Ne csak a megszokottban keressük Istent!

2019. december 17., kedd

Az ószövetségi messiáspróféciákról és gyerekkori adventélményeiről is beszélgettünk Kustár Zoltánnal, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektorával, aki szerint a fekete péntek még akár hasznára is válhatna a keresztyénségnek.

– Várakozás és felkészülés. Passzív és aktív cselekvést jelentő szavak, de mindkettőt használjuk az előttünk álló időszakra. Jó szavakat alkalmazunk, amikor az adventről beszélünk?

– Mindkettőben van igazság: a karácsonyra való készülés kétirányú folyamat. Az advent egyrészt a várakozás ideje: várunk Jézus Krisztusra, a vele való találkozásra, amelyet karácsonykor átélhetünk. Ugyanakkor rá is hangolódunk erre az ünnepre, készülünk rá. Felékesítjük a lelkünket, hogy ennek a találkozásnak minden örömét átélhessük. Hasonló ez a vendégváráshoz: a vendég jön, mi „csak” várakozunk, miközben sütés-főzéssel, takarítással vagy programok megszervezésével készülünk, hogy kihozzuk a találkozóból azt a gazdagságot, amellyel az meg tud bennünket ajándékozni. Úgy vélem, hogy ez a karácsonyra is igaz.

– Az Ószövetségben talán Ézsaiás messiáspróféciája a legismertebb, de több próféta is jövendölt a Megváltó eljöveteléről. Miben egyeznek és miben térnek el ezek a próféciák?

– Eltérnek abban, hogy miben látják az eljövendő Messiás elsődleges küldetését. Vannak az erővel és hatalommal megérkező Messiásról szóló jövendölések, amelyekben ő az ige kardjával érkezik, és ítéletével igazságot teremt a földön. A próféciák másik csoportja pedig a csendes, az övéiért a szenvedést is vállaló Megváltó képét rajzolja elénk. Mind a kettőben közös azonban, hogy a jelenlegi világ rendjével éles ellentétben látják küldetését. Az Ószövetség szerint tehát a Messiás érkezése nem e világi esemény, ami vele érkezik, az nem vezethető le földi folyamatokból. Isten csodálatos beavatkozásaként ajándékoz meg bennünket felfoghatatlan, mindent megújító szabadításával. Róla gyakran mondjuk, hogy ő az „egészen más”. Ez az egészen más Isten éppen az adventben és a karácsonyban mutatja meg a maga egészen más voltát azzal, hogy teljesen hasonlóvá válik hozzánk. 

– Sok üzenetet hordoznak az ószövetségi messiáspróféciák, amelyeket minden korban másként lehet értelmezni. 2019-ben van-e olyan üzenete ezeknek a jövendöléseknek, amelyek nem kaptak elég nagy hangsúlyt vagy most kifejezetten aktuálisak?

– Ha kiválaszthatok egyet, akkor én Ézsaiás könyvének azt a szép próféciáját emelném ki, amelyik ezekkel a szavakkal kezdődik: „Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről.” (Ézs 11,1) A prófécia szerint hiába futott be komoly karriert a Betlehemben született Dávid és a tőle származó királyi ház, az üdvösség nem a politika vonalán érezik majd el. A jövendölés azt mondja, hogy vissza kell menni egészen a kezdetekig. Egy mezőgazdasági hasonlattal élve a régi fa tövéből hajt majd ki egy teljesen új ág, és az veszi át a régi fa szerepét. Ez azt hangsúlyozza, hogy radikálisan új kezdetet, értékeket, törvényeket – és igen, teljesen más, megújult élet lehetőségét – hozza a Messiás ebbe a világba. Úgy vélem, ma az az üzenete ennek a próféciának, hogy ne csak a megszokottban keressük Istent, hanem ismerjük fel az általa felkínált kegyelmet az apróban, a kicsiben, a szokatlanban. Ott is vegyük őt észre, ahol egyébként nem tennénk. Erre gyönyörűen rímel Jézus Krisztus szava, amikor azt mondja a Máté evangéliumában, hogy az utolsó időben ő aszerint fog ítélni az emberek életútja fölött, hogy észrevettük-e az egészen picit, az üldözöttet, az elhagyatottat, a segítségre szorulót, és ezekben a személyekben megláttuk-e magát Krisztust (Mt 26).

– Mindez Krisztus második eljöveteléről szól. Akkor valójában egész életünket adventben éljük?

– Egész földi életünk két találkozás között folyik. Jézus első eljövetele már megtörtént: itt volt a Földön, testet öltött, Isten fiaként tanított, gyógyított és elvégezte a megváltás csodáját, felmutatva Isten irgalmát, kegyelmét, hűségét és a halálon is túlmutató hatalmát. Jön majd a második találkozás, amikor Krisztus az idők végezetén újra eljön ebbe a világba, hogy mindent helyreállítson és elhozza az Isten országát. Nekünk a jelenben az első eljövetel kegyelméből és hitéből a második találkozásra készülve kell élni az életünket. Bizalommal, hittel, a szeretet parancsát betöltve, hogy ha botladozva is, az óemberünkkel halálunkig vívott küzdelmünk végeztével az Úr elé állva mi is elmondhassuk Pállal: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (2Tim 4,7)

– Nem tudjuk, hogy ez mikor fog bekövetkezni, mint ahogy nem tudhatták az Ószövetség idején sem, hogy hétszáz évig kell várni Ézsaiás próféciájának beteljesülésére. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a várakozás töltötte ki az életüket és a reménység tartotta bennük a hitet. Van-e utalás a Bibliában arra, hogy milyen volt ez a várakozás?

– Talán a Zsoltárok könyve mutatja ezt a legjobban, hiszen leginkább ebben a könyvben érhető tetten az, hogyan várták és hogyan fogadták az emberek az Isten szavát. A könyv ugyanis abból a szempontból is különleges, hogy az isteni szó és az arra adott emberi válasz egyszerre van jelen benne. Azt látjuk, hogy azokat a királyzsoltárokat, amelyeket a könyv összeállításakor az eljövendő Messiásra utaló próféciaként értelmeztek, nagyjából egyenletesen helyezték el a Zsoltárok könyvében. Mint egy híd sorban álló pillérjeit. A szerkesztők célja nyilvánvalóan az volt, hogy a panaszos és könyörgő énekeket olvasva tizenöt-húsz zsoltáronként mindig eljussunk a Messiás ígéretéhez: levegőt vehessünk, akár az úszók, megpihenhessünk és a hétköznapok kihívásaihoz, lelki próbáinkhoz erőt meríthessünk ezekből a zsoltárokból. A Krisztus előtti második században tehát, amikor összeállították a Zsoltárok könyvét, a hívő emberek hétköznapjait már alapvetően meghatározta a Messiás-várás és az Isten országának eljövetelébe vetett reménység.

– Dávid népének hétszáz évet kellett várni, mi pedig a karácsony előtti négy hetet is alig bírjuk eltölteni. Hogyan kellene készülnünk, hogy tartalmas adventünk legyen?

– Nagyon ellentmondásos időszak ez. Egyrészt érezzük, hogy közeledik az ünnep: a gyertyagyújtással hétről hétre tudatosítjuk magunkban, hogy egy lépéssel közelebb kerülünk az eseményhez, és így lélekben ráhangolódunk az ünnepre. Másrészt sok iskolában ekkor írják az utolsó dolgozatokat, az egyetemeken ilyenkor kezdődik a vizsgaidőszak, a munkahelyeken pedig az év végi zárás és a hajtás. Nehéz egyensúlyt találni a kettő között. Azt gondolom, hogy mégis érdemes mindennap akár csak néhány percre is megteremteni annak lehetőségét, hogy a figyelmünk erre összpontosuljon, és napról napra aprókat lépve felkészüljünk a találkozásra. Erre jó alkalom lehet a karácsonyi énekek gyakorlása a gyerekekkel az adventi estéken. Az igeolvasás is szolgálhatja ezt a célt, amikor kifejezetten a karácsony történetéhez kapcsolódó igéket olvasunk családi körben vagy egyéni csendességben. Szép szokás az úgynevezett „adventi kávé” is, amikor barátok, ismerősök, munkaközösségek összegyűlnek, és a gyertya fénye és némi sütemény mellett együtt hangolódnak az ünnepre.

– A mai ember adventje inkább a fogyasztásról, nem a barátokkal kávézásról szól. A tévéreklámok már most harsogják a karácsonyi akciókat, a fenyőfák már az üzletközpontok parkolóiban várják, hogy megvásárolják őket, és itt van a Black Friday is. Úgy tűnik, ezt a napot már sokkal többen várják, mint a karácsonyt. Hogyan versenyezhet Jézus egy hetvenszázalékos leértékeléssel? 

– Nehéz a karácsonyról leválasztani a fogyasztási szokásokat, és ezeket gyakran ostorozzuk. De nem gondolom, hogy az ajándékozást fel kellene számolni, mert ez olyan gesztus, amelynek a legtöbb kultúrkörben szép hagyományai vannak. Ebben is a mértéktartás a legfontosabb, illetve az, hogy olyan dolgokat vegyünk, amelyek személyesek vagy személyre szólók. Ne az ajándék mérete és ára határozza meg az ünnepet, és azt se engedjük, hogy a boltból boltba járás kösse le minden szabad­időnket! Nem jó, ha egy családban egymás túllicitálásává, versengéssé alakul a karácsony. Az ajándékozás értelme, hogy kifejezzük: fontos nekünk a másik. A fekete péntek teljes ellentéte annak, amiről a karácsonynak szólnia kell. De ha a hívő emberek ezen a napon tényleg letudnák az ajándékvásárlást, és a következő négy hét már a lelki felkészülésről szólna, akkor akár azt is mondhatnám, hogy a fekete péntek még hasznos is lehet. 

– Hat testvér között nőtt fel. Milyen adventjeik voltak?

Lelkészcsaládban nőttem fel, ahol az adventi vasárnapok meghatározó, idilli élményt jelentettek. Nálunk is szokás volt a gyertyagyújtás, a karácsonyi dalok éneklése. Tulajdonképpen minden adventen végigénekeltük azokat az énekeket, amelyeket majd a fenyőfa mellett, karácsonykor is, így minden adventvasárnap egy „kiskarácsony” volt. Gyerekként mélyen belém ivódott az elsötétített lakás hangulata, ahol csak a gyertya égett, annak fényében ragyogtak az arcok és a mosolyok. A másik fontos emlék, hogy a kis vidéki gyülekezetben gimnazista korunkig szó sem volt zsebpénzről, és így természetes volt, hogy magunk készítünk ajándékot egymásnak és a szüleinknek. Izgalmassá tette az adventet az ezzel járó titkolózás: a suttogó beszélgetések, a fejtörés, hogy hol és mikor lehet egy rajzot, kis barkácsolást úgy elvégezni, hogy ne lássák a szülők, és hogy aztán az elkészült ajándékokat hová tudjuk eldugni, ahol nem találják meg karácsonyig. Ennek is megvolt a maga varázsa. 

– Van olyan hagyomány, amelyet a gyerekkorából átemelt a saját családjába?

– Advent vasárnapjain mi is éneklünk, és nem marad el a gyertyagyújtás sem. 

– Melyik a kedvenc karácsonyi éneke?

– A „Dicsőség mennyben az Istennek” kezdetű. Elnyűhetetlen sláger nálunk.

Hegesűs Bence, fotó: Kalocsai Richárd

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapjában.

Istent keresem

Lk 10,21–42

„ ...pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink