Templom a reformátusoknak

2016. szeptember 04., vasárnap

„Ezt a templomot a legtöbben történelme miatt keresik fel, de mindig igyekszem elmondani, hogy van jelene is" – hangsúlyozta Viola néni, a tákosi gyülekezet gondnoka a Középkori templomok útjának utolsó előtti állomásán.

Utunk a Tiszaháton folytatódik tovább, ahol a XVIII. század népi építészetének egyik legismertebb alkotását, a tákosi templomot szeretnénk látni. A templom történetére még emlékszem gimnáziumból, amikor Mária Terézia „csendes ellenreformációjáról” tanultunk: rendelkezései megtagadták a protestánsoktól, hogy kőtemplomokat emeljenek, azonban a tákosiak fából és sárból mégis felépítették templomukat. Kirándulásunk során ez az első templom, mely a reformáció hatására készült, nem katolikus templomból alakították át, hanem a református hívek építették gyülekezetük számára.

Képen már többször láttam az épületet, ezért nem hiszem, hogy meglepetés érhet, de tévedek: ha nem állna előtte a harangláb, nem biztos, hogy elsőre megmondanám, ez a falu temploma. Alacsony fakerítés veszi körül, melynek mentén virágok nyílnak, az épület maga pedig nem nagyobb, mint egy parasztház. Eszembe jut, hogy sokan „mezítlábas Notre Dame”-nak is nevezik, de ez valahogy furcsának hat az ajtó előtt állva.

A gyülekezet gondnoka, özvegy Buda Lajosné Viola néni fogad minket, majd szinte azonnal a templom történetéről kezd mesélni. Megtudjuk, hogy a falu első temploma szintén ezen a helyen állt. Egy 1733-mas forrás említ egy fából készült imaházat, mely azonban az évek múlásával kicsi lett a gyülekezet számára, ezért elkezdték felépíteni a ma is látható templomot. Ennek keleti része 1766-ban készült el, a nyugati bővítés pedig 1784-ben.

Az épület malomköveken áll, fagerenda alapjai és jellegzetes vesszőből, ágakból font, vályoggal tapasztott fala (paticsfal) a népi építészet meghatározó darabjává teszik. Miközben ezeket halljuk, belépünk az ajtón és sorra rácsodálkozunk az apró belső térre. Különös érzés a döngölt padlón lépkedni, azonban, mikor hallom, hogy ezt mezítláb készítették, már kezdem érteni a „mezítlábas Notre Dame” kifejezést.

„Hiába a XVIII. században épült, teljes egészében a középkori gótikus építészet jegyeit hordozza” – folytatja Viola néni, majd hozzáteszi, hogy emiatt is sokan látogatják. A berendezés egyik legkiemelkedőbb darabja az 1767-ből származó papi szék, ahol a mindenkori lelkészcsalád foglal helyet. Emellett a falu nemes családjai az első sorokban saját széket készíttettek maguknak: az egyiken például egy faragott kerecsensólyom (turulmadár) található. Hasonlóan érdekes a kántortanító széke is, melyen életfa, dinnye és körte, a népi művészet édenkerti motívumai láthatók.

A padban ülve annyira természetesnek érzem a különböző szimbólumok jelenlétét, mintha hazaérkeztem volna. Annyira magától értetődő és egyszerű módon tükrözik a magyar református gondolkodást és a népi hagyományokat, hogy ezt mindenkinek látnia kellene egyszer. Ez az érzés csak erősödik bennem, mikor jobban megfigyelem a mennyezet különleges kazettáit, melyek közt – ahogy Gyügyén – nincs két egyforma. A képeket Asztalos Lándor Ferenc festette 1766-ban, az egyedülálló ábrák a kései reneszánsz világát idézik. A mennyezet virágmintái tavaszi hangulatot árasztanak, a tulipánok és a levelek az egész épületet élettel telivé varázsolják.

Megtudjuk azt is, hogy a mennyezetet 58 kazetta díszíti, melyek közül tizenkettő az év tizenkét hónapját szimbolizálja, az apró ablakok pedig napkeleti és déli irányba nyílnak, így a fény körbejár a kazettákon. Mint Viola néni mondja, külön érdekesség, hogy december 24-én a fény az első sorban látható turulmadárra esik, ezzel kifejezve az újjászületést. 

A templom minden tárgyában érezhető az elmúlt századok történelme és a népi hagyomány is, mellyel nem tudok betelni. A szószékhez lépve megkérdezem Viola nénit, közelebb mehetek-e, mire csodálkozva néz rám. „Ez egy templom, nem múzeum! – mosolyog. – Ezeken a padokon ülünk mi is, itt hallgatjuk a prédikációt, ezt a templomot az élteti, hogy használjuk.” Ezen a válaszon én is elmosolyodom és megpróbálom az épületet és virágmintás díszítést más szemmel figyelni.

A lelkipásztor jelenleg másik szolgálati helyén, Hetén van, ezért Viola nénitől érdeklődöm a gyülekezetről, aminek az idős hölgy láthatóan örül. „A faluban körülbelül háromszázhatvan fő lakik, templomba átlagosan tízen-tizenöten jövünk. – kezdi. – Büszkék vagyunk erre a templomra és arra, hogy csaknem kétszázötven éve itt áll. De arra is, hogy ugyanúgy itt hallgatjuk vasárnap az igét, ahogy nagyanyáink.” Azt is elmondja, hogy örömmel fogadják a Középkori templomok útjára érkezőket és bármikor szívesen elmesélik a templom történetét.

Azt is megtudom, hogy a gyülekezet büszkesége a harangtorony, mely 1767-ben készült, de a XX. századra már nagyon rossz állapotba került. Végül egy 1948-as jégeső után le kellett bontani. Ennek anyagából egy gúla alakú harangláb készült, melyet folyamatosan renováltak, végül a ’80-as évek restaurálása folyamán az eredeti harangtorony rajzai alapján helyreállították. „A ma látható torony valóban olyan, mint a régi, még megtalálható benne az eredeti faanyag” – teszi hozzá Viola néni.

A templom is romos állapotba került a századok alatt, ezért szükségessé váltak a helyreállítási munkálatok, melyek 1961-ben kezdődtek meg. Ezek során megjavították a sérült falszerkezetet, illetve pótolták a zsindelyfedést is. A felújított épület komoly károkat szenvedett a 2001-es tiszai árvíz miatt, ekkor a felújítás költségeit a Magyar Villamosipari Művek vállalta, mely a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal segítségével olyan világítástechnikát épített be, mely hangulatos fényt biztosít, de nem károsítja a kazettákat és a képeket.

Megérint az a tisztelet és szeretet, amivel Viola néni beszél a templom történetéről és a gyülekezetről. Ismét emlékeztetnem kell magam, hogy a templomok, melyekben jártunk valóban nem múzeumok, hanem gyülekezek otthonai, istentiszteletek helyszínei. Ahogy indulás előtt megnézem a virágok ölelte apró, fehérfalú templomot, rájövök, hogy ennek az épületnek is csak egy része őrzi a múltat, a többi azonban a máról üzen.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Dimény András

Sorozatunk további részei:
Templom az ősz színeiben << | >> Templomon túl – még egy lépés

Istent keresem

Lk 10,21–42

„ ...pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink