Elszigetelve, szó szerint

Az életünkkel kell prédikálnunk, nem a szánkkal – vallja Péterffy Kund. A sydney-i református gyülekezet lelkipásztora igyekszik mindenkinek mindenné válni, hogy némelyeket megnyerjen, bár a palástot eddig még nem engedte levetetni magáról. Legmeghatározóbb élményeit a diaszpórában súlyos betegek ágya mellett élte meg, ahol felértékelődik a magyar szó: Jézus Krisztus.

sydney

Fotó: Freepik

Ausztráliában ötévente tartanak népszámlálást, a legutóbbiból látható, hogy még mindig a keresztyénség a legelterjedtebb vallás (44 százalék), bár egyre kevesebben vallják magukat annak. A két legnagyobb felekezet a katolikus (20 százalék) és az anglikán (10 százalék), öt év alatt száztizenkétezerrel csökkent a reformátusok száma. Feltörekvőben van a nagyobb nemzetek hitvilága: a hinduizmus, a jezidizmus, illetve az iszlám, ami az üldözések elől menekülőknek tudható be. Ahogy Európa-szerte, úgy az ausztrál kontinensen is egyre kevesebben kötik magukat felekezethez, inkább lelkieknek nevezik magukat.

A túlpartra

Az emlékezet szerint Sydneyben 1950-ben tartották meg az első református istentiszteletet. Az országba már az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után is vándoroltak ki magyarok, nagy hullámban érkeztek az 1956-os üldöztetések elől, majd politikai menekültek kerestek menedéket egészen a nyolcvanas évek derekáig. Péterffy Kund megjegyzi, akkoriban a családok évtizedekig nem látogattak haza, nem volt internet, nem sok minden emlékeztette őket az otthonukra, szükség volt a magyar misszióra. Még fűszerpaprikájuk sem volt! A lelkipásztor Erdélyből származik, tanulmányai után Sydneyben szolgált egy esztendőt, 1997-ben. Akkoriban nem érzett elhivatást az ottani misszióra, ezért visszatért hazájába. Csiha Kálmán felkérésére és a gyülekezet hívogatására 2000-től mégis elvállata a szolgálatot. – Az emigráció, a diaszpóra cifra nyomorúság. Kívülről azt látják: „Jaj, de szép, milyen jó ott lakni!”, azonban benne élni és megmaradni Krisztusban hívő magyar embernek nem könnyű. Szélmalomharc a társadalommal, a világnézetekkel, mégis hiszem, hogy az ausztráliai magyar egyháznak történelmi hivatása van – hangsúlyozza a lelkipásztor.

– A kétezres évek elején lendületes közösség fogadott, sok fiatal nyugdíjas lett aktív szolgáló, akik elkötelezték magukat a gyülekezetépítés mellett, unokáikat is elhozták a közösségbe – eleveníti fel. Elődje, Maczi István nyolc helyen tartott alkalmakat, hogy a távolság ne legyen akadálya a híveknek. – A templomokat mindenhol béreltük, és azok úrasztali kellékeit használtuk. A közösségeket bőrönddel jártuk, abból vettük elő a többi használati tárgyunkat, például az énekeskönyveket – meséli a lelkész. Péterffy Kund első célja volt a gyülekezetek jogi hátterét megteremteni kollégáival: létrehozták az Ausztráliai Református Egyház működési szabályzatát, amely a sajátos helyi viszonyokhoz alkalmazkodik.

Peterffy Kund

Péterffy Kund: Kívülről azt látják: „Jaj, de szép, milyen jó ott lakni!”, azonban benne élni és megmaradni Krisztusban hívő magyar embernek nem könnyű

Fotó: Pilbáth Kincső

Lelki kép

A lelkipásztortól megtudjuk, hogy a társadalom meglehetősen szekularizált, a bevándorlók zöme nagyvárosokban él. Sydneyben az emigráns magyarok második-harmadik generációját igyekeznek megszólítani. A megszigorított bevándorlási törvény miatt ma kevesen érkeznek az országba, és akik mégis, azok mintha nem igényelnék a magyar közösségeket – ez nemcsak a gyülekezetre, hanem a cserkészetre, a magyar iskolákra, civil szerveződésekre is jellemző. – A világváros adta lehetőségek, programok mellett próbáljuk Istenhez édesgetni a lelkiségre nyitott, de felekezetek mellett elköteleződni nem akaró embereket – vázolja a helyzetet a lelkipásztor, aki igyekszik, mint Pál, „mindenkinek mindenné” lenni. – A Magyar Református Egyház liturgiájának megvannak a keretei, megszabott a lelkész öltözéke, az istentiszteleti rend. Az általunk igaznak, jónak, helyesnek vélt formákat nem akarjuk túlságosan fellazítani, mégis rugalmasak vagyunk, mivel az emberek itt nehezen fogadják a kötöttségeket – szögezi le, és pár példával illusztrálja is a mondottakat.

– Sokszor kérnek rá, hogy eskessek palást nélkül. „Mire az? Meleg is van, meg fekete.” Ez a külső megjelenési forma nem üdvösség kérdése, azonban ha nem muszáj, nem engedek. Azt válaszolom ilyenkor, „a közmondás szerint nem a ruha teszi az embert, nem is az, hanem a lélek, amely héberül ruach”. Elviccelve, elmosolyogva a pár is megérti, hogy szükség van keretre – folytatja. – Erdélyben, Magyarországon közösségi elvárás, hogy a templomba odaillő viseletben érkezzünk, Ausztráliában, főképpen az angol gyülekezetekben, a fiatalok úgy öltözködnek gyülekezetbe menet, mintha a strandra készülnének. Ez iskolai vagy más kulturális programokra is érvényes, ebből talán a nyitottság, talán a szabadosság látható – vélekedik.

A lelkipásztor arról is beszél, hogy a szigetországban a temetések szertartásaiba az elhunyt család tagjai, barátai is bevonódnak, akár viccelődő hangvételű életrajzzal nevettetik meg a gyászolókat. – Vidám temetésnek nevezik, sokszor azért engedjük, hogy így az élettörténeten keresztül jobban megismerjük az összegyűlteket, akiknek a vigasztalás szavát hirdetni kívánjuk – magyarázza Péterffy Kund, hozzátéve, hogy véletlenül nem futnának össze gyülekezeti tagokkal az utcán. Ha főgondnokával, Soós Andrással nem szerveznének alkalmakat, nem látogatnának betegeket, egyáltalán nem lenne velük kapcsolatuk, ezért is tartja nagy lehetőségnek a temetési prédikációt, az örök élet evangéliumának hirdetését.

Péterffy Kund Sárospatakon, majd Atlantában végezte teológiai tanulmányait. Csiha Kálmán erdélyi református püspök felkérésére vállalta el a szolgálatot az ausztráliai diaszpórában. Huszonnegyedik éve szolgál a Sydney-i Magyar Református Egyházban. Feleségével, Rékával két felnőtt gyermek és két tinédzser boldog szülei.

Nyitottság

A gyülekezet vezetője felhívja a figyelmünket, hogy bár az angol a hivatalos nyelv, a tömegközlekedési eszközökön ahány ember, annyiféle nemzetiséggel és gondolatvilággal találkozik. – Mindenkinek más van a fejében, és azért egy erdélyi és magyarországi ember gondolatvilága közelebb áll egymáshoz, ezért is örülök, ha véletlenül magyar szót hallok, elhívom magyar közösségbe – sajnos nem templomba. Nem ronthatok ajtóstul a házba, ha azonban van kisgyermeke, meghívom a gyermekcsoportunkba – osztja meg stratégiáját.

A gyülekezet legsikeresebb szolgálata az elmúlt években az Iciri-piciri baba-mama klub, amelyet a vasárnapi istentisztelettel párhuzamosan tartanak. Nemcsak dajkálják a kicsiket, hanem mondókákat, aranymondást tanítanak nekik, kézműves-foglalkozást tartanak. – A fiatalok szívesen eljönnek a gyermekük, a közösség miatt, ha viszont azt mondanánk, ez a bibliai Ige János evangéliumának a 12. verse, már nem akarnák meghallani. A templomban megtartjuk a formákat, de kilépve onnan az életünkkel kell prédikálnunk, nem a szánkkal. Néhány szülőt azért a templomba is sikerül átcsalni, különösképpen keresztelő, nagyobb ünnep apropóján. Sokan száz kilométert is utaznak egy irányba istentiszteletre, ezért mindegyiket szeretetvendégséggel zárjuk. Az ausztráliaiak nyitottak a lelkiségre, hogy mennyire mélyülnek el benne, az más kérdés…

Sydney baba-mama klub

Iciri-piciri baba-mama klub

Fotó: Péterffy Réka

Sydneyben a lelkész házaspár kezdte el az ifjúsági munkát 2001-ben, egyhetes, tíznapos bibliaheteket tartottak a 7–14 éves korosztálynak. A felnövekvő fiatalok egy része elköltözött a városból, némelyek vegyes házasságot kötöttek és anglikán vagy szabadkeresztyén gyülekezethez csatlakoztak. – A magvetés munkája az emberé, az áldás az Istené. Az elmúlt évtizedekben akár meg is újulhatott volna a gyülekezet, hiszen volt annyi keresztelés, konfirmálás, esküvő. A táborokban legalább tízszer annyian vannak, mint ahányan valójában kötődnek a gyülekezethez – magyarázza a lelkipásztor. Tíz évvel ezelőtt elkezdett megfogyatkozni a gyülekezet gyermekserege, ezért együttműködésbe léptek a magyar hétvégi iskolával és a cserkészettel. – Két-három évvel a Covid-járvány előtt annyira megcsappant az aktív tagok száma Sydneyben, hogy nemcsak átfedések lettek a közösségek között, hanem egyre több programot tartunk közösen. A bibliai gyermekhetekre már nincs igény, helyette évente két-három napos bejáró Kincses tábort tartunk a magyar iskolával együtt, amelybe a cserkészek is besegítenek. A gyülekezetben ma már nincsenek fiatalok, akikkel rendszeresen foglalkozhatnánk, és a nagy távolságok miatt nem lehet hétköznapi alkalmakat szervezni, ezért egymás programjaira hívogatjuk a tinédzsereket. Eljárok a cserkészekhez szolgálni, és a cserkésztisztek is részt vesznek a nagyobb programjainkon, példát adva a gyerekeknek – fejti ki.

A Kincses táborokban csakis közvetlen, rövid formában magyarázható az Ige. A legutóbbi témáik között szerepelt a szüret, a kenyér, a vetés, az aratás, ezekre építették a bibliai témákat. – Megmutattuk a búzaszemet, hogyan lesz belőle kenyér, a gyerekek cipót dagasztottak, eközben próbáltuk elmagyarázni, hogy Jézus Krisztus az élet kenyere. Nem a hirdetett Ige, inkább annak a gyakorlati megtapasztalása van a középpontban, legfeljebb tízperces áhítatot tarthatunk nekik. A leglátogatottabb napon negyvenöten jöttek el – fűzi hozzá.

A lelkipásztor szerint Sydneyben gyenge a felekezeti kötődés, az emigránsokat és a református közösségeket inkább a nyitottság jellemzi, ennek a nagy távolság, a vegyes házasságok és a magyar katolikus paphiány az oka. A városban harmadik éve nincs magyar plébános. – A katolikus családok nemegyszer kérnek fel temetésen Igét hirdetni, olykor felekezetük imádságait is elmondják a hozzátartozók. Sok katolikus testvér jár hozzánk istentiszteletre, úrvacsorát is vesznek. Gyülekezetünk nem tesz különbséget felekezeti hovatartozást tekintve, mindenki, aki elfogadja a Szentírást és a református hitvallásokat, teljes jogú tagja a gyülekezetnek. Presbitereink többsége nem református. A hitünk közös alapigazságairól beszélünk, ott segítünk, ahol tudunk, és nem nézzük, ki az – szögezi le a lelkipásztor.

Sydny gyülekezet

A magyar kultúra napja a templomban

Fotó: Péterffy Réka

Közel a nagyvilág, távol a gyülekezet

A kenguruk országában nincs meg a magyar gyülekezetváltás lehetősége. Ausztráliában négy református lelkész szolgál, Adelaide-ben, Brisbane-ben, Melbourne-ben, Sydneyben és hozzákapcsolódva a fővárosban, Canberrában. A lelkészek ezer kilométerre vannak egymástól, ugyanazon a napon még helyettesítő szolgálatot sem tudnak végezni. – A Kárpát-medencében, és ez részben Észak-Amerikára is érvényes, ha a református család nem illeszkedik be egy gyülekezetbe, átjár a szomszédosba. Itt ezt nem lehet megtenni, magyar gyülekezet száz, de akár ezer kilométeren belül csak egy van. Rugalmasnak kell lennünk, ha ők magyarul szeretnék Isten Igéjét hallgatni, akkor nem „prédikálhatjuk ki” őket, hanem szeretettel, megértéssel kell mindenkit elhordoznunk. Nagy lelkipásztori szív kell ahhoz, hogy a hívek a maguk egyéniségével mind otthon érezzék magukat – vallja Péterffy Kund.

A legmeghatározóbb élménye, amikor haldokló ember mellett áll meg és látja, hogy egyházi személy híján nem lenne, aki magyarul szóljon a beteghez. – Több haldokló tett bizonyságot arról, hogy ők is voltak hozzám hasonló helyzetben. Gyermekként vagy felnőttként látták, hogy a menekülthelyen vagy már az emigrációban nincs más magyar ajkú, aki odalépjen a haldoklóhoz, ezért megtették. Arra kérték Istent, hogy az ő betegágyuk mellett is legyen magyar ember, aki ezen a nyelven szólítja meg Istent és köszöni meg a kapott életet. A nagyvárosokban, így Sydneyben is az angol anyanyelvűek aránya a legalacsonyabb, így a kórházakban a személyzet gyakran még angolul sem beszél jól, azonban megvan bennük az empátia. A takarító, az ápoló, még az orvos is megfogja a haldokló kezét, mégis más azt hallani a végórában, hogy Krisztusom, mint azt, hogy my Christ.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!