Nem esett kétségbe 1956-ban

Egy kalapos ember jön felénk, mindkét kezében mankóval. Ő Ormós Ajtony. Amikor a néhány hónappal korábbi bypassműtétjére utalva arról kérdezzük, hogyan érzi magát, nevetve csak annyit mond: fiatalosan. A repülőtérről is ő visz el minket az interjú helyszínére. Nyolcvanöt évesen még vezet. – Mi a csudát akadjak föl a műtéten?! Az Úristen megadta, hogy még mozgóképes legyek, tudni kell elfogadni – jelenti ki. A műtétet is apróságnak tartja, de vajon mi számít komolyabb dolognak az elmúlt nyolcvanöt évéből? – Nem tudom. Tíz évvel a nyugdíjazásom előtt vastagbélrákkal operáltak. Amikor felébredtem, panaszkodtam a sebészorvosnak, hogy van egy kis hiányosság: a henteskampónak nincs nyoma a sarkamon – fejjel lefelé lógatva műtöttek ugyanis. A sebészorvos kissé megdöbbent, majd elmosolyodott, és azt mondta: „Más módszerekkel dolgozunk.” Így állok a dolgokhoz – mondja, mi pedig nagyokat nevetünk.

Honnan ered ez az öröm? – érdeklődünk. – Bízom az Úristenben, ő jót ád, és a mai napig megtartott. Persze, amikor valami rossz történik – és abból nincs hiány –, használok néhány jó, szép magyar kifejezést, de nem esem kétségbe – érkezik a válasz.

Beszélgetésünkre a családi fotóalbumáról készült fénymásolatokkal készül. Elsőként a testvéreivel és szüleivel Svájcban készült közös képet mutatja meg. – Jó református közösségben nőttünk fel a bátyámmal és az öcsémmel. Nagyapámat kulákká nyilvánították, de a sok zaklatás és nyomorgatás ellenére sem tört meg a család. A szüleim, ahol tudták, kifogták a szelet. Minden nyarat otthon töltöttünk Beregben. Előfordult, hogy vasárnap húsz-harminc, hozzánk hasonló korú gyerekkel játszottunk az udvarunkon. Nagyanyánk felszeletelte a frissen sült kenyeret, mindenkinek jutott egy fél karéj, meg valami ez-az hozzá. Ez erősítette bennünk a bizalmat, hogy nem kell kétségbeesni. Megvolt a keresztyén tartásunk, az Istenbe vetett bizalmunk – jelenti ki.

Ezután hosszan magyarázza, mivel nem ért egyet a református tanításokból, és elmondja, hogy csak ritkán lapozza fel a Bibliát, akkor is kizárólag az Újtestamentumot. – Találomra olvasok belőle egy-két mondatot vagy fejezetet. És el van intézve! – jelenti ki hetykén. – De mit kap tőle? – erőltetjük a kérdést, hiszen annak idején egy Újtestamentummal szökött át a határon, és azt máig az éjjeliszekrényén tartja. – Lelki támaszt. Megerősít. A történetei mintául szolgálnak arra, hogyan segítette az Úristen a népet, és hogyan segít bennünket. Ez adott erőt a kitartáshoz és ahhoz, hogy túléljek néhány apróságot, amit az élet kimért rám – mindez úgy hangzik a szájából, mint egy vallomás.

Apai nagyapja, Ormós Lajos társaival alapította a Református Tanítók Országos Egyesületét, amelynek Debrecenben elnöke volt. Édesapja, a tanítóképzőt is végzett dr. Ormós Pál 1944-ben a debreceni kórházak hadtáptisztje volt, az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulása után pedig az általános iskolák államtitkára lett. – Édesapámat 1947-ben szabadították fel a kommunisták a kultuszminisztériumi munkája alól. Kötelet szántak neki, de három, Mózes-hitű család sarja – egy kárpátaljai születésű, egy falumbeli és egy debreceni – összefogott érte. Valószínűleg ők intézték el édesapám vezetéknevének magyarosítását is, hogy ne keltsen azonnal ellenszenvet a bíróságon, amikor elolvassák.

Ormós Ajtony beszélgetés közben újra és újra elkalandozik: arról mesél, kit és hogyan nyomorítottak meg vagy végeztek ki az ávósok az ismerősei közül. Édesapjáról azonban csak annyit tud, hogy „mondta a magáét”, és nem hagyta eltéríteni magát. Hat hónapos börtönbüntetéssel úszta meg. Irodai munkát nem vállalhatott, így az országos vasúthálózatnál kezdett krampácsolni: csákánnyal verte a kavicsot a vasúti talpfák alá.

Tanárai édesapja politikai fogsága miatt többször is megpróbálták eltávolítani az iskolából. – Amikor 1956 júniusában befejeztem az első osztályt az Óbudai Árpád Gimnáziumban, három tanárom azzal „dicsért meg”, hogy ne legyek olyan szemtelen, hogy szeptemberben visszamenjek. Visszamentem. Megfenyegettek, hogy a félévi bizonyítványommal garantáltan nem fogok tudni továbbtanulni. Mindegy, mit tudok: még szakmunkásképzőbe sem mehettem volna! – meséli velős iróniával.

Ez is átlagos napnak ígérkezett: az Ormós fiúk iskola után hazamentek, majd ebéd után leckét írtak. – Az utcáról beszűrődött a tömeg lármája. Először csak az ablakból figyeltük az eseményeket, majd lementünk a Bem térre, ahol a Műegyetem hallgatói már gyülekeztek. Közben a bátyám elkeveredett, így ketten maradtunk az öcsémmel. A tömeggel a Parlamenthez, onnan pedig a Magyar Rádióhoz mentünk, hogy beolvassák a tizenhat pontot. Közben a Himnuszt és magyar népdalokat énekeltünk. A Múzeumkertben, egy dombháton álltunk meg. Láttuk, hogy egy mentőautó bemegy a rádió épületébe, de aztán nem jön ki. Eközben az ablakban megjelentek az ávósok. A második mentőt a tüntetők már nem engedték be. Nem tudták kinyitni, ezért felborították. Ávósok ugrottak ki belőle, és a mellékutcákba menekültek. Senki sem követte őket, a jármű viszont tele volt fegyverrel és lőszerrel. Ez volt az első adag fegyver a diákság kezében – idézi fel.

Akkor sem gondolt arra, hogy hazamenjen, amikor megjelentek az ávósok. – Úgy emlékszem, eleinte a levegőbe lőttek, az éles sortűz váratlanul ért bennünket. Egyedül maradtam állva; csak ezután vettem észre, hogy nincs mellettem az öcsém, Szabolcs. Végtelenül megijedtem. Próbáltunk segíteni a sérülteken, félrehúzni azokat, akik még nyöszörögtek. De az ávósok ekkor már célzottan lőttek. A Múzeumkert mélyedésébe húzódtunk. Amikor abbamaradt a lövöldözés, hátulról érkeztek segíteni az emberek, és megjöttek a mentők is. Én az öcsémet kerestem a földön fekvők között, de nem találtam – mondja.

Félt a gondolattól, hogy az öccse nélkül kell a szülei elé állnia, ezért egész éjszaka őt kereste, az utcán kóborolt. Másnap a Hősök terén ment át, és látta, ahogy az előző este ledöntött Sztálin-szobrot ócska vasfűrészekkel darabolják „emléktárgyaknak”. – Csak délben merészkedtem haza, addigra az öcsém jól kialudta magát. Pestiesen mondva: hazaskerált. Még az éles lövöldözés megkezdése előtt egyhuzamban futott haza a rádiótól, a Margit hídon át egészen a Bem térig. Ez a tapasztalat egy életre feloldott bennem minden félelmet. És ezért az az Öreg Úr a hibás, nem én – mutat az ég felé mosolyogva.

– Amikor a szovjetek lerohanták Budapestet, a Margit híd budai villamosmegállójában homokzsákokból lőállást építettek. Ide rendelték ki ellátmány és váltás nélkül a tizenhét-tizenkilenc éves Misát. A környező házakban lakó asszonyok vették észre, hogy szükséget szenved, és úgy főztek, hogy neki is jusson reggeli, ebéd és vacsora. Gagyogtunk valamit oroszul, és összebarátkoztunk. Mi is bementünk az állásba, felvettük a sisakját és a puskáját, és ki-kinézegettünk, hogy Misa aludhasson, a szovjet járőrök pedig lássanak némi mozgást az állásban – mondja, hangjában mély fájdalommal. – A hídról jövet, a sarkon volt egy közért – folytatja. – A kirakatában pálinkás- és konyakosüvegek sorakoztak. Egyik nap arra jött egy magasabb rangú szovjet tiszt. Megállt a dzsipjével, és be akarta törni a kirakatot az italokért. Misa odarohant: „Nem szabad! Nem szabad!” A tiszt elővette a fegyverét, és lelőtte Misát. Megtiltotta, hogy a holttestéhez nyúljunk, különben az egész környéket szétlöveti. Misa két napig feküdt az utcán. Jó fej fiatalember volt – mondja egyre vontatottabban, önmagát ismételve.

Mindössze tizenöt éves volt ekkor; a jövőkép hiánya és Misa története is erősítette benne az emigráció gondolatát. A család úgy tudta, a nyugati határt még nem zárták le teljesen. Bátyja és édesapja nem akart külföldre költözni, így édesanyjuk velük maradt. Öccsével, Szabolccsal a Kelenföldi pályaudvarról indult útnak. – A kalauz árulta a jegyeket, mondván: „Az árban benne van a bécsi vízum is.” Hiába vettük meg a jegyeket, a magyar határőrök Mosonmagyaróvár után megállították a vonatot: „Akinek esze van, kiszáll! A szovjetek már ezt a határszakaszt is lezárták.” A legtöbben így tettünk. Teherautóval Csornára szállítottak bennünket, ott töltöttük az éjszakát. A kiskatonáktól tudtuk meg, hogy Sopron közelében, Balfnál még nem zárták le teljesen a zöldhatárt. Amikor vissza akartak toloncolni minket a Győr felé tartó vonattal, felszálltunk rá, majd miután elindult, sokadmagunkkal leugrottunk a másik oldalán. Figyeltük, melyik vonatra szállnak fel a kiskatonák Sopron felé, és mi is felugrottunk rá. Végül Balfnál szálltunk le. Megvártuk a sötétedést, aztán uzsgyi! – mondja könnyedén.

A helyiek és a csillagok mutatták az irányt. Vizes árkokon, erdőn és bozótoson át vezetett az útjuk. – Nem volt egyszerű. A szovjetek lőállásokban őrködtek, és hol innen, hol onnan lőttek fel világító rakétákat. Ebből tudtuk meg, hol van nagyobb rés a két állás között. Jött a piros csík: mielőtt a rakéta felvillant, hasra! Lefeküdtünk a szántóföldre; amikor kialudt a rakéta, felugrottunk, megtettünk két-három-négy lépést, aztán a másik oldalról jött a piros csík, és megint hasra vágtuk magunkat. Tíz órába telt, mire azt a néhány kilométert megtettük az osztrák oldalig. Osztrák csendőrök találtak ránk – eleveníti fel. Tizenöt évesen honnan vettük a bátorságot mindehhez? – kérdezzük. – A háttérben ott volt az öreg Isten – erősít rá.

Harminckét órával a határátlépés után két, New Yorkba szóló repülőjegyet ajánlottak fel nekik. Idősebb testvérként Ajtony visszautasította a lehetőséget. – Október 23-án lőttek belénk az ávósok, 29-én kezdődött a szuezi válság. Tizenöt évesen sejtettem, hogy összefüggés lehet a kettő között – osztja meg velünk. Azt is elmondja, hogy négy, Svájcba szóló vízumuknak veszett nyoma. Megjárták az obertrauni és bad iselsbergi menekülttáborok iskoláit, majd hét és fél hónap után jutottak el Svájcba, Winterthurba.

– Gotti Hédi – magyarul Hédi – keresztanyánk fogadott be bennünket a nővérével és a nagynénjével együtt. Három idős, egyedülálló nő családi életét tettük teljesebbé. Nem tolakodtunk, nem követelőztünk, hanem elfogadtuk, amit kaptunk, és ahogy tudtuk, segítettük őket – mondja.

Szülei karácsony táján a Szabad Európa Rádióból értesültek arról, hogy sikeresen átjutottak a határon. – Valami olyasféle kódban állapodtunk meg, hogy „a két madárka megérkezett”. Ezt mondtuk be a riporterek mikrofonjába, amikor eljöttek a menekülttábor iskolájába. Szüleink három-négy héten át aggódtak értünk, hiszen a határon nagyon sok embert lelőttek. Az első években lehetetlen volt levelezni, csak nagyobb családi események és ünnepek alkalmával mertünk írni egymásnak – meséli. Édesanyjukkal hét, édesapjukkal nyolc év után találkozhattak. – Hiányoztak a szüleim és a bátyám, de a sorstársakkal összejártunk – magyarázza.

Öccsével a menekülttábor iskolájában már megtanult németül, ám a gimnáziumban az irodalmi német mellett a tantárgyak szaknyelvét is el kellett sajátítaniuk. – Tizennégy-tizenhat órát bifláztam. Túlterheltem magam, és oldalba kapott a migrén. Ráadásul 1956-ból is volt mit megemésztenem, mert nem csupán önmagamért, hanem az öcsémért is felelős voltam. Lelki teher volt ez, de az Úristen átsegített rajta, és idővel megnyugodtam – részletezi. A folyamatos, nem múló fájdalom miatt abbahagyta a gimnáziumot. Végül a mezőgazdasági szakiskola után, munka mellett végezte el a középiskolát, majd az agrár- és élelmiszermérnöki szakot a Zürichi Műszaki Egyetemen. Ezután is folyamatosan képezte magát.

Később, a Fichenaffäre részeként – amely Svájc egyik nagy politikai botránya volt –, mindkét diplomáját érvénytelenítették. Húsz év elteltével visszakapta az agrármérnöki diplomáját, de addigra már nem tudott jelentősebb karriert építeni. Ettől még boldogan mutatja tovább a családi képeket: a zürichi sziklatemplomban tartott esküvőjét finn feleségével, akivel ötven éve élnek boldog házasságban, a lányait, és persze horgászként egy-egy nagy fogását.

– Budapesten a szemközti lakásban két idős néni lakott. Soha senkit sem engedtek be a házból a lakásukba. Gyerekként néha kaptunk tőlük csokit. A felengedés után, mielőtt a nénik idősotthonba költöztek volna, feladták a lakásukat, és áthívták a szüleimet. A falon egy hetven-kilencven centiméteres kör rajzolódott ki. A hatóságok lehallgató mikrofonokat szereltek a falba, miután a nénik beköltöztek. Jelenteniük kellett volna, miről beszélgettek a szüleim, és azt is, hogy az Amerika Hangját és a Szabad Európa Rádiót hallgatták. Nevetve mondták édesanyáméknak, hogy jól jött a mikrofon, mert így nekik nem kellett külön bekapcsolniuk ezeket az adókat. Nem jelentették fel a szüleimet – részletezi.

Ormós Ajtony a Svájci Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetsége és a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat tagjaként, erdélyi és kárpátaljai rászorulókat segítő karitatív munkája elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. Ma a Nyugat-Európai Magyar Református Lelkigondozó Szolgálat titkára és a Zürichi Magyar Protestáns Gyülekezet alapító presbitere. Elárulja, hogy főként magyarul imádkozik, de csendességében németül is szokott.

Meg lehet bocsátani? – tesszük fel a kérdést. – A bosszúállás a legrosszabb dolog, amit az ember tehet – válaszolja könnyedén. – Akkor mi marad a negatív érzések helyén? – Lelki kiegyensúlyozottság – feleli röviden.

Még órákon át beszélgetünk; szinte mindenhez akad újabb és újabb története. Dedikált Wass Albert-kötetével is eldicsekszik. – Számomra ez a könny a megbékélésről szól. Az utolsó sorai: „Majd előveszik a pénztárcáikat, mint ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt mondom nekik: nem urak! Ne alamizsnát adjatok. Adjátok vissza a hegyeimet!” Persze a gyökerek utáni vágy megmarad. És ez a fantasztikus Wass Albertben! – Ormós Ajtony mintha már nem is az erdélyi íróról beszélne, majd hirtelen visszakanyarodik a megbocsátás gondolatához. – Nem kell mindenből problémát csinálni. Ahol van kiút, és lehetőségünk nyílik arra, hogy egyenesbe jussunk, éljünk vele! Ha önmagunkkal rendben vagyunk, másokkal is rendezni tudjuk a kapcsolatunkat, és nekik is meg tudunk bocsátani.