„Ha megijedünk egy alumíniumkannától a hittanórán, akkor nagy baj van”

2017. február 03., péntek

Tizenhat évig Józsefvárosban tanított, iskolát vezetett Józsefvárosban, most a Református Pedagógiai Intézetet vezeti. Az állandó megújulást, a módszertani sokféleséget és az odafordulás pedagógiáját hirdeti. Szontagh Pállal beszélgettünk.

A Református Pedagógiai Intézet 1994-ben jött létre holland támogatással, majd fokozatosan zsinati intézménnyé válva államilag is elismert országos pedagógiai intézménnyé lett. Kezdetben a református pedagógiai identitás és a hittanoktatás kérdéseivel foglalkozott, de – különösen a 2012-es jogszabályi változások nyomán – az intézmény mára létszámban is megerősödött, a hitoktatás mellé pedig fölzárkózott a református közoktatás profiljának szakmai erősítése.

Az Intézet ma már két lábon áll: a katechetikai műhely a hittanoktatásért felel, hozzájuk tartozik a hittanköyv-fejlesztés és a hitoktatási szaktanácsadás. A köznevelési csoport pedig a közoktatási tartalmak fejlesztésén dolgozik. A szaktanácsadás, pedagógustájékoztatás konferenciák és szakfolyóirat-kiadás, valamint a pedagógus-továbbképzések kidolgozása és kiajánlása révén. A versenyszervezés és a tanulótájékoztatási szolgálat is ide tartozik, amely a diákönkormányzati munkát és a cserkészmozgalommal való kapcsolatfelvételt segíti.

Van egy formálódóban lévő területünk is, amelynek keretében lemorzsolódással veszélyeztetett tanulók segítésével foglalkozunk, ez még alakulásban van, de azt máris látjuk, hogy a statisztikai mutatók figyelésénél tovább megyünk, a mentálhigiénére és a megelőzésre helyezzük a hangsúlyt. Az a célunk, hogy a szakembereink ne csak figyeljék és előrejelezzék a lemorzsolódás veszélyét, hanem munkájuk révén ez a veszély csökkenjen, vagy ne is álljon fenn.

Hol tart ez a folyamat jelenleg?

Dicsekedhetnék a kiváló mutatóinkkal e téren, de azt gondolom, nem szabad, hogy a statisztikák megtévesszenek, hiszen a református iskolák diákjai esetében egészen más iskolaválasztási motiváció után bekerülő tanulói populációról beszélünk, mint az állami nagy rendszerben lévőknél.

Ezek szerint igaz a közvélekedés, miszerint az egyházi iskolák eleve csak a jobb diákokat veszik föl?

Ez több okból sincs így. Ma már számos olyan településen is van egyházi iskola, ahol nincs állami intézmény, így a jelentkező diákok megegyeznek az adott településen élő diákokkal. Ezekben az iskolákban természetesen nem beszélhetünk elitképzésről, válogatásról, hiszen az adott település minden tanulója oda fog járni.

Másfelől ha ránézünk az ország térképére, azt látjuk, hogy mi, reformátusok elsősorban az ország keleti felében vagyunk erősek. A reformátusság elterjedtsége éppen egybeesik mindenféle szociális és egzisztenciális deprivációval: ha megnézzük a nyolc általánosnál többet nem végzettek országos arányát, vagy a munkanélküliség kiugró régióit és összevetjük a jellegzetesen református régiókkal, ezek épp egybeesnek, a válogató elitizmus címkéjét tehát ez is kizárja.

A harmadik és a legfontosabb érv ez ellen pedig a református pedagógiai munka és elkötelezettség tényezője. A tények azt mutatják, hogy a legtöbb református iskolában erős a hátránykompenzáció, a felzárkóztatás. Nahalka István oktatáskutató készített egy oktatási rangsort, amely az úgynevezett pedagógiai hozzáadott értéket vizsgálja. Míg a tipikus iskolarangsorok csak a kimeneti értéket veszik figyelembe, addig ő a beérkező és a távozó, végzős tanulók mutatói közötti különbséget nézte: azt, hogy a diák milyen utat tesz meg az iskolában. Nahalka kitűnő szakember, ráadásul nem lehet a felekezeti oktatás iránti elfogultsággal vádolni, és ez komoly súlyt ad annak a ténynek, hogy az ő listáján harmadikként épp a Mezőtúri Református Kollégium, Gimnázium, Szakközépiskola és Általános Iskola végzett. Olyan iskolákat találunk itt, akik a HVG országos listáján az első százban sincsenek benne, mert nem versenyistállók, viszont a legkomolyabb munkát végzik: az ügyvéd gyerekéből ugyanis könnyebb ügyvédet csinálni, mint Mezőtúron egy nehezebb helyzetből érkező tanulót olyan tudással felvértezni, ami előrébb mozdítja és egy komoly életesélyt ad neki.

Ehhez pedig – a szakmai, pedagógiai hátországon túl – meggyőződésem, hogy kell egy komoly hitbéli, lelki hátország is. Hiszem, hogy Isten mindenkinek kijelöli a helyét a világban, a pedagógus feladata pedig, hogy segítse őket oda eljutni, ahova Isten rendelte őket. Ezért sikeresek ezek a világi terminológia szavával „felzárkóztató” iskolák.

Van abban egy tudatos döntés, stratégia, hogy az elmúlt években az egyházi oktatás erőteljesen nyitott a szakképzés felé?

Ha az a meggyőződésünk, hogy a felekezeti köznevelésnek van értelme – márpedig ez a meggyőződésünk – és ráadásul ebben tudunk valami sajátos pluszt is adni, akkor logikus, hogy mindezt a köznevelés teljes vertikumában meg akarjuk jeleníteni.

Ebben ma már ott tartunk, hogy az óvodától az egyetemig teljes karrierutakat tudunk biztosítani lényegében mindenkinek. Persze az intézményháló méretét és alakját befolyásolják a tradíciók és a földrajzi eloszlás, de azt elmondhatjuk, hogy ma már megoldható, hogy aki szeretne, hároméves korától kezdve a képzés minden lépcsőjét egy református keresztyén világképű intézményben járhatja végig.

A református képzésnek nagy hagyománya van, és erre joggal vagyunk büszkék, de létezik-e mai, kortárs református pedagógia?

Van egy továbbképzésünk, ami éppen ezzel foglalkozik, A keresztyén pedagógia eszenciája. Ez, holland mintákból építkezve három alapvető jellemző mentén határozza meg a református oktatás lényegét.

Ezek közül az első, hogy a gyerek van a középpontban. Persze nem abban az értelemben, hogy mindig a gyereknek van igaza, hanem abban az alapvetésben, hogy a gyermek Isten ajándéka, a mi feladatunk, hogy segítsünk megtalálni a helyét a világban.

A második alapelv az együttműködés a családdal. Ez a határaink felismeréséről szól, annak a tudatosításáról, hogy Isten a szülőkre bízta a gyereket, a pedagógus nem nevelheti őket a szülő ellenében.

A harmadik a megújulás elve: nem merevedhetünk bele a tradíciókba, pedig a mi esetünkben ez nagy kísértés, hiszen négy-ötszáz éves múltról van szó. De azt gondolom, a debreceni vagy a pataki iskolák pont azért lettek naggyá, mert előre néztek, nem hátra. Kicsit szlogenszerűen így szoktam ezt megfogalmazni: „a reformáció tanítása arra hív, hogy a tanítás reformációjára van szükség.” Comenius, Apáczai és a többi nagy elődjeink reformpedagógusok voltak a maguk korában, ez pedig azt jelenti, hogy nekünk, hozzájuk hasonlóan a mai kor kihívásaira kell válaszolnunk.

Van egy közvélekedés felekezeti oktatásról, hogy az valami avítt, poroszos, idejétmúlt intézmény, de egy ilyen iskola nem lehet valóban református, már csak a szó eredeti értelmét nézve sem, hiszen a folyamatos megújulás (semper reformanda) egy alaptanításunk.

Valóban, de a református oktatásról mégsem a reformpedagógiák intenzív használata jut elsőre eszünkbe…

A reformpedagógiák elvei jelen vannak a református iskolákban, de – szerintem egyébként helyesen - tényleg nem tesszük le a voksunkat kizárólagosan egy elv mellett. Nekem pedagógusként meggyőződésem, sem Steiner, sem Montessori nem arra dolgozták ki az elméleteiket, hogy azokat gránitba véssék, és változtatás nélkül alkalmazzák évszázadokon át. Ugyanakkor ezek az elvek nem különböznek nagyban Apáczai vagy Karácsony Sándor szemléletétől, vagy akár a mai református pedagógia kiválóságainak szemléletétől. Tehát egy meglévő formarendszert próbálunk korszerűvé tenni.

Másfelől ott a pedagógus felelőssége: ha egy pedagógusnak megvan a maga erős szakmai és hitbeli meggyőződése, meg fogja találni hozzá a módszereket. Foglalkozunk pedagógus-továbbképzéssel, és azt látom: minden továbbképzés annyit ér, amennyit a pedagógus hazavisz belőle. Ha erőltetünk olyan formákat, amiket a pedagógus nem érez magáénak, akkor a forma mögött elvész a tartalom.

Vannak olyan továbbképzések, konferenciák szakmai anyagok, amelyek specifikusan cigány gyerekek oktátásában segítik a pedagógusokat?

Én személy szerint Józsefvárosban tanítottam tizenhat évig, közelről ismerem a roma gyerekeket. Éppen ezért mondhatom, hogy számomra – a nevelés-oktatás szempontjából – nincsenek roma és nem roma gyerekek, és ezt nem emberjogi porhintésként mondom. Szerencsétlenebb és szerencsésebb hátterű gyerekek vannak. Nem gondolom, hogy a mindennapi oktatásban erősíteni kellene a roma-nem roma származás különbözőségét, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne feladatunk segíteni mindenkit személyes identitása megőrzésében. Egy faluban, ahol nincs munka, teljesen mindegy, hogy ki roma és ki nem. Én sem csak hátrányos helyzetű cigány diákokat tanítottam, hanem olyat is, akinek az apja nemzetközi hírű művész volt. Nyilván őt egészen más problémák érintették, mint amit általában a cigányságnak tulajdonítunk.

Ugyanakkor intézetünkben nagy súlyt fektetünk az elesettekkel való törődésre, az esélyteremtésre, de ezt nem nevezzük roma-problémának. Legutóbbi konferenciánk címe ez volt: „Az iskolai kapcsolatok reformációja – az odafordulás pedagógiája” – ennek keretében olyan dolgokat helyeztünk a figyelem középpontjába, amikről általában nem szívesen beszélünk, mikor pedagógiáról van szó. Itt szó volt a speciális nevelési igényű gyerekekről, az iskolai droghasználat és erőszak kérdéseiről, és a cigánymisszióról is.

Általános tapasztalat, hogy az ilyen jellegű továbbképzésre kisebb létszámban jönnek el a pedagógusok, nehezen nyilatkoznak meg a témákban, mert annyira nehéz erről objektívan kommunikálni, sok réteg rakódik rá az ilyen problémákra már a médiában is.

Nagyon nehéz a falakat lebontani, de ezt a küldetésünk részének tekintjük, hiszen ez a szakmai szolgáltatás feladata, és Isten igéje is erre hív minket: „Tartozunk pedig mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk.” – írja Pál apostol a Rómaiakhoz írott levélben. Azt gondolom, ez az ige minket, pedagógusokat meg kell, hogy szólítson. Fontos tudatosítanunk, hogy rengeteg akadály, intézményi és szakmai kihívás között is erősek vagyunk, és feladatunk hordozni az erőtlenek erőtlenségeit.

Én budai értelmiségi családból jöttem, így elég hamar eldőlt, hogy én is értelmiségi pályára kerülök. Ehhez képest a Józsefvárosban töltött bő másfél évtized alatt láttam, hogy mennyivel nagyobb dolog egy olyan környezetből eljutni egy középfokú végzettségig, vagy akár végzettség nélkül is, de tisztességes díszletmunkássá lenni egy olyan közegben, ahonnan már ez is nagy előrelépés. Az erőtlenek erőtlenségét hordozni nagyszerű pedagógiai kihívás.

És hosszútávon természetesen az a célunk, hogy az úgynevezett elitgimnáziumunkban is olyan értelmiségi réteg nőjön fel, akik aztán jobbá teszik az elmaradottabb régiók életét is, ahol létrejönne akkora mobilitás, hogy a két szféra összeérjen.

Ehhez egyfajta rugalmasság kell az oktatásban. Ez még az egy évvel korábbi, 2015-ös konferenciánk témája volt: a differenciálás, személyre szabott nevelés. Ott a talentumok példázata hangzott el sokszor: kinek-kinek képességei szerint.

Az iskolai hittanoktatásra hogyan reagált az Intézet és milyen hatások, eredmények, problémák látszanak jelenleg?

A hitoktatók egy évtizedeken át a gyülekezeti családok gyermekeinek tanítottak hittant. Ezeknek a tanulóknak a fejében megvoltak bizonyos alapok, tudták, ki az a Jézus, Noé stb.

Majd egy tollvonással, 2013 óta megváltozott minden, beindult a kötelezően választható iskolai hitoktatás, rengeteg olyan gyerekkel, akinek nemhogy gyülekezeti, de semmilyen hitéleti háttere nincs, esetleg meg sincs keresztelve. Ez önmagában nem baj, sőt, egy nagyszerű missziói lehetőség, de ha megújulás nélkül vágunk neki, az eredmény minimum kontraproduktív lesz.

A hitoktatókban nagyon hamar megjelent az igény, hogy új módszereket vonjanak be a hittanórákon: élménypedagógiát, kooperatív technikákat, konfliktuskezelést. Az új helyzet elvitathatatlan előnye, hogy látványosabb eredmények lehetőségeit hordja magában. Hívő családok gyermekeinek nyilván könnyebb hittant tanítani, de nem is annyira látványos. Most azonban ha egy osztályból csak egy-két diákot megfog az evangélium és elő hitű keresztyén, gyülekezeti tag lesz belőle, az óriási adomány.

A cigánymisszió a közeljövőben cigány gyerekek hittanoktatása konferenciára készül. A hitoktatók gyakori tapasztalata, hogy a roma gyerekek nehezebben ülnek egy helyben, ugyanakkor a hit érzelmi kifejezése erősebb náluk, hogyan lehet ehhez pedagógiailag igazodni?

Megindító látni, amikor egy-egy keresztyén cigány közösségben a maguk hagyományai szerint, zenével, tánccal, kanálcsörgéssel, kannaütögetéssel dicsérik az Istent és azt gondolom, ha megijedünk egy alumínium kannától a hittanórán, akkor nagy baj van, akkor nem vagyunk a helyünkön. Az evangéliumokat olvasva azt látjuk, Jézus módszertani sokféleséggel, mindig az adott körülményekhez, szükségletekhez igazodva tanított: egy hegytetőn, vagy egy csónakban, példázatokban, vagy szemléltetéssel. Azt gondolom, ez a hitoktatásban is rugalmasságra bátorít: Ha nem működik egy közösségben a nyelvi kód, akkor a hittankönyv helyett vegyük elő a példázatokat, és hozzuk közel őket a mindennapi élményeinkhez.

Molnár Illés, fotó: Molnár Illés, Vargosz

Forrás: Református Cigánymisszió

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

1Kor 4,1–13

„Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit... sáfárait” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink