Száz év után is magyarul dicsőítik Istent Montréalban

– Nemcsak a kerek száz évért fontos ez, hanem azért is, mert jelzi, hogy van egy gyülekezet, ahol élet, hit és közösség van – fogalmazott Sógor Csaba a montréali gyülekezetnél tett látogatás után a centenáriumról. Hozzátette: az évforduló a Kárpát-medencében élő reformátusok számára is biztatás, hiszen minden közösség számára erőt adhat egy másik közösség életereje és hite. Mező István Mózes hivatalvezető szerint az is örömhír, ha Magyarországon egy gyülekezet száz éven keresztül virágzik, a kanadai magyarság körében azonban ennek még nagyobb a jelentősége. – A montréali közösség és valamennyi magyar református számára hatalmas öröm, hogy ebben a gyülekezetben száz év elteltével is dicsőíthetik Istent.

Az ünnepi alkalmon mintegy százhatvanan vettek részt, a vasárnapi istentiszteleten pedig közel százan ünnepeltek együtt. A gyülekezetben anyaországi és felvidéki származású magyarok is vannak, de a közösség nagyját azok alkotják, akik az 1980-as és 1990-es években Erdélyből érkeztek. A jubileumon a korábbi presbitereket is köszöntötték. Az ünnepségen az idős gyülekezeti tagok emlékeztek meg arról, hogyan vettek részt évtizedeken keresztül a közösség életében. Sógor Csaba elmondta, örömmel látta, hogy a jelenlegi presbitériumban vannak fiatalabb egyháztagok is, mert egy diaszpóragyülekezet életében különösen fontos a vezetés továbbadása.

A Magyarországi Református Egyház küldöttségének részvétele a centenáriumon nem pusztán egy hivatalos meghívás teljesítése volt. Sógor Csaba szerint jelenlétükkel is azt fejezték ki, hogy a montréali gyülekezet fontos a magyar reformátusság számára.

Mint fogalmazott, ilyen alkalmakkor gyakran idézi Jézusnak az elveszett juhról szóló példázatát, amelyben a pásztor otthagyja a kilencvenkilencet, hogy megkeresse az egyet. Hangsúlyozta, hogy Montréal esetében nem arról van szó, hogy elvesztek volna, csak hogy messze élnek a nyáj többi részétől.

A Zsinati Hivatal és a Magyarországi Református Egyház feladatának nevezte, hogy személyes jelenlétével is erősítse az összetartozás érzését. A nyugati diaszpórában élőknek is tudniuk kell, hogy nincsenek magukra hagyva, számon tartják őket, és számíthatnak az anyaország református közösségre – hangsúlyozta.

Sógor Csaba szerint a magyar református egység gyakorlati megvalósulása és a Generális Konvent létrejötte óta szorosabb lett a kapcsolat a nyugati diaszpóragyülekezetekkel is.

Mező István Mózes tapasztalatai szerint a diaszpórában élő magyar közösségek különösen várják az anyaországból érkező látogatókat. – Mindig megkülönböztetett szeretettel fogadják azt, aki Magyarországról érkezik, hiszen fontos számukra a személyes kapcsolat. Egy kisebb közösség számára sokat jelent, ha valaki ellátogat hozzájuk és személyesen részt vesz a gyülekezeti alkalmaikon – hívta fel a figyelmet.

A látogatások emlékét sok gyülekezet hosszú időn keresztül őrzi: a korábbi püspöki vagy más egyházi látogatások fényképei gyakran ma is ott vannak a gyülekezeti termek falán. Mező István Mózes szerint az anyaországból vagy Erdélyből érkező vendég sokak számára egy kicsit az otthont is jelenti, különösen azoknak, akik ritkán jutnak el a Kárpát-medencébe. A küldöttség tagjai ezért a látogatás idején sokat beszélgettek a helyi gyülekezeti tagokkal. – Ilyenkor ez a feladatunk, hogy ott legyünk, jelen legyünk egy nagy család tagjaiként – fogalmazott Mező István Mózes.

A diaszpóragyülekezetek általában sokkal heterogénebbek, mint egy Kárpát-medencei közösség. Olyanok is eljuthatnak a református közösség alkalmaira, akik elsősorban nem egyházat keresnek, hanem magyar szót és magyar közösséget. – A magyar református diaszpórában az igehirdetés magyar nyelven szól – mondta Mező István Mózes. – Ott az ember meg tudja élni a hitét, de meg tudja élni a magyarságát is – jegyezte meg.

Kanadában a hatalmas távolságok miatt előfordul, hogy valaki két-három, akár négy órát is utazik egy istentiszteletért. Emiatt az alkalom általában nem ér véget az áldással. Gyülekezeti ebéd, beszélgetés és kulturális program is kapcsolódhat hozzá.

– Ez egyszerre istentisztelet és közösségi élmény is – hangsúlyozta Mező István Mózes. Mint mondta, a diaszpórában élő magyar reformátusok számára az is sokat jelent, hogy ilyenkor akár finom töltött paprikát vagy birkapörköltet ehetnek, magyar zenét hallgathatnak, elénekelhetik a Himnuszt, és az anyanyelvükön beszélgethetnek egymással.

A református gyülekezetnek kórusa és zenekara is van. A lelkipásztor gitározik, mellette dobos, valamint a lelkész többszörösen kitüntetett gordonkaművész lánya is szolgál. Az ünnepi istentiszteleten a Kőrösi Csoma Sándor program ösztöndíjasai is közreműködtek. A jubileumon egyébként a montréali magyar katolikus közösség is jelen volt a plébános vezetésével.

A látogatás egyik legkülönlegesebb tapasztalata az úrvacsoraosztás rendje volt. Sógor Csaba és Mező István Mózes korábban még nem találkozott ezzel a gyakorlattal, a montréali gyülekezetben azonban 1926 óta így úrvacsoráznak. Ennek lényege, hogy a gyülekezet tagjai nem egyenként járulnak az úrasztalához. A kenyeret előre a presbiterek kosarakban viszik végig a padsorok között, és mindenkinek adnak belőle. Amikor már mindenki kezében ott van a kenyér, a lelkipásztor elmondja az Igét, majd a gyülekezet egyszerre veszi magához az úrvacsorai jegyet.

Mező István Mózes felidézte, hogy nem ismerte a helyi szokásokat. – Néztem, mit kell tennem, hiszen korábban még soha nem vettem részt ehhez hasonló úrvacsorán. Azt gondoltam, mindenki magában imádkozik, én ezt tettem, majd magamhoz vettem a kenyeret. Mire észrevettem, hogy a gyülekezet tagjai várnak, én már elfogyasztottam a magamét – mesélte mosolyogva. – A bor kiosztása ugyanígy történt. A presbiterek kis üvegpoharakban vitték körbe, majd mindenki megvárta a lelkipásztor szavait, most már én is. A padokban egyébként külön pohártartók vannak, amelyekbe a gyülekezeti tagok belehelyezhetik a poharakat, hogy az énekeskönyvet is használni tudják. Az úrvacsorai jegyek közös és egyidejű vétele olyan lelki többletet jelentett számomra, amelyet korábban még nem tapasztaltam – fogalmazott Mező István Mózes. Sógor Csaba szerint ez a rend a nagyvárosi és a szórványgyülekezetekben a rendelkezésre álló idő hatékonyabb felhasználását is segítheti.

A montréali gyülekezet nyilvántartásában mintegy három-négyszáz tag szerepel. Egy átlagos vasárnapi istentiszteleten harminc-negyvenen vesznek részt, ünnepi alkalmakkor azonban száznál többen gyűlnek össze.

Sógor Csaba szerint a gyülekezet előtt álló egyik legnagyobb kérdés az, hogy hogyan tudja megszólítani és megtartani a második és harmadik nemzedéket. Kanadában a magyar református istentiszteletek jelenleg magyarul folynak, miközben a fiatalabbak közül sokan már alig beszélik felmenőik nyelvét. – Ez egy olyan folyamat, amelyet nem lehet megállítani, de amíg lehet, miért ne magyarul szóljon Isten Igéje? – tette fel a kérdést Sógor Csaba.

Mező István Mózes úgy látja: ahol van aktív lelkipásztor, ott van esély a gyülekezet fennmaradására is. – Ha van pásztor, akkor nem szélednek szét a juhok – fogalmazott.

A diaszpórában szolgáló lelkipásztornak sokféle feladatot kell egyszerre ellátnia. Nemcsak prédikál és lelkigondozást végez, hanem közösséget szervez, kulturális programokat vezet, kapcsolatokat épít, sokszor pedig a gyülekezeti szolgálat mellett más munkát is vállal a megélhetéshez. A montréali lelkipásztor például bírósági tolmácsként is dolgozik.

Mező István Mózes szerint idővel új megoldásokra, köztük angol nyelvű alkalmakra is szükség lehet. A montréali református közösségben azonban jelenleg is van egy életképes mag, amely biztos alapot ad a további építkezéshez.