Ötvös Zsolt tizenöt éve az egyesült államokbeli New Brunswick-i Magyar Református Egyház lelkésze. Előzőleg Kanadában, majd Ohio államban is szolgált. Megtapasztalta: azoknál a református gyülekezeteknél, ahol a friss magyar bevándorló és a másodgenerációs közösségek együtt tudnak szolgálni, Isten különös áldását lehet látni. A Magyar Fesztiválon, Észak-Amerika legismertebb magyar eseményén zajló beszélgetésünk alatt behallatszott az udvari vásár és az előadások vidám zaja, néha benyitottak a néptáncgálára készülődő gyerekek és szülők, láthatóan otthonosan mozogva az épületben.
A református gyülekezet a kezdetektől fogva aktívan részt vesz a Magyar Fesztiválon. Sőt, a mára háromra csökkent főszervező-finanszírozó szervezetek egyike, a cserkészek és a magyar klub mellett. Jól tudom?
Igen. A gyülekezet célja a rendezvény kapcsán nagyrészt a jótékonyság, hiszen a hívek közös munkájával elkészített ételek eladásából származó bevételt, adományokat a közösség fenntartására fordítjuk. De ugyanilyen fontos számunkra a kulturális programokon való részvétel is: udvarunkon nemcsak a gyülekezethez tartozó művészek lépnek fel, mint például Rozs Ildikó énekesnő, hanem más zenész és néptáncos vendégek is. Emellett Oláh Ágnes minden évben kiállítást szervez, idén a magyar hidakról. A református gyülekezet kétnyelvű – nemcsak itt, hanem több más amerikai városban is. E jelenség oka, hogy a többedik generációsok közül sokan már csak törve vagy egyáltalán nem beszélik a magyar nyelvet, gyakori a vegyes házasság, és nem magyar származású híveink is vannak. Viszont ezek a hívek ugyanolyan aktívan kiveszik a részüket az előkészületekből, mint a magyarul beszélők.
A kétnyelvűségről azt a meglepő kijelentést tette, hogy a helyi közösségnek ez a szerencséje. Hogyhogy?
Minden református közösség kicsit más, de vannak általános jellemzők. Az Ohio állambeli Columbusban öt évet szolgáltam kétnyelvű gyülekezetben, ott azt tapasztaltam: miután tönkrementek a dél-ohiói bányák, a bányavidéken élő magyarok beköltöztek a városba, ahol a helyi acélgyárban dolgoztak. Viszont amikor az acélipar virágkora is befejeződött, a magyarok leszármazottai szétszéledtek. Az állami egyetemre érkeztek ugyan néhányan oktatóként vagy diákként, de összességében jelentősen csökkent az emigráció létszáma az ország belső részében. Nálunk egyébként mindenféle magyar megfordult: többedik generációsok és kimondottan amerikai háttérből érkezők is, akik jellemzően vegyes házasságokon keresztül kötődtek oda. Azt lehetett látni, ha csak a magyarul beszélő közösségre építenénk, akkor a gyülekezetünk már rég megszűnt volna.
Hasonló a helyzet New Brunswickban is?
Igen. Itt az is nagyon jó, hogy a gyülekezet magyar és angol része elég hasonló arányban erős. A magyarok a századelőtől kezdve folyamatosan érkeztek ide, az ő gyerekeik pedig itt szereztek diplomát, sokan itt is maradtak. A magyar betelepülés a nyolcvanas évek végére csökkent, de nem állt meg, még mindig jönnek fiatalok. A New Brunswick-i gyülekezet fele mai bevándorló magyar, jönnek fiatalok a határon túli területekről, Erdélyből és Kárpátaljáról is. A gyülekezet másik felét a másod- és harmadgenerációs magyarok alkotják. A templomi üvegablakainkat mind az ő családjaik finanszírozták, gyerekeik és unokáik is ide járnak, legalábbis most itt vannak, és lelkesen szolgálnak a gyülekezetben, vagy akár dolgoznak a konyhán. A jelenlegi főgondnoknak, Paul Bodónak a nagyszülei jöttek Magyarországról, a Katkó családból származó felesége pedig a Felvidékre való. Paul csak néhány szót beszél magyarul, mégis ő a választott főgondnokunk, mert a családja és rokonsága is mind itt van, elkötelezett tagjaink, és büszkék a magyar származásukra: itt keresztelték őket, itt konfirmáltak, itt találták meg a párjukat, itt esküdtek és itt temették el a szüleiket – vagyis itt zajlott az életük. Gyakran járnak Magyarországra is. A titkárnőnk ír, magyar származású férje, Charles Toth a pénztárosunk, ő sem beszéli a nyelvet, de elkötelezett tagja a közösségnek. A Menhart nevű tagunk tudja, hogy felmenőinek a neve Menyhért volt – nem tud magyarul, de őrzi a magyar gyökereit, és büszke rá. A felesége olasz, mégis ide járnak, mert a más nyelvű közösségek, mint például az olaszok, nem feltétlenül keresik fel saját templomaikat. A magyarokban még ma is erősebb az idetartozás érzése. Tehát itt a bevándorlók és a sokadgenerációsok is komolyan veszik a magyar gyülekezethez tartozást; és bár Amerika-szerte igaz, hogy az 56-os magyarok gyerekei, unokái sok esetben nem beszélnek magyarul, New Brunswickban a legtöbb másod- vagy akár harmadgenerációs magyar még elég jól, sőt némelyek kitűnően beszélik a nyelvet. Egyébként járnak hozzánk olyanok is, akiknek semmi közük a magyar közösséghez: például egy olasz katolikus nő részt vett magyar származású barátnője anyjának a temetésén, később megkért, temessem el az édesanyját, és utána elkezdett hozzánk járni. Talán azért, amiért mások is: ez a gyülekezet kicsi, családias. A nagyobb gyülekezetekben vonzerő lehet a létszám vagy a modernitás, ami a fiatalok számára talán imponálóbb, a családosok viszont a kisebb közösségeket keresik.
Akkor ez nem két gyülekezet, hanem egy kétnyelvű gyülekezet. Vannak különbségek a felek között?
Igen. A bevándorlókat – amilyen én is vagyok – itt úgy hívják: Hungarian American, azokat pedig, akik itt születtek, és vállalják a magyar identitásukat: American Hungarian. Más a mentalitásunk. A különbség a missziós céloknál is észrevehető: a magyar közösség elsősorban hazafele gondol, az amerikai is támogatja a magyar ügyeket, de szívesen keres helyben célokat. Mi például más magyar szervezetekkel együtt támogatunk egy erdélyi, Marosvásárhely melletti kis faluba, Fületelkére kijáró magyar tanítónőt, ahol nincs magyar iskola, és nagyon nehéz sorsú családok élnek. A kétnyelvű gyülekezetben a magyar közösség az angolul beszélő tagok révén nyitott, kevésbé szigetelődik el az amerikaiaktól.
Hogyan férnek meg egymással és hogyan vigyáznak az egyensúlyra a korábban gyakori szétválások fényében?
A kétnyelvű közösségek belső dinamikája változó, nálunk viszont meglepően harmonikus, igyekszünk is odafigyelni az egyensúlyra. A presbiteri gyűléseinken tizenöt gyülekezeti tag van: fele magyar, fele angol, a plusz egy fő pedig hol magyar, hol angol nyelvű. A meghívóink mindig kétnyelvűek, sőt az igehirdetések és a havi hírlevelünk is. Az időnként felmerülő feszültségek elsősorban abból eredhetnek, hogy a Magyarországról érkezők szeretnék, ha a magyar szempontok határoznák meg a döntéseket, az angol nyelvűeknek viszont már a dédszüleik is ide jártak – mindkettőnek igaza van a maga szemszögéből. A magyarok is eleve nagyon sok helyről jönnek, vannak evangélikus és baptista, sőt katolikus hátterűek is.
A honlapjuk viszont jelenleg csak angol nyelvű. Miért?
Most elsősorban a közösségi oldalakon hirdetjük – két nyelven – az eseményeinket, jelenleg ott tartjuk a kapcsolatot a hívekkel. Egy könyvtáros és levéltáros gyülekezeti tagunk, Margaret Pápai ért az archiváláshoz, neki segédkezett Szanyó Gábor és Kovács Viola, az idei Kőrösi Csoma Sándor programos ösztöndíjasaink, akik sokat segítettek nekünk abban is, hogy feltérképezzük a gyülekezeti tagokat, statisztikánk legyen arról, kik járnak hozzánk, milyen rendszeresen és milyen távolságból. Ma már vegyes formában, személyesen és videóhíváson keresztül tartjuk a gyűléseket is. A járvány után nálunk is felmerült a kérdés, vajon kell-e folytatni az online istentiszteleteket. Egyrészt félő volt, hogy otthon tartja az embereket, és végleg elmaradnak; ugyanakkor kiderült, akár két-háromszáz ember is követi, amin mi is meglepődtünk. Sok elköltöző tagunknak ez jelentette a kapcsolattartást a régi közösséggel.
A honlap szerint a Magyar Református Egyház 1915. január 24-én tartotta alakuló ülését 236 résztvevővel. A tizenötödik évfordulóra a tagok száma majdnem elérte a kilencszáz főt. Mekkora a gyülekezet ma?
Nehéz meghatározni a gyülekezet méretét. A szavazótagság jelenleg száz-százhúsz fő, átlagosan húsz-harminc személy jár a magyar, illetve az angol istentiszteletekre, de például a legutóbbi konfirmáláson – amelyet minden évben vagy kétévente tartunk négy-nyolc fiatallal – száz fő fölött voltunk. Az ünnepségeken, mint például legutóbb anyák napján, általában összevont, kétnyelvű istentiszteletet tartunk, amelyeket közös ebédek követnek – olyankor szintén többen vagyunk. Aztán vannak azok, akik jönnek segíteni, most a Magyar Fesztiválra vagy a rendszeres, kifejezetten eladásra szánt főzésekre, de közülük többen nem vagy ritkán járnak templomba. És vannak a levelezőlistán lévők, sokan adományoznak is, de őket is ritkán látjuk. És hallunk olyanokról is, akikhez eljutott az online istentisztelet, de egyáltalán nem ismerjük őket. A járvány előtt magasabb volt a vasárnapi látogatottságunk, de ez jellemző nyelvtől és felekezettől függetlenül más templomokra is.
Vannak jelei a visszatérésnek, újraéledésnek? Milyen hitéleti és egyéb közösségi programjaik vannak?
Próbálunk olyan programokat szervezni, amelyeken nem lehet online módon részt venni, de a hétvégi programokon sincsenek túl sokan. Emögött nemcsak a járvány van, hanem minden itteni magyar közösség nagy kihívása, ami egyben áldás is a közösségünkben: péntek délután cserkészet, szombat délelőtt magyar iskola, délután néptánc, este időnként vacsora a klubban. A vasárnapot így legtöbben megtartják családi napnak. A konfirmációi felkészítést az istentiszteletek után én tartom, minden második vasárnap. Feleségem vezeti az istentiszteletek alatti magyar, illetve angol nyelvű vasárnapi iskolát – ezt otthon inkább gyermek-istentiszteletnek hívják. Utóbbi egyébként talán a legnagyobb kihívásunk: a sok hétvégi magyar program után csak a nagyon elkötelezett szülők hozzák el a gyerekeiket. Egyszer megkérdeztek egy helyi magyar gyereket, amikor a napokat tanulták az iskolában, hogy hányszor jár iskolába, mire ő azt válaszolta: heti hétszer. Hétköznap is csak az eladásra szánt főzések működnek, amelyek régi hagyományként megmaradtak – ez is társasági program, találkozási lehetőség az idősebb korosztály számára, ami az első generációnak még létfontosságú volt. A másod- és többedik generáció viszont egyrészt nem ér rá hét közben, másrészt nekik már sokkal jobban elérhető az otthoni magyar világ.
Hogyan találkoztak a feleségével, és egyáltalán: hogyan került ön ide, és mik a tervei?
Berettyóújfaluban születtem, édesapám szintén lelkész volt, a hivatása révén néha költöztünk, éltünk például Tiszacsegén is. A teológia után egyéves ösztöndíjjal kikerültem az atlantai Presbiteriánus Teológiára, ami után haza terveztem menni, de mivel Atlantában nem volt magyar református gyülekezet, az év vége fele kerestem egy magyar lelkészt, hogy elbeszélgessek vele. Online ráleltem egy magyar református gyülekezetre valahol Pennsylvaniában, felhívtam a lelkészt, aki meghívott két hétre hozzájuk vendég diáklelkésznek. Nagyon megérintett az a bensőséges családias hangulat, amely abban a közösségben fogadott. A lelkész pedig megkért, gondolkodjam el azon, elvállalnám-e a torontói lelkészi állást, ahonnan a kolléga éppen akkor ment nyugdíjba. Így hát három év torontói szolgálat után kerültem az Ohio állambeli Columbusba, ahonnan nem terveztem eljönni, de öt év után egyre inkább az angol szolgálatra terelődött a hangsúly, New Brunswickban viszont nyugdíjba készült a magyar lelkész, és megkerestek, nem jelentkeznék-e utódjának. Így érkeztem ide 2008 decemberében; két évvel később itt ismerkedtem meg a feleségemmel, akivel 2011-ben volt az esküvőnk, és ma van egy tízéves kisfiunk és két kislányunk, nyolc- és ötévesek. Valéria jelenleg elsősorban a gyermekekkel foglalkozik otthon, de bekapcsolódott a gyülekezeti életbe is, ami egyébként itt érdekes módon sokkal kevésbé elvárás, mint Magyarországon. Itthon érezzük magunkat, itt tervezünk élni mindaddig, amíg szolgálatunk van.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!