá. A tőlük kapott szeretetről pedig így fogalmaz: – Talán ebből az imádságból meg a szeretetből kellene egy kicsit viszonozni.

Mészáros Lászlóban egy régebbi, kárpátaljai szolgálat emléke éledt fel: akkor azzal a szándékkal indult, hogy segíteni fog, ám végül úgy tért haza, hogy ő kapott többet az ottaniaktól. Buenos Airesben is ezt élte meg. Emberként a helyiek életigenlését és életszeretetét hozta magával, lelkipásztorként pedig azt, ahogyan a hitük átszövi a mindennapjaikat. – Talán az a legnagyobb ajándék, hogy láttam olyan embereket, akik a mindennapjaikban megélik a hitüket – hangsúlyozza. Úgy érzi, az argentínai reformátusok példája az élete végéig elkíséri.