Vita arról, ami nincs?

2020. március 26., csütörtök

„Lelkészeink tehát most, jobb híján, digitálisan erednek széledező nyájuk nyomába, s így szeretnének közösségben lenni velük ebben az átmeneti és rendkívüli időben" – Bogárdi Szabó István püspök gondolatai az internetes istentiszteletek és gyülekezeti alkalmak teológiai kérdéseiről.

Nehéz fába vágta a fejszéjét Fazakas Sándor professzor úr, amikor a „Távistentiszteletek gyülekezet nélkül?” című írásában – link a cikk alján – azt kérdezi: „vajon, mit jelent egyházi és teológiai önértékelésünkre nézve az a körülmény, ha tartósan be kell rendezkedni a templomtérben összegyülekezett gyülekezet nélküli istentisztelet műfajára?” Aztán még mintegy tucatnyi más kérdés is felvet, többek között a lelkipásztorok lehetséges megbetegedéséről, a fogyasztói szemléletről, az ekkléziológiai minőségről, a teológiai műhelymunkáról, továbbá a teológiai értékelés feltételeiről, a reformáció előtti állapotokba való visszaesésről, a klérus közvetítő szerepéről, a profán terek provizórikus szakralitásáról. Ezekre a kérdésekre részben felel is, és egy-egy metszetben, még ha túlhegyezve is, voltaképpen megfelelő válaszokat is ad. Csak hát az első kérdés miatt valahogy nem tud összeállni a dolog.

Kérdezzünk nyomban vissza! Miért kellene tartósan berendezkedni „gyülekezet nélküli istentiszteletre”? És mitől lenne ez „műfaj”? A kérdésre ugyanis egyértelmű nemmel kell felelnünk, és ezzel mindjárt szélnek lehetne ereszteni a többi gondolatot.

Kétségtelenül, most fennáll egy különös körülmény. A koronavírus-járvány miatt a templomok, úgymond, zárva vannak, ugyan nem rendeletileg, de az is bekövetkezhet. Ám azt, Fazakas professzoron kívül, senki nem gondolja, hogy valamiféle tartós berendezkedést célozna a lelkipásztorok azon igyekezete, hogy gyülekezetük tagjait valamilyen módon (éppenséggel a digitális kommunikáció eszközeivel) megszólítsák, számunkra üzeneteket továbbítsanak, vigasztalást, reménységet közvetítsenek – akár istentiszteleti, tehát liturgikus formák között.

A „gyülekezet nélküli istentisztelet” fogalma fából vaskarika, mint azt hosszasan fejtegeti írásában Fazakas professzor úr is. Ezért nem értem, miért vezeti be mégis a fogalmat? Talán azért, hogy megsemmisítse azt, ami nincs? Vitatkozzunk, azon, amin nincs miért vitatkozni? De azért itt van egy bökkenő. Azzal, hogy gyülekezet nélkül nincs istentisztelet, a facebookozó, streamelő, youtube-ozó lelkésztársak éppen annyira tisztában vannak, mint Fazakas professzor úr. Meg azzal is, hogy mindenféle más személyes kapcsolattartás megnehezedett. Én inkább vártam volna útmutatást arra nézve, hogy miképpen segítsük a gyászmunkát olyan családoknál, akik rokonság nélkül, legszűkebb körben állhatnak meg szerettük koporsója mellett.

Lelkészeink tehát most, jobb híján, digitálisan erednek széledező nyájuk nyomába, s így szeretnének közösségben lenni velük ebben az átmeneti és rendkívüli időben. Ha a házastársak valami okból távol vannak egymástól, aligha intézhetik el a dolgot azzal, hogy: ne telefonálj, ne írj levelet, ne üzenj, mert a házasság csak személyes, közvetlen kapcsolatban gyakorolható. És megfordítva, a levélírásra, telefonbeszélgetésre (skype-olásra vagy zoomolásra) sem mondja senki, hogy a különlét tartósítását vagy éppen válást elősegítő műfajok lennének. Éppen ellenkezőleg!

Hogy aztán egyházunkban volna fogyasztói szemlélet spirituális téren is? Van! Hogy firtatnunk kell az „ekkleziológiai minőséget”? Hogyne kellene, ez protestáns principium! Hogy fogyatékos a teológiai műhelymunka a digitális kommunikáció és az istentisztelet, különösen a prédikálás összefüggésében? Nyilvánvaló. Talán az „Igazság és Élet” című folyóirat az egyetlenegy kivétel, ha jól tudom, s minden számában közöl családi áhítati anyagokat, és csakis digitálisan olvasható. És hogy a teológiai értékelésnek vannak feltételei?

Természetesen. Ilyen lehet például a reformáció törekvéseinek késő-liberális olvasata is, amely a protestantizmus lényegét az antiklerikalizmusban láttatja. (Bár szerintem a II. Helvét Hitvallás egészen mást mond erről.) És hogy a digitális kommunikáció istentiszteleti médiumként való használata a reformáció előtti állapotokba való visszaesést jelent? Nyilván. Assisi Szent Ferenc megafonon, rádión, tévén keresztül prédikált a madaraknak. És hogy a lelkészeink a klérus közvetítő szerepét játszanák mostanság, e „körülményes” időket kihasználva? No végre, mondanám, legalább végre felveszik a palástot, és nem lezserkednek, mint megannyi „rendes” istentiszteleten, ahogyan ez eldivatozott. És milyen csodálatos, az igét nem digitális eszközből, hanem Bibliából olvassák! Miközben sejtelmünk sincs, hogy mi az a „közvetítő szerep”, amire professzor úr utalgat. És hogy a profán tér és idő provizórikusan szakrális térré és idővé válhat? Hát hogyne. Mi több. Éppen erről van szó! És amúgy a gondviselés eszközeit nem vetjük meg! (II. Helvét Hitvallás). Nem vesszük le a beteget a lélegeztetőgépről, csak mert normálisan a tüdeje is elég hozzá az embernek.

Ha jól emlékszem, Karl Barth beszél arról valahol, hogy a teológia feladata az egyház élettevékenységének (és igehirdetésének) kritikai vizsgálata. Arról viszont keveset beszél Barth, hogy voltaképpen (rajta kívül) még ki a teológus? Kollegánk ő, nekünk, lelkészeknek? Hivatásos elemző? Hűvös kívülálló? Fenntartásokkal érvelő támogató? Ő is tagja a klérusnak? És immunis teljesen a pózolástól? S a teológus amúgy milyen teológiai feltételek alatt áll?

Még egyszer, szögezzük le: a „gyülekezet nélkül tartott” istentisztelet nem tekinthető „műfaj”-nak. Vegyük inkább szükségmegoldásnak, jelzésnek. Vagy ha ragaszkodunk a műfaj szóhoz, akkor tekintsük prófétai műfajnak, mert éppen olyan kiszolgáltatott, mint a szeretet beszéde mindig. Éppen olyan „nem-profi”, mint valamennyi ügyetlenkedésünk válságórán. És éppen annyira nem-klerikális, mint amennyire nincsen istentisztelet gyülekezet nélkül. Tudom, vannak hiú és magakellető szolgatársak, akik most előre ugrottak. És vannak ügyetlen megnyilatkozások, és még ügyetlenebb megoldások. De nem langyosak! Pál ezt mondja a Filippi levélben: „Némelyek ugyan irigységből és versengésből is, de mások jóakaratból is hirdetik a Krisztust. Némelyek versengésből prédikálják a Krisztust, nem tiszta lélekkel, azt hívén, hogy fogságom nyomorúságait így megnevelik; de mások szeretetből, tudván, hogy én az evangéliumnak oltalmazására rendeltettem. Mert mit mondjak? Csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből, a Krisztus prédikáltatik: és én ennek örülök, sőt örülni is fogok.” (Filippi 1,15-18) Köszönöm, lelkésztestvérek!

És imádkozzunk a teológusokért, hogy meg ne fertőzze őket a flegma!

Bogárdi Szabó István

Fotó: Kalocsai Richárd, Vargosz

Fazakas Sándor lelkipásztor, egyetemi tanár értekezése a Debreceni Református Hittudományi Egyetem oldalán olvasható el.

Istent keresem

Lk 20,9–19

„A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink