„Tartsd meg, amid van!”

Lelkipásztori családban nőtt fel. Egyértelmű volt a pályaválasztás?

Kunszentmiklóson a nagyszüleim voltak a lelkipásztorok, így kezdettől fogva benne éltem a gyülekezet mindennapjaiban. Az általános iskola idején tanítás után mindig hozzájuk mentem, nagyanyámmal tanultam, aki rendszerint a konyhai székén ült: bárki jött, elbeszélgetett vele. Nagyapám közben temetett, betegeket látogatott, ügyeket intézett; mindenkit ismert, és mindenkivel elbeszélgetett. A szüleim presbiterek voltak, édesanyámat nyugdíjas óvónőként felkérték a református óvoda elindítására és vezetésére, hogy segítse a gyülekezet legfiatalabb tagjainak betagozódását a közösségbe. Én a Baksay Sándor Református Gimnáziumba jártam. Judit néni hitoktatóm az egyik kiselőadásom után azt mondta: „Lacika, neked a teológiára kell menned!” – Négy helyre jelentkeztem, ezekből a teológiára és Nagykőrösre, tanító–hitoktató szakra vettek föl – Isten egyértelmű útmutatása volt, hogy „nem menekülhetek”. Azért döntöttem a teológia mellett, mert arra gondoltam: így minden generáció hitéletével tudok foglalkozni és szolgálni nekik, Isten dicsőségére. Harmadévesen megerősödött bennem, hogy nincs más út. Mindemellett már tizenöt éves koromtól dolgoztam, mert kellett a kiegészítés a tanulmányaim finanszírozásához. Nagy hasznát veszem ma is ennek a tapasztalatnak, tudok például járólapozni, betonozni, ha arra van szükség. Viszont mivel többet kerestem akkor diákként, mint most lelkipásztorként, nem volt könnyű a döntés. De mi ezt a szolgálatot nem a földi javak miatt végezzük. A jelenlegi kunszentmiklósi lelkész házaspár mindkét tagja és még egy fiú, aki szintén lelkész lett, ifiseim, korábban pedig anyukám óvodásai voltak. Büszke vagyok rájuk. Ők is megerősítettek abban, hogy a fiatalok közötti munkában Isten olyan talentumot adott nekem, amelyet használnom kell.

Mikor és hol kezdte el a gyülekezeti szolgálatot?

Ötödév végén elkezdtem járni Őrbottyánba Szabó Gábor Ferenc tiszteletes úr hívására gyermek-istentiszteletet tartani. Ifjúsági csoportvezető lettem ott is, hatodévesként pedig már segédlelkész voltam. A helyi szeretetotthonba, a fogyatékkal élők közé is sokat jártam. Zenéltem, gitároztam nekik. Kilenc hónap után Tabra kerültem beosztott egyházmegyei lelkészként. Igazi mély víznek bizonyult: Nagy Csaba esperessel hét anyaegyházközséget és nyolc szórványt láttunk el. Ez hatalmas mennyiség. Hatvanezer kilométert vezettem egy évben; előfordult, hogy a karácsonyi-újévi ünnepkörben harminckét istentiszteletet tartottam tizenöt nap alatt. Két év és három hónap után eljöttem, hogy ne égjek ki. A korom miatt hátránnyal indultam a gyülekezetvezetésben, ráadásul sok mindent újra kellett építenem: a gyülekezeti tagokat visszaszerezni, meglátogatni, az anyagi helyzetet rendbe tenni. Túlságosan fiatal voltam ehhez a hatalmas feladathoz, bár az esperes rengeteget segített. A szolgálatokra összpontosítottam, de a napi öt istentisztelet önmagában is fárasztó... Egyszer a barátaim szóltak, hogy a Tata melletti Szomódon lelkészt keresnek. Tetszett a kétezer lelkes sváb falu és a mintegy háromszáz tagú református gyülekezete. Az első istentisztelet után nem hivatalos szavazást tartottak: ötvenhatból harmincnyolcat én kaptam. 2011-ben költöztem Szomódra, tizenhárom éven át éltem és szolgáltam ott.

Kérem, elevenítsen fel még néhány emléket a szomódi évekből! Milyen volt a gyülekezet összetétele?

Sok szép évet töltöttünk el együtt, házi bibliaórákat és zenés istentiszteleteket tartottunk. Jó presbitérium alakult ki, rendkívül eredményesen tudtunk közösen dolgozni. Ötven év körül alakult az átlagéletkor, ez egy falusi gyülekezetben kiváló. Az éves egyházkerületi ifitáborokba alkalmanként legalább huszonöt fiatalt szerveztem az egyházközségből és a környékéről. A kötelezően bevezetett hit- és erkölcstanórák okán százharminc hittanos járt hozzám. Volt szórványom is: Baj, ott heti két napot töltöttem, kéthetente tartottam istentiszteletet. A szomódi templomot vasárnaponként harminc-ötven személy látogatta, a bajit nyolc-tizenöt körül. Nagy gondot fordítottam a karácsonyi gyermekműsorra, olyankor elértük a háromszázas létszámot, mert a rokonok is eljöttek megnézni a gyerekeket. Lehetett evangéliumot hirdetni nekik, és többeket megfogott az Ige. Legalább két-három család kapcsolódott a baji közösséghez, amely a covid-járvány után szinte teljesen kicserélődött. Minden évben ötnapos nyári tábort szerveztem a templomkertben. Az első alkalommal negyvenhét gyerek jött el, végül már százharminc, négy csoportra kellett osztanom őket, és óvó nénik segítségét kérnem. A nagyobb diákokat később elkísértem a balatoni ifitáborba is. Mindeközben zajlottak az épületfelújítások pályázati pénzből, 2014-re sikerült felújítani a kétszázharminc éves parókiát. Erre különösen büszke voltam, mert a falu és a gyülekezet ékessége és öröksége. A következő nagy projektként a templom – életveszélyessé vált – süvegét újítottuk fel. Az elnyert pályázati összeg sajnos a költségek felére sem volt elég, ezért a gondnok letett egymillió forintot az úrasztalára, én a képességeimhez mért, jóval kisebb összeget (százezer forintot), és vállalkozók, környékbeli gyülekezetek, saját családtagjaim is adakoztak. Három hónap alatt nyolcmillió forintot gyűjtöttünk. Amikor erről tudomást szerzett a helyi képviselő asszony, intézkedett a hiányzó összegről, így 2022-re elkészült a gyönyörű új toronysüveg, szintén ékessége lett a templomnak, sőt a falunak is. Hatalmas ünnepségen adtuk át. A Leőke Károly esperesről elnevezett gyülekezeti termet és otthont is felújítottuk, de például a gazdasági épület éppen össze akar omlani, tehát még van bőven hasonló feladat... Belefáradtam. Mindig vágytam olyan gyülekezetre, ahol „csak” a lelkekkel törődhetek, hiszen az igehirdetés, beteglátogatás és a hitoktatás önmagában is óriási feladat a saját családi élet mellett.

Akkor most beszéljünk a családjáról...

Kittivel mindketten a második házasságunkban élünk. Egy gimnáziumba jártunk, majd ő jogásznak tanult a Károli-egyetemen, egyazon baráti társaságba tartoztunk. Sajnos később mindkettőnk házassága tönkrement. Az elsőben két fiam született: a most tizenhat éves Bendegúz és a tízéves Sámuel. Életem legnehezebb döntése volt, amikor Amerikába költöztem nélkülük. Otthon heti három-négy napot velem töltöttek, és amikor Kittivel megesküdtünk, nálunk is teljes értékű családba kerültek. Amikor eljöttem, jeleztem a gyülekezetnek: ha lelkész házaspárt választanak, alaposan végig kell gondolniuk, mert csak egy lelkészt tudnak eltartani; egy pár házassága rámehet a szolgálatra. Nálunk más probléma is volt, ami végül a váláshoz vezetett. Mégis: Isten a legrosszabból is a lehető legjobbat tudja kihozni. Kittivel egymásra találtunk. Olyan mértékben élvezzük Isten áldását hitünkben és 2023 óta közös családi életünkben – immár László Béni fiunkkal együtt –, amilyenben a válás után már nem mertem hinni. A feleségem nem lelkész, mégis első perctől ugyanolyan jó kapcsolata alakult ki a gyülekezeti tagokkal, mint nekem. Nagy szívvel és szeretettel éli meg a közös szolgálatot. Ez nekem hatalmas kincs és ajándék. A válás időszakában az engem helyettesítő lelkész sok mindenre megkért, de fizetést nem kaptam érte, viszont a gyülekezet tagjai gondoskodtak rólam, mert tudták, egyedül élek egy kétszáz négyzetméteres parókián két kisfiúval, akiket óvodába, iskolába és különórákra kellett vinnem. Öt kemény hónap után újra megtanultam élni. Egy lelkigyakorlat után végre ki tudtam mondani: hívő ember vagyok, erősségem az Úr, nem fogok tönkremenni ebben a nehézségben, vissza kell térnem szolgálni, hiszen őrállója vagyok a gyülekezetemnek. Akkor értettem meg: bárhogyan érezzük is magunkat lelkileg, ha Isten föl akar használni, megteszi.

Éppen csak sínre került az élete, máris jött az amerikai út lehetősége?

Akár nyugdíjaskoromig is maradhattam volna Szomódon. Ám negyvenévesen több motivációra és aktivitásra vágytam… Lizik Zoltán püspök egyszer megkérdezte, tervezek-e továbblépni. Azt válaszoltam: okom nincs rá, mindenem megvan, mégis lehet, hogy a gyülekezetnek és az én szolgálatomnak is jót tenne a váltás. Beszélt a detroiti (Allen Park-i) gyülekezetről, így 2023 novemberében eljöttünk Kittivel tíz napra. Tartottam két-két angol és magyar nyelvű istentiszteletet. A döntés nem volt könnyű. A légkör tetszett, ahogy az épületkomplexum is, láttam benne a lehetőséget. De az is látszott, hogy az állandóság hiánya megviselte a gyülekezetet, olyanok voltak, „mint a pásztor nélkül való nyáj”. Azóta is azt tekintem elsődlegesnek, hogy a lelki vezetőjük legyek, hiszen minden mást megoldottak, amíg nem volt lelkészük. Van, amin változtatni kell, de csak óvatosan, szeretettel és bölcsességgel. A család jelentette a legnehezebb szempontot a döntésben, Kitti részéről is, mert mindennapi kapcsolatot ápol a szüleivel, nővérével. A sok gondolkodás közben pedig vártuk az igei útmutatást. Nekem erre nagy szükségem volt, és kaptam is folyamatosan az Igéből, például: Ábrahám sem kapott költségvetést, mielőtt elindult otthonról, menet közben az Úristen mindent megadott neki, ami ahhoz a szolgálathoz kellett. Ezt mi is megkaptuk. Nyilván Kitti – nőként és leendő édesanyaként – keményebben számolt, jobban figyelt a háztartás és az ittlét anyagi vonzataira, például a szerfölött drága biztosításra. Végül még a látogatásunk alatt azt mondtuk: eljövünk hozzátok azért a fizetésért és azokért a feltételekért, amelyeket felajánlottatok.

Mit szóltak otthon a döntéshez?

Az otthoni gyülekezetben megértették az elhívást, szeretettel engedtek el, de a fiúk a mai napig nehezen dolgozzák fel, velem együtt, hogy édesapjuk az óceán másik partján él. Naponta beszélünk, és amikor lehet, találkozunk. Szeretném, ha mindenki tudná: nem elhagytam a gyerekeimet, hanem próbálok azon az úton haladni, hogy az „Isten, haza, család” szőlőfürtön mindegyik szem fontos, és lelkészként mindegyikre figyelnem kell. Bízom benne, ha nagyobbak lesznek, mindez a helyére kerül az ő lelkükben is.

Mekkora és milyen gyülekezet fogadta Detroitban?

2024-ben százan voltak a választói névjegyzékben, ami az otthoni viszonylatokhoz képest kevés, itt viszont az egyik legnagyobb gyülekezetnek számítunk. Az angol istentiszteletek átlagos létszáma tíz-tizenkét fő, a magyaroké nyolc és negyven fő között mozog, nagyon változó. Utóbbiak döntő többsége erdélyi, ők inkább idősebbek, de van két fiatalabb, kisgyermekes családunk is, akikkel már elkezdem a felkészülést a jövő évi konfirmációra, az idei pünkösdire egy húszéves leányt készítek fel. Újult erővel érkeztem, és rengeteget dolgozom azon, hogy angolul is „megszüljem” a prédikációt. Közben igyekszem átlátni a gyülekezet működését. Lényegében egy erdélyi gyülekezet magyarországi lelkipásztora lettem. Ez három küzdőteret jelent egyszerre. Soha nem voltam erdélyiek lelkipásztora, bár mindig vágytam rá, mert rengeteg ottani gyülekezettel volt kapcsolatom, és értem a testvérek szívét, lelkét, gondolkodását, könnyen tudok velük kommunikálni. Ám tapasztalom azt a nyakasságot, amely nem feltétlenül csak rájuk, hanem a kálvinistákra általában jellemző. Mindenhol némileg másként működnek a dolgok egyházjogilag is, s bár tanulhatnánk egymástól, egyelőre úgy tűnik, nekem kell megtanulnom, hogyan tudom átültetni az eddigi otthoni gyakorlatot az ő amerikanizálódott erdélyi gondolkodásmódjukba.

Hozna erre példákat?

Az istentisztelet liturgiáját szerettem volna úgy végezni, ahogy megszoktam, mert akkor a sok újdonság mellett legalább arra nem kellene koncentrálnom, és mert liturgiailag nem helyes az itteni gyakorlat. Igyekeztem elmagyarázni nekik, de nem értették. Addig vártam, míg én is megszoktam, és már csak kicsit változtatunk rajta, hogy helyes is legyen. Minden vasárnap tartunk igehirdetést, de tervezek bevezetni havi bibliaórákat is. Mondták, Amerikában nem szokás a lelkészt beengedni az otthonukba – de a lelkésznek ez is feladata, így nagyon intenzíven látogattunk. A baba születésével ez kicsit ritkult, de majd megyek egyedül is, amikor annyira már nincs szükség rám otthon – szerintem ez a gyülekezetépítés alapja. Emellett az irodában is helyre kell tenni az ügyeket. Legutóbb például nem jutott el hozzám idejében egy beteg családjának üzenete, így halála előtt már nem tudtam őt meglátogatni. Mindezeket szépen, szeretettel meg kell beszélnünk, és változtatnunk kell rajta. Panaszkodtak, hogy nincs pénzünk, de féltek kiadni a termet – javasoltam, kamerázzuk be az épületet a biztonság érdekében. Lesz szabályzat is, hiszen immár jogász is dolgozik a lelkipásztor mellett. Kicsit kell javítani a konyhán ahhoz, hogy kiadható legyen, és lesz más pénzforrás is. Megbeszéltük a presbitériummal: a magyar istentiszteleteket havonta élőben is közvetítjük – venni kellett hozzá egy mikrofont –, és az angol nyelvűek is kérték ugyanezt. Emellett minden vasárnap tanítok egy éneket gitárral.

Említette a mában élést…

Nem könnyű megfogalmazni, átélni és dönteni is amellett, miért inkább a mában, nem a jövőben élünk… Nehéz új tagokat behozni a gyülekezetbe otthon is, itt is, ahol talán még nagyobb a hétvégi programkínálat a családoknak. Az időjárásról, a betegségekről és a hatalmas távolságokról nem is beszélve. Ennek ellenére a négy hónap alatt több régi-új gyülekezeti tagunk, családunk is lett. Ezért is szól bennem folyamatosan az az Ige: „..tartsd meg, amid van...” Összpontosíthatok arra, hogy szervezzek ifiklubot, magyar iskolát, hívjak új családokat. De akkor mi lesz a mostani tagokkal?! Ha abba fektetek energiát, hogy újak jöjjenek, kevesebbet tudok foglalkozni a meglévőkkel, akiket még meg kell ismernem. Fő feladatom tehát figyelni arra, hogy kapcsolatokat építsek, mindenhova elmenjek, ahova meghívnak, különösen ahol magyar gyökerű fiatal családokkal találkozhatok. De a legfontosabb, hogy a korábbi alkalmakat ezután is meg tudjuk tartani, a meglévő tagok jöjjenek, lelkiségükben fejlődjenek.

Hogyan tudnak be-, illetve visszacsatlakozni a detroiti magyar szervezetek közé?

Az ökumenikus közösség összetartó, a baptista testvérekkel is jóban vagyunk. Hetente többször onnan is felhív valaki megkérdezni, hogy vagyunk, és ők is imádkoztak a kisbabánk születéséért. A pünkösdi testvérekkel szintén kiváló a kapcsolat, mindegyik közösségből helyettesített itt a lelkipásztor az érkezésem előtt, ezért is szervezünk közös alkalmakat. Remélem, a katolikus testvérekkel is megtaláljuk a hangot, bár ők messzebb állnak tőlünk. Nálunk az erdélyi és a magyarországi magyarok között is van némi távolság. Ebben növekednünk kell. Bízom benne, hogy mindannyian hajlandók és képesek leszünk rá gyülekezeti tagként, illetve lelkipásztorként. A Magyar Kultúrközpont felkért, hogy március 15-én mondjak áldást. Természetesen vállaltam, egyben felajánlottam, hogy elgitározom a Talpra, magyart. Mindenhol, ahol épp vagyok, szeretném az Úristent képviselni. Bármilyen köznapi munkálkodásban is számíthatnak rám a disznóvágástól a kolbásztöltésig. És minden, a közösség érdekeit szolgáló munkálkodástól a nemzeti ünnepeinken való aktív részvételig. Emellett ott a Magyar Hagyományokat Ápolók Köre, amelyet egy gyülekezeti tagunk indított el a hatvanas években: majdnem olyan régen, mint ahány éves a templomunk (1963 óta áll). Az előző lelkész alatt átmentek a Magyar Kultúrközpontba, de most visszatértek. Szeretnék jobban megismerkedni velük, filmklubot, kirándulást szervezni nekik.

Milyen elképzelései vannak a jövőjüket illetően?

Megpróbálok figyelni a belső és a felső hangokra. Ha azt látom, a gyerekeimnek nagyobb szüksége van rám, mint a gyülekezetnek, hazamegyek. Ha belefáradok a gyülekezeti szolgálatba, és még sincs gyümölcse, akkor is. És akkor is, ha a gyülekezet nem tudja megoldani az anyagi helyzetünket. Most a minimális gondoskodás megvan. Sokkal többet kapunk természetben és szeretetben, de erre nem lehet családot alapozni. Kittinek sem kellene veszni hagynia a munkáját, tehetségét. A vízumunk és a megbízásunk két évre szól. Azután áttekintjük, mi a gyümölcse a szolgálatunknak, hogyan működünk együtt és haladunk előre. A fő kérdés: mit képes vállalni a gyülekezet azért, hogy lelkipásztoruk legyen? Egyre jobban értik: nonprofit szervezet vagyunk, adakozniuk kell ahhoz, hogy a gyülekezet működjön, és a lelkipásztor képes legyen szolgálni azzal a lelkesedéssel és lendülettel, amellyel idejött, és amellyel még itt pásztorol – úgy, hogy közben egzisztenciálisan is biztonságban érezze magát és családját.