Gloria

2019. június 16., vasárnap

„A Szentháromság Isten dicsőítése és segítségül hívása istentiszteleteinken nem ráadás és semmiképpen sem üres forma. Az Atyával, Fiúval és Szentlélekkel való közösségünk istentiszteletünk és életünk mély valósága″ – Barta Zsolt lelkipásztor gondolatai a Szentháromságról.

Enyhe szorongás szokott elfogni, amikor a konfirmációs órákon a mysterium Trinitatist, a Szentháromság titkát vesszük sorra. A káté teológiai terminusait csekély érdeklődés övezi – botladoznak a nyelvek és elmék a „lényegében… létformájában, magaközlése” fogalmakon. Sem a háromlevelű lóhere képe, sem a nap metaforájának felemlegetése nem hoz áttörést.

A legtöbb gondunk nem ott keletkezik, ahol szembesülünk velük. Közel két évtized múltával is élénken él az emlékezetemben, ahogy egykori teológiai tanárunk elképedve tett említést egyik-másik református istentiszteletről, amelyen sem az imádságban, sem az énekben, sem az áldásban, sem a köszöntésben, sem a prédikációban nem esett szó a Szentháromságról.

Felvethető, hogy egyházunkban senki sem kérdőjelezi meg a Szentháromság tanát. Hitvallásos iratok és dogmatikakönyvek bizonyos fejezetei pontosan őrzik, mit kell tartanunk az egységről és a hármasságról. A könyveket azonban bezárjuk, és a tan csupán tan marad. Istentiszteleteinket leginkább egyéb, az embert közvetlenül érintő témák uralják. A Szentháromság Istennel való közösség ünnepélyes megélése azonban csorbát szenved, elmarad a liturgika és a dogmatika pár- beszéde. Senki sem tagadja a Szentháromságot, legfeljebb hallgatásba burkolózunk. Azonban számos bibliai ige mutat rá arra a régi megfigyelésre, hogy alig van különbség valaminek az elhallgatása és tagadása között.

Istentiszteletünk elgondolásához nem kereshetünk más forrást és igazodási pontot, mint az üdvösség lendületét és rendjét. Az üdvrend a Szentírás alapján röviden összefoglalható: az üdvösség tökéletes ajándéka az Atya Istentől van Jézus közvetítése révén a Szentlélek által. Az üdvösség útja tehát ez: „Ő (Jézus) általa van menetelünk (...) egy Lélekben az Atyához.”  (Ef  2,18,  Károli-fordítás) A Szentháromság Isten dicsőítése és segítségül hívása istentiszteleteinken nem ráadás és semmiképpen sem üres forma. Az Atyával, Fiúval és Szentlélekkel való közösségünk istentiszteletünk és életünk mély valósága.

Ez a megkeresztelésünk pillanatában kiviláglik: mindnyájan az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kereszteltetünk meg (Mt 28,19). Sorsunk a Szentháromság belső életéből és gazdagságából bontakozik ki. Jézus Krisztus Atyának szólította Istent:

„Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura…” (Mt 11,25) Jézus buzdításának engedve első követői is gyermeki bizalommal fordultak a mennyei Atyához, amikor imádságra gyűltek egybe (Kol 1,3). Az „Abbá, Atya” (Róm 8,15) kiáltás nem pusztán az imádsá gunk első szava, hanem bizalmunk és reménységünk alapja is. Az Atya felmagasztalta szent Fiát azzal, hogy feltámasztotta  őt  (Fil  2,9).  A világtól is azt várja, hogy „minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,11). Jézus Krisztus Szentlélekkel telve böjtölt és imádko- zott, gyógyított és tanított (Lk 4,1.14). Imádságunk éltető lendületét a Szentlélek adja, könyörgésünk belső rendjét a Lélek szabja meg: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róm 8,26)

Kéréseink és hálaadásunk csakis a Lélek erejében, Jézus által juthatnak a mennyei Atya elé. Amikor a kenyér és a bor felett imát mondunk, akkor hálát adunk a teremtő és megváltó Istennek, megemlékezünk Jézus haláláról, feltámadásáról és dicsőséges felemelkedéséről, és esedezünk a Lélekért, hogy a kenyér, amelyet megtörünk, a Krisztus testével való közösségünk legyen (1Kor 10,16). Valóban régi szavakat éneklünk, ősi hitvallásokat mondunk, amikor hitünknek eme mély titkát ünnepeljük. Az ok nem fantáziátlanság, hanem az a tapasztalat, hogy a Szentháromság Istenről csakis igaz és tiszta szavakkal beszélhetünk. Olyan szavakkal, amelyeket a Lélek tanított meg az Egyháznak. Istentiszteletünk és emberi életünk legfőbb tétje, hogy bátran megvalljuk: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, valamint volt kezdetben, azonképpen most és mindörökké. Ámen.”

Barta Zsolt

A szerző rédei lelkipásztor, a Pápai Református Teológiai Akadémia Gyakorlati Teológiai Intézetének vezetője. Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2019. június 16-i számában.

Istent keresem

Bír 20,1–28

„Így gyülekezett össze együttesen, egy emberként minden izráeli férfi a város alá.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →