Befejezetlen reformáció

2017. június 30., péntek

Jerry Pillay a REV elnöke a befejezetlen a jubileum kapcsán a befejezetlen reformáció mai kihívásairól szólt elnöki jelentésében. A nagygyűlés témájával kapcsolatos gondolatait a találkozó tematikus felvezetéseként szolgáló kiadványban osztotta meg.

2013-ban ünnepeltük King James Biblia fordításának 400. évfordulóját. Tisztán emlékszem Dr. Iain Torrance előadására, amiben többek között kifejtette, hogy a történelemben 500 évenként fordultak elő olyan események, melyek jelentősen befolyásolták mind az egyház, mind a társadalom életét. Torrance ezen események bibliafordításra gyakorolt hatásának bemutatásával folytatta előadását, melyeket az Isten fenségét és imádatát leíró bibliai szövegek segítségével illusztrált. Korábban a Szentírást olvasva azt érezhettük, hogy Isten maga beszélt hozzánk. Ezt mára felváltották az új fordítások, amelyekben inkább az Istennel való baráti viszony és párbeszéd képe jelenik meg, mintsem azé az Istené, aki felséggel és hatalommal szól hozzánk. Mindez a Biblia fordításainak és értelmezésének évszázadokon át tartó folyamatos megújulását és átalakulását tükrözi.

Az egyik fő történelmi mozzanat a 16. századi reformáció volt, ami az egyház átformálását és megújítását tűzte ki célul. A reformáció az emberi tevékenység számos sajátos, mégis összefüggő területét érintette: az egyház és társadalom morális és strukturális reformjában, a politikai kérdések újfajta megközelítésében, a gazdasági gondolkodás változásában, valamint a keresztyén spiritualitás és dogmatika megújításában hozott áttörő változást. Jelentős teológiai kérdések kerültek előtérbe, néhányat közülük alább röviden érinteni fogok.

A reformáció középpontjában a Bibliához való visszatérés igénye állt. A reformáció újszerűen nagy jelentőséget tulajdonított a Szentírásnak - vagy inkább visszatért a róla való gondolkodás régi megközelítéséhez. A „sola scriptura” (egyedül a Szentírás alapján) elve a reformátorok sokat hangoztatott jelszavává vált, miközben arra törekedtek, hogy az egyházi gyakorlatot újra összhangba hozzák a keresztyénség aranykorában tapasztaltakkal. McGrath szerint az egyedül a hit általi megigazulás elve a reformáció gyakorlati, míg a sola scriptura elve a formai alapját képezi. Mondhatni: a reformátorok megfosztották trónjától a pápát, és a Bibliát tették örökösévé.

A reformátorok és a középkori teológia közötti különbség ezen a ponton sokkal inkább a Szentírás meghatározásában és annak értelmezésében érhető tetten, semmint a Bibliának tulajdonított rang és státusz kérdésében. Változó világunkban a Bibliának ez az értelmezése a megújulás és átalakulás központi elemévé válik. Nyilvánvaló, hogy a reformációról nem lehet pusztán egyházi vonatkozásban szólni, hanem a kultúra egészével való összefüggésében kell vizsgálni. A Biblia szövege és annak interpretációja kulcsfontosságúvá vált. A Biblia a nyugati civilizáció központi dokumentuma, nemcsak a keresztyén tanítások forrásaként, hanem az oktatásra és kultúrára gyakorolt hatása miatt is. Mára állandó vita tárgya az a „hermeneutikai szemüveg”, melyen keresztül a bibliai szövegeket tanítjuk. További kérdéseket vet fel, hogy ki magyarázza a Szentírást, illetve kinek szánja a magyarázatot.

Gerald West Dél-Afrika kapcsán beszélt arról, hogy a Biblia mindig a szabadságért folytatott küzdelem lelke volt - annak ellenére, hogy az elnyomás egyik eszközének bélyegezték. Egyszerre szolgált a dél-afrikai apartheid rendszer kiépítésének eszközeként és bírt központi jelentőséggel a szabadságért és igazságért küzdő tömegek számára. Az eddig említettek teremtették meg a református teológia megújulásra és átalakulásra való igényét, szem előtt tartva a „sola scriptura” elvét. Nem csak az interpretáción van a hangsúly, hanem azon is, hogy ki magyarázza a Szentírást. A református hit kötelessége megóvni a Szentírást attól, hogy az elitek és a hatalom eszközévé váljon - ezáltal hangot adni a szegény, elnyomott, a társadalom perifériáján lévő tömegeknek. Hogyan válhatnak ezek a csoportok a Biblia-értelmezés közvetítőivé? Hogyan lehet ez a folyamat a megújulás és átalakulás forrása?

A reformáció lényegi elve az egyedül a hit általi üdvösség tanítása: a sola fide. A Krisztus általi megváltás az Újszövetség, a keresztyén teológia és istentisztelet központi motívuma. A „szoteriológia”, vagy váltságtan kifejezést a keresztyén teológiában a Krisztus halálával és feltámadásával elnyert megváltás magyarázataként használják. Ez a teológiai hangsúly vezetett az egyéni hit felértékelődéséhez és járult hozzá az új, individualista filozófia kialakulásához. A protestantizmus fő meggyőződése szerint az ember egyedül a hit által nyerhet üdvösséget, nem a cselekedetek által. Mindenkinek önvizsgálatot kell tartania, hogy cselekedetei tiszta szívből és az Istenben való tiszta hitből származnak-e.

Sajnos ez az újfajta, egyéni hit fontosságát hangsúlyozó teológiai megközelítés a középosztálybeli kisiparosok és kereskedők gazdasági hozzáállását is jelentősen megváltoztatta. Úgy érezték ugyanis, hogy bár gazdasági tevékenységük nem feltétlenül egyeztethető össze a hagyományos egyházi törvényekkel, mégsem ellentétes Isten akaratával. Épp ellenkezőleg: ezekkel dicsőítették Istent. Az új tanítás azt hangoztatta, hogy az emberek életükben szorgalommal és kemény munkával tehetnek eleget Isten akaratának. Később ez vezetett a gazdasági folyamatok spiritualizáláshoz, és ahhoz a hithez, hogy „Isten hozta létre a piacot és a tőzsdét”. Ez az elképzelés sajnálatos módon elterelte a keresztyének figyelmét a szociális, közösség iránti érzékenységről és a szegények segítéséről. Elfogadást nyert a liberális paradigma, ami szerint a szegénység lemaradás, ezért meg kell adni mindenkinek a benne rejtőző lehetőségek megvalósítására szolgáló eszközöket.

Ez a szegénységről szóló elgondolás rengeteg vita tárgyát képezte az évek során, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a reformáció kapitalizmusra, a tudományterületek célorientált racionalizmusára, a technológiai fejlődésre és az individualista, önérdeket előtérbe helyező mentalitásra gyakorolt hatását sem. Alaposan meg kell vizsgálnunk tehát, hogy mennyiben szorul megújításra és reformációra a sola fide elve. Különösen releváns ez egy olyan világban, ahol a tehetősek egyre gazdagabbá válnak, a nélkülözők pedig tovább szegényednek. A református teológia elemi része a szegények és elnyomottak segítése melletti elkötelezettség. Őszinte, mély elszánásra van szükség a rászorulók felkarolásához, nem pedig átmeneti megoldásokra. Fel kell tennünk a kérdést: a teológiai alapelveink valóban jobbá teszik és megerősítik az életet; társadalomtörténeti hitelességgel követik a Biblia tanításait, és hozzájárulnak a szabadság és igazságosság kiteljesedéséhez?

Sőt, mi több: meg kell vizsgálnunk a reformáció pozitív és negatív történelmi hatásait az emberiséget és a Földet fenyegető veszély szemszögéből is. A klímaváltozás és a Föld kizsákmányolásának vagyunk a szemtanúi. A református teológiának naprakész válaszokat kell adnia életünk jelenlegi kihívásaira és foglalkoznia kell a teremtett világ védelmével.

A 2004-es Accrai Hitvallás jelentős kísérlet volt arra, hogy a teológiai gondolkozást teremtett világért való összefogásra és gondoskodásra összpontosítsa. Hangsúlyozta és prófétai lélekkel értékelte a gazdasági, nemi és ökológiai igazságosság kérdését. Joggal irányította figyelmünket ezekre az égető kérdésekre és sürgette, hogy az élet igazságtalan valóságára választ adjunk. Az Accrai Hitvallás megszületésének második évtizedébe lépve át kell gondolnunk, hogyan válhat ez a dokumentum a megújulás és átalakulás alapjává mind a Református Egyházak Világközössége, mind a világ egésze számára. Ennek elutasítása figyelmen kívül hagyja a református teológia egyik fő alapelvét: a református egyház folyamatosan reformációra szorul.

Ez a változás a református spiritualitás értelmezésére is hatással volt. A spiritualitás az a minta, amivel életünket formáljuk - válaszul Isten bennünk és körülöttünk megtapasztalt nagyon is valóságos jelenlétére. Lelkinek lenni annyit jelent, mint komolyan venni Isten jelenlétét és életünk minden mozzanatában központi szerepet tulajdonítani annak. Ez a fajta spiritualitás nyitott a világra és nem elfordul attól. Odafigyel az életet fenyegető veszélyekre és felébreszti az igazságosság kiteljesítése iránti igényt. A református hit az életadó, életet támogató transzformáció melletti elkötelezettséget támogatja. Ez a spiritualitás a közösségből születik és egyben közösségteremtő erővel bír. Így minden olyan kegyesség kétes, amelyik megelégszik a hívek Jézussal való személyes kapcsolatával és nem értékeli vagy alábecsüli a tanítványság „vertikális” jelentőségét. Az a lelkület, ami a világ történéseitől való elzárkózást hangoztatja, szemben áll a krisztusi szellemiséggel.

A református teológia központi üzenete a kegyelem kizárólagossága: sola gratia, ami arra emlékeztet minket, hogy a kegyelem egyedül megváltásunk forrása és táplálója. Isten megváltó, megőrző és megdicsőítő kegyelme az az aranyfonál, amely a keresztyén iratokat egybefűzi és minden keresztyén hűséget megalapoz. Azaz minden munka, ami Istent dicsőíti - beleértve személyes megszentelődésünket, a felebarátunk és ellenségünk szeretetét, a világmissziói iránti elszántságunkat, az evangélium önzetlen hirdetését, az emlékeztetést az ítéletre, az örökkévalóság ígéretét, a szegény és elnyomott emberekkel szembeni méltányosságot, Isten világának sáfárságát, a gonosz elleni küzdelmet, az Isten áldásáért mondott imádságunkat és az eljövendő Krisztusért végzett szolgálatunkat – motivációját és felhatalmazását Krisztus szeretetében találja meg. Persze a kegyelemmel vissza is élhetünk és mentségül használhatjuk a bűnre. De a Szentírásban kijelentett kegyelem személyes megszentelődésünk és lelki megújulásunk táplálója mindannyiunknak, akiket Isten Szentlelke vezet.   

A kegyelemről szóló tanítás képviselete ezzel a nyitott és befogadó hozzáállással nem azt szolgálja, hogy a szent merészséget elhomályosítsa, hanem azt, hogy együttérzésre és alázatra hívjon, válaszul Isten szuverén kegyelmére, amellyel Isten közelít mindenkihez akit szeret, emberekhez minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből. Mivel minket is Isten irgalma vezetett bűnbánatra és megújulásra, hozzáállásunkban és szolgálatunkban Isten mások iránt kinyilvánított kegyelmének kell visszatükröződnie (Róm. 2:4; 1 Péter 3:15). Figyelnünk kell arra, hogy a kegyelemről szóló isteni üzenet (vagy annak egy sajátos kifejeződése) ne váljon számunkra olyan drágakővé, amelyet az általa kínált öröm miatt csodálunk és szeretünk, hanem a remény miatt legyen értéke, amit a világ számára jelent.

A kritikus kérdés, hogy miként értelmezzük a kegyelem fogalmát azoknak az új tapasztalatoknak a fényében, amelyek világszerte a nők társadalmi helyzete, az emberi szexualitás, vallásközi kapcsolatok és erőszak, rasszizmus, idegengyűlölet, törzsi villongások, menekülthelyzet, klímaváltozás és hasonlók kapcsán felmerülnek. Hogyan mutathatjuk ki jóindulatunkat és elfogadásunkat az eltérő nézetekkel, teológiai meggyőződésekkel és emberi tapasztalatokkal szemben? Mindez szembesít minket azzal, hogy megújulásra és változásra van szükségünk, amikor befogadó közösségeket akarunk létrehozni és más vallású emberekkel keressük a kapcsolatot. Ez az a valóság, amellyel a REV-nek szembe kell néznie és ezek a kihívások is ösztönözhetik a teológiai megújulást és transzformációt.

A fent említett teológiai belátások mindegyike jelentős hatással volt a társadalomra, befolyásolták a politikát, a társadalmi átalakulást, teológiai tanítás fejlődésére stb. De ahogy rámutattunk korábban, ezek a fogalmak és gondolatok is reformra, újításra szorulnak. Hiszen azok egy adott kulturális közegben gyökereznek, és többségében a „nyugati világban” fogalmazódtak meg. Később a világ számos más részére is igyekeztek átültetni ezeket a gondolatokat, de gyakran nem vették komolyan a helyi kontextusban gyökerező adottságokat.

Bárhogy legyen is, rengeteget változott a világ az elmúlt 500 évben. Ma a globalizáció, szegénység, éhezés, menekültek, gazdasági egyenlőtlenség, szekularizáció, politikai instabilitás, klímaváltozás, környezeti kihívások, liberalizáció, feminizmus, vallási pluralizmus és erőszak, illetve a szexuális forradalom közepette élünk. Ezért helyénvaló feltennünk a kérdést, hogyan újíthatjuk meg és alakíthatjuk át teológiai gondolkozásunkat, hagyományunkat és gyakorlatunkat a folyamatos változások fényében. A nagygyűlés témája tehát időszerű: „élő Isten, teremts újjá és formálj át minket”.

A téma az „élő Istent” megszólító imádságra reflektál, amely először is Isten jelenlétére és hatalmára utal. A feltámadás ereje arra tanít minket, hogy nincs semmi ezen a világon, amit Isten ne tudna legyőzni. A kereszt pedig Isten nagy „vállalkozásának” szimbóluma, amivel helyreállítja és megmenti a világot. Mindez pedig a feltétlen szeretetéből fakad. A mottó egy imádság Istenhez, aki a világban él és uralkodik, hogy egyre inkább Jézus képére formáljon minket. A találkozó középpontjában egy imádság áll tehát azért, hogy Isten formálja a keresztyéneket és az egyházat, hogy azzá lehessenek, amivé Isten tenni akar minket, és használjon minket a változás eszközéül, hogy a világban mind inkább Isten országa és igazságot, békét, szeretetet és bővölködő életet teremtő jelenléte tükröződjék vissza.  De mit jelent megújulni és átalakulni?

A megújulás, újjáteremtés szüksége magába foglalja, hogy elvesztettünk valamit - ezért vissza kell térnünk ahhoz, amilyennek lennünk kellene, hogy újra indulhassunk, helyreállíthassuk az eredeti állapotot és egyben újjászülethessünk. Ez az igazi átalakulás és átformálódás első lépése. Az egyház sok értelemben elvesztette, elhanyagolta, elhagyta és elfelejtette eredeti elhívását.  Arra hívattunk, hogy Jézus Krisztusban gyökerező élet és megváltás örömüzenetét hirdessük, de eltértünk eredeti célunktól egyházként. Az átformál, transzformál kifejezés teljes, átfogó változást jelent, mintha kifordítanánk valamit. A színeváltozás, vagy megdicsőülés szinonimájaként (Máté 17,2), vagy a metamorfózisként is értelmezhetjük, ami annyit tesz, mint másik formát ölteni. A hernyó példáját említhetnénk, ami valami teljesen mássá lesz, amikor pillangóvá alakul.

A mottóban szereplő személyes névmás, a mi, egyszerre utal az egyházra és a világra. Felismerjük és megvalljuk, hogy egyháznak ugyanúgy szüksége van megújulásra és átalakulásra, mint az igazságtalansággal, korrupcióval és csalással teli világunknak. Mielőtt megmondanánk a világnak, mit tegyen és mit nem, először is magunkhoz kell szólnunk. Az egyház bizonyos értelemben a világ kicsiben - egy mikrokozmosz, semmint egy igazsággal, békével és élettel telt alternatív társadalom hídfőállása (János 10,10).

A megújulás és átalakulás gondolata szükségessé teszi számunkra, hogy a reformátusságunk lényegi elemeit új szemüvegen keresztül, a helyi adottságok és ökumenikus élet fejleményeinek fényében értékeljük újra. A felszabadulási, afrikai és fekete teológiák arra ösztönöznek, hogy az „alulról építkező” teológiai megközelítést kövessük, amikor az élet realitásairól, a különböző kontextusban élő emberek szenvedéséről és elnyomásáról gondolkozunk. Ez a megközelítés kihívás elé állít minket és arra hív, hogy a „szegényeket előnyben részesítő” választás, a nők meghatalmazása, az inkluzivitás és befogadás kritériumait szem előtt tartva olvassuk, és olvassuk újra a Bibliát. Az igazság és a béke komolyanvételére figyelmeztet, illetve korábbi álláspontunk felülvizsgálatára, sőt újra értelmezésére indít bennünket. Ez nem könnyű dolog, hiszen alapjaiban rendítheti meg, vagy akár forgatja ki gyökerestül bevett meggyőződéseinket és elképzeléseinket, és megrengetheti hitünk alapjait. Mi több, akár válságba is sodorhatja hitünket. De új hitbeli találkozások, a szeretet, szolgálat és a kölcsönös elfogadás megtapasztalásának új lehetőségeit is feltárhatja ez a folyamat, ösztönözheti a vendégszeretetet és a jóindulatot az ellenségeskedés és bezárkózás helyett, és a sokszínűség befogadását. Új utakat nyithat az emberi élet és méltóság, illetve szükségletek megértésére. És új fényben tűntetheti fel a közösséget (egységet) és az igazságosságot. És mindez elvezethet minket Isten szeretetének, kegyelmének és szentségének újrafelfedezésére.

Jerry Pillay

Fordította: Pataki Gréta/Külügyi Iroda

Istent keresem

Jn 20,19–29

„Békesség nektek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink