Csenger öröksége

2017. szeptember 21., csütörtök

Huszonöt évvel ezelőtt Kárpátaljáról egy osztálynyi református fiatal érkezett Csengerbe, hogy tanulmányait a helyi gimnáziumban elkezdje, s a figyelmet Krisztusban hívő közösségként lelki, szellemi és magatartásbeli értelemben is Istenre irányítsa.

Talán nem teljesen ismeretlen eseménye egyházunk történetének, hogy Kárpátaljáról 1992-ben egy osztálynyi fiatal érkezett Csengerbe, hogy tanulmányait a helyi gimnáziumban elkezdje. Ez az egyedülálló kezdeményezés sok fiatal életutat határozott meg negyed évszázaddal ezelőtt. 1992 májusában sok kárpátaljai szószéken hirdették ki, hogy Beregszászban lesz egy felvételi, amely református tizenéveseknek lehetőséget kínál egy anyaországi középiskolában való tanulásra. Akkor még nem igazán tudta senki Kárpátalján, hogy hol lépi át a magyar–román határt a Szamos Csenger közelében, de a Szovjetunió szétesésével együtt megtapasztalt köz- és felsőoktatás bizonytalanságainak fokozódása sok tizennégy-tizenöt éves gyereket terelt egy hónappal később Beregszászba, hogy megpróbáljon bejutni a csengeri gimnázium református osztályába. Végezetül 1992. szeptember 21-én, ugyan kicsit lekésve a hivatalos tanévnyitót a két ország közötti hivatali viszontagságok miatt, de harmincöt kárpátaljai ifjú lett a csengeri Ady Endre Gimnázium diákja. Az osztály egyik fele általános gimnáziumi, míg a másik fele óvónői szakközépiskolai tanulmányokat folytatott.

A kezdeményezés, legjobb tudomásom szerint, Bartha Gyula esperes-lelkipásztortól indult, akinek lelki szemei előtt olyan református osztály lebegett, amely a megyei fenntartású gimnáziumban, Krisztusban hívő közösségként lelki, szellemi és magatartásbeli értelemben is Istenre képes irányítani a figyelmet. A négy év alatt ezért – időt, energiát nem spórolva – mindent meg is tett. Sok áldozatot vállalt azért is, hogy az osztály nagyon szerény körülmények közül érkező többsége ne szenvedjen hiányt a legszükségesebbek terén. Isten gondviselésének egyik eszköze volt ő nekünk, és gyakran rácsodálkozom még huszonöt évvel később is, hogyan lehetett 500 forinttal a zsebünkben több hónapot mindenféle nélkülözés nélkül megoldani. Úgy, hogy az Oktatási Minisztérium vállalta az egész osztály oktatási, a Tiszántúli Egyházkerület pe­dig az egzisztenciális költségeit. Bart­ha Gyulát nemcsak a megnevezés szokásjogán, de a szó tartalmának teljes értelmében is nagy tisztelet övezte, és a lehetetlennek látszó kezdeményezést négy éven keresztül olyan „sikertörténetként" tudta végigvezetni, ami az Isten dicsőségét szolgálta.

Volt ennek az osztálynak egy má­sik oszlopa is, Balogh Györgyné osztályfőnök, 2016-ban Makkai Sándor-díjjal kitüntetett pedagógus. Nem várt rá könnyű feladat, pedig 1992-ig végigvitt már jó néhány osztályt. Harmincöt gyereknek – messze elszakadva szülőföldjüktől és családjaiktól, a kezdetekben eléggé idegenül mozogva a magasabb színvonalat képviselő magyar középfokú oktatás keretein belül – volt szüksége egyszerre iránymutatásra, motiválásra és hitből fakadó szeretetre. Balogh Györgyné ezen elvárásokat tökéletesen töltötte be, nemcsak a diákok, de szüleik legnagyobb megelégedésére is. Fontosnak tartotta, hogy az oktatáson és a nevelésen túl a gyermekek családjaival is szorosabb kapcsolatot alakítson ki, azaz látni kívánta a tanulók otthoni környezetét is, hogy minél jobban megérthesse és segíthesse őket a felnőtté válásuk útján. Így történt meg pásztori lelkületű személyiségének is köszönhetően, hogy mind a harmincöt családot meglátogatta.

A legmaradandóbb értéke ugyanakkor az a motiváló képessége, amelynek segítségével szelíd és bölcs szóval mindenkiből felszínre tudta hozni a benne rejlő tudást. A csengeri gimnázium mintegy hetven érettségiző diákjából a '90-es évek közepén nagyságrendileg 5-10% jutott be felsőoktatási intézménybe. Ez az arányszám az úgynevezett „kárpátaljai osztály" esetében elérte a 60%-ot, azaz harminckét érettségiző diákból tizenkilencen tanultak tovább. Ennek az eredménynek az elérésében vitathatatlan része volt Balogh Györgyné osztályfőnökünknek. Így nemcsak a hitünkről, de osztályunk szorgalmáról is megemlékeznek azóta Csengerben. Istené legyen a dicsőség érte.

Huszonöt év után még inkább kirajzolódik tehát az az áldozatvállalás – kormány, egyházkerület, lelkipásztor, osztályfőnök és a kárpátaljai családok részéről –, amely so­kak életét ha­tározta meg, és amelyért negyedszázad után is csak egyre mélyülő hálával tudunk köszönetet mondani.

Literáty Zoltán

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2017. szeptember 24-i számában.

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Ez 7

„Fújjátok csak a kürtöt...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink