„Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!” – olvashatjuk Tompa Mihály örökbecsű sorait a Levél egy kibujdosott barátom után című költeményében. De vajon tényleg bujdosásról, vagy újabb kori népvándorlásról van szó? Hazánkat a közelmúltban rengetegen hagyták el átmenetileg, talán örökre, sokan nyugat-európai országokban telepedtek le. Állást és lakást szereztek, de a hitéletük gyakorlásáért még magyarul fohászkodtak a Teremtőhöz. Hogyan tudják ezt a befogadó országokban, idegen nyelvi környezetben megvalósítani? Erre kerestük a választ Németországban, az egyik legnagyobb tartomány, Észak-Rajna-Vesztfália kölni magyar protestáns gyülekezetében.
„Az Úr csodásan működik, / De útja rejtve van” – énekeljük a 770. dicséretben. A csodát sokszor megtapasztalta a kölni központú, hét prédikálóállomással (Köln, Aachen, Bielefeld, Düsseldorf, Bochum, Münster, Koblenz) rendelkező, kétszáztíz aktív és megközelítőleg hatvan passzív tagot számláló magyar protestáns gyülekezet. Bölcsőjét az 1956-os forradalom ringatta, mert a bukás után politikai okokból közel kétszázezer, többségében fiatal magyar intett búcsút a szülőföldjének. 1957-től egyre erősebb igény mutatkozott a külhoniak körében olyan gyülekezet megalapítására, ahol az anyanyelvükön szól Isten Igéje. Az első presbitérium 1959-ben jött létre, már csak néhány testvér él az ’56-os magyarok közül.
Gulyás Márta a nyolcadik lelkipásztor. Szavaiból kicseng: nemegyszer tapasztalta meg a Teremtő azon rendelését, hogy neki ezt a küldetést kell beteljesítenie. 1990-ben fogadott örök hűséget az akkori kölni lelkipásztornak, Gulyás Kornélnak, aki három évvel később eltávozott a minden élők útján. Felesége 2011 szeptemberétől lett a gyülekezet lelkipásztora, a Deutsche Wellénél betöltött főállása mellett kezdte el a lelkipásztori szolgálatot.
Az istentiszteleteket a helyi német evangélikus gyülekezet templomaiban tartják. Egy-egy alkalommal – helytől függően – általában tíz-harminc hívő vesz részt. A hazai gyakorlatnak megfelelő liturgia szerint hirdetik Isten Igéjét és élnek az úrvacsora sákramentumával. A lelkipásztor látja el a kántori teendőket is.
Szívmelengető zsongás, ínycsiklandó illatok, meghitt hangulat fogadja az érkezőket. A kommunikáció roppant közvetlen, a gyerekek is Mártinak, Márti néninek szólítják a lelkipásztort. Nem hagynák ki a távol lakók sem, itt ugyanis mindenki anyanyelvén beszélgethet a testvérekkel. A diaszpórában működő gyülekezet tagjai nagyra értékelik a testvéri találkozás lehetőségét. (Eszembe villan, hogy odahaza a szomszéd utcában lévő templomot is messzinek ítélik meg némelyek.)
Diaszpóragyülekezetről lévén szó, évente kétszer adódik lehetőség a taggyülekezetek találkozójára. – November 9–10-én, immár hetedik alkalommal rendezzük meg a gyülekezeti hétvégénket, ezúttal Vallendarban – hallottuk Gulyás Mártától. – A programunk színes. Írói és költői vénával megáldott tagjaink elhozzák új kiadványukat, lesz könyvbemutató, író-olvasó találkozó. Itt nyílik lehetőség arra, hogy a pénztárosunk tájékoztasson bennünket a gyülekezet financiális helyzetéről, hiszen nagy szükség van a hívek anyagi támogatására. Esti áhítaton fordulunk az Atyához és adunk hálát minden ajándékáért. Az est fénypontja a „terülj, terülj, asztalkám”, ahol az otthoni ízek, ételek, italok mellett éjszakába nyúló beszélgetések kezdődnek. Ritka lehetőség, hogy a kétszáz kilométeres távolságban élő testvérek találkozhatnak, és kötetlenül beszélgethetnek. Hála Istennek gyermekes családok is szép számban jelentkeztek, így a kisebbekről sem feledkezünk meg, két csoportban szervezünk nekik programot. Lesz énektanulás, rajzverseny, játék, bibliaóra. Vasárnap úrvacsorás istentiszteleten veszünk részt, amelyet a gyermekek éneklése színesít – sorolja a nagytiszteletű asszony.
Anyagi gondok nehezítik a biztonságos, hosszú távra szóló tervezést. 2013 óta részesültek az irányító szervezet, az Evangelische Kirche Deutschland (EKD) támogatásából. Ám az EKD Zsinata úgy döntött, 2021-től évente huszonöt százalékkal csökkenti a dotációt. Így 2025-től semmilyen külső támogatásban nem részesülnek. Természetesen nem nézte ölbe tett kézzel az Észak-Rajna-Vesztfáliai Magyar Protestáns Gyülekezet presbitériuma és lelkipásztora ezt az áldatlan állapotot. Két pályázatot nyújtottak be a Bethlen Gábor Alaphoz a Gondoskodó nemzet programban: az egyiket a külhoni szervezetek működésének támogatására, a másikat a programok és rendezvények finanszírozására. Isten keze munkáját vélték felfedezni abban, hogy a döntéshozók átérezték és fontosnak tartották a kérést. Ennek köszönhetően a gyülekezeti központ bérleti díjához tizenegy hónapra elég pénzt kaptak. A másik örömhír: a gyülekezetépítéshez adott anyagi forrást a magyar állam. Hitük és meggyőződésük: Isten most is rájuk tekint, és megmutatja azt az utat nekik, amely a gyülekezet biztonságos működését lehetővé teszi. A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága tájékoztatása szerint a Bethlen Gábor Alap minden tőle telhetőt megtesz a jövőben is, hogy a diaszpórában működő magyar szervezetek, gyülekezetek ne szenvedjenek hiányt.
Egyedi sorsok, megküzdött életek, sajátos helyzetek bontakoznak ki a gyülekezetben folytatott beszélgetésekből. Gergely Kinga tanítónő Elsdorfban lakik a családjával. Úgy kerültek ide, hogy a második gyermekük, Lily már Németországban született, és református lelkipásztort kerestek a keresztelőhöz. Az interneten találtak rá a kölniekre, Gulyás Márta pedig örömmel vette a fiatal pár érdeklődését. Ennek tíz éve, azóta ők is csatlakoztak a közösséghez, a havi egy istentiszteletet semmiért ki nem hagynák.
– A Nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnáziumba jártam, református templomban esküdtünk a férjemmel, Gergely Gáborral – tekint vissza a tanítónő. – Még otthon született a fiunk, Gábor, őt még ott, a református templomban keresztelték meg. Németországban nagyon hiányzott a hitélet gyakorlása, ráadásul az anyanyelvünkön tudunk őszintén Istenhez fordulni. A Miatyánkot, a hitvallást még az evangélikus templomban is magyarul mondom el. Tapasztalatom szerint a legmélyebb imát csak így lehet az Atyához küldeni. Hiába minden nyelvismeret, soha nem jutna eszembe németül vagy angolul imádkozni. A magyar gyülekezetben még a kultúránk egyes vonásai is megjelennek. A gyermekeinknek az istenhit mellett a hagyományokat, a magyar kultúrát és az anyanyelvet is szeretnénk továbbadni – mondja Gergely Kinga.
A férje, Gergely Gábor fűzi tovább felesége gondolatait. – Multikulturális világba csöppentünk, bár ezt már a londoni munkavégzés idején is megéltük. A világ minden tájáról érkeznek bevándorlók, munkavállalók, de nem tesz meg mindenki mindent a beilleszkedésért. Látjuk, hogy a kultúrákat nem lehet összemosni! Az identitásunk része az, hogy magyarok vagyunk. Otthon az anyanyelvünket használjuk, és vágyunk a hazai ízekre. Az internet megkönnyíti a családdal, a barátokkal a kapcsolattartást, de ez a közösség felbecsülhetetlen értékű. Már harmadszor megyünk a barátainkkal a vallendari gyülekezeti hétvégére. Negyven kilométerre lakunk Kölntől, de mindig örömmel készülünk az istentiszteletekre. Gábor fiunk most konfirmált az evangélikus gyülekezetben, mert itt nem jött össze annyi fiatal, hogy a reformátusoknál fogadhasson hűséget Jézus Krisztusnak.
A barátságok az égben köttetnek – hallottam hívő római katolikus barátomtól. Erre tökéletes példa a Gergely és a Fleischer család története. A két asszony, Kinga és Betti osztálytársak voltak Nyíregyházán a gimnáziumban, még ott mély barátság szövődött közöttük. Az a megbonthatatlan kapocs, amely nem ismer országhatárokat, ők pedig nem az érdekek, hanem az értékek alapján képzelték el felnőtt életüket. Azzal áldotta meg őket Isten, hogy a férjük és a gyerekeik is testvéri közösségben, harmonikus nagycsaládban élhetik mindennapjaikat. Ahogy Gáborék kiköltöztek Németországba, Fleischer Péter és családja is hamarosan útra kelt. Köln mellett, Wesselingben telepedtek le. Kingáék meghívták őket a magyar gyülekezetbe.
– A legszemélyesebb kapcsolatomat Istennel csak az anyanyelvemen tudom ápolni – fogalmaz Fleischer-Hetei Bernadett. – Az csak természetes, hogy magyarul imádkozom. Amikor a gyerekeink, Noel és Hanna (aki egyazon napon született Kingáék fiával, Gáborral még a nyíregyházi kórházban) kicsik voltak, a gyermekbibliából olvastam nekik történeteket, meséket mondtam, szinte az anyatejjel szívták magukba a magyar nyelv kincseit. Noha mind a négyen jól beszélünk németül, ösztönösen a magyart használjuk. Ha a Miatyánkkal és az apostoli hitvallással fordulunk az Úrhoz, olyan mély hitbizonyosságot érzünk, amely semmi mással nem helyettesíthető. A hálaadás a lelkünkből fakad, megtanítottuk Noelnek és Hannának, mennyi mindenért adjunk hálát Istennek. Semmi sem természetes, bármikor bármit elveszthetünk, de az Úrral való kapcsolat örökre megmarad. Így tudtuk elviselni a Covid-járvány idején a szeretett nagymamám halálát. Tudtuk, az Atyához megy, és emlékeinkben örökké él – hangsúlyozza Fleischer-Hetei Bernadett.
Szóba kerül, mit kapnak a gyülekezettől, de az sem marad rejtve, ők mit adnak a közösségnek. Betti elmondta: felemelő érzés volt, amikor többször odament hozzájuk a gyülekezetben egy idős bácsi, a kilencvenhét éves öttusázó olimpikon, Benedek Gábor, ezekkel a szavakkal: „Hála Istennek érkeztek fiatalok is, lesz, aki továbbvigye a gyülekezetet...” A férj, Fleischer Péter egészíti ki a felesége gondolatait: – Én általában nehezen nyílok meg ismeretlenek előtt. Hatványozottan igaz ez a kiköltözésünk idejére. Nagy eseménynek tartom, hogy a gyülekezetben magyarokkal találkozunk, anyanyelvünkön szólhatunk egymáshoz. Nemcsak imádkozni, de álmodni is magyarul szoktam.
A fiuk, Fleischer-Hetei Noel úgy fogalmaz: – Az istenhit tartást ad, reményt a nehéz helyzetekben, bizalmat, hogy van valaki, aki mindig vigyáz ránk. Bár a gimnáziumban még a magyar diákokkal is németül szólunk egymáshoz, udvariasságból, hogy értsék a többiek is, én számolni is magyarul szoktam. A számok kifejezése éppen ellentétes a két nyelvben – magyarázza. – Az étkezés előtt asztali áldást mondunk – teszi hozzá Hanna. – Anya tanított meg imádkozni. Német földön ébredtem tudatomra, de a szívem mindig magyar marad – hangsúlyozza a tinédzserek magabiztosságával.
Az édesanya búcsúzóul még meglep egy gondolattal: – Nem is tudnám őket megdicsérni, esetleg leszidni németül. Az érzelmek csak az anyanyelven törnek fel a lélek mélyéről.
A parókián Gulyás Márta lelkipásztor két hűséges segítőjével, Emeritzy Géza gépészmérnökkel és Sturz Sára orvossal – mindketten évtizedek óta presbiterek – vasárnap délután áttekintik a gyülekezet előtt álló feladatokat. Történelem- és emlékidézés helyszíne lesz a hajlék. Sturz Sára 1980 óta él Németországban. Aachenben, az egyetemen dolgozott. Akcentus nélkül beszél, szívéből fakad az öröm: – Nagyon sokat jelent a magyar gyülekezet nekem. Öregszünk, lassan elmegyünk, redukálódnak a barátságok. Ha megtaláljuk az újonnan érkezőket, meghallgatjuk a gondjaikat, szakmai ügyekben segítünk nekik. A lényeg, hogy összeköt bennünket a református hitünk, az anyanyelvünk, a magyarságunk. Noha átköltöztünk, az Atyához ugyanolyan közel lehetünk választott új hazánkban.
Farkas Adrienn, a gyülekezet kurátora a presbiterekhez hasonló szolgálatot lát el Bielefeldben, itt általában húszan-harmincan – négy generáció tagjai – látogatják az istentiszteleteket. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában érettségizett, majd a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett magyartanári diplomát. A Szentendrei Református Gimnáziumban állt először katedrára. Mérnök férje állást kapott Németországban, így ő követte hitvesét. Gyermekeik, Viktória és Ádám a kölni református gyülekezetben konfirmáltak. A közeli kisvárosban, Verlben laknak. Azóta érkeztek meg lélekben is, hogy csatlakoztak a magyar gyülekezethez
Gézának még megvan az ungvári szülőháza, megnézte. Nagyapja magyar királyi százados, nagybátyja magyar királyi rendőrfőkapitány, parancsnok volt. Miután mindenüktől megfosztották őket, egy cselédszobában húzták meg magukat. Nem a nagyobb darab kenyér, hanem pusztán a kenyér reményében váltottak országot. A gyülekezetben a pénzügyi bizottság tagjaként könyvelt, híradót, körlevelet küldött szét. Videókonferencián tartja a kapcsolatot a nagyvilágban szétszóródott osztálytársakkal – Kanadában, Svájcban, Németországban, Magyarországon fogadják egymás hívását. Úgy véli, természetes az összetartás, ki-ki a saját eszközével a magyarság megmaradását segíti elő.
A honvágyat senki sem hozta fel, ám megnyilatkozásaikat átitatja a hazaszeretet mint soha el nem múló kincs, amelyet szívükben hordoznak, és majd lelkükben visznek tovább Istenhez.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!