Életcseppek Béreséktől

2013. december 20., péntek

Adakozzunk és énekeljünk minél többet – erre buzdít minket Béres Klára, akinek meggyőződése, hogy mindkettő által gazdagabbak leszünk. A Béres Alapítvány idén ünnepelte fennállásának húszéves jubileumát, elnökével a karácsonyhoz közeledve beszélgettünk.

Hétmillió forintnyi gyógyszeradományt adott át Béres Klára, a Béres Alapítvány elnöke a Magyar Református Szeretetszolgálatnak (MRSZ) a segélyszervezet kiemelt adományozóit köszöntő adventi programján. A Béres Csepp Extra készítményt az MRSZ osztja szét a rászorulók között. – Az idén húszéves Béres Alapítványt létrehozó Béres József nem csupán nagyszerű tudós, ha­nem nagyszerű ember is volt, akinek az egész élete arról szólt, hogy segítsen másokon. Tudjuk, amit adni tudunk, a termékeink, a szeretetünk és a hitünk másoknak nagyon fontosak – fogalmazott az átadón az elnök asszony.

Húszéves volt idén a Béres Alapítvány. Hogyan ünnepeltek?

Megálltunk kicsit, visszatekintettünk, végiggondoltuk, mit is tettünk le az asztalra ez idő alatt. Sok örömünk volt ebben, mert jó volt látni, hány helyen tudtunk segíteni az elmúlt két évtizedben. Emellett persze a jubileumi évben is sokat tettünk, vállalásainkat idén is teljesítettük, és ami az évek során már szokássá vált így karácsony előtt, a százezer üveg Béres Cseppet is át tudtuk adni a partnereinknek. Nem csak összeg szerint jelentős adomány ez, hanem a megajándékozottak számában is: tízezrekhez viszünk ilyenkor nemcsak egészséget, hanem ezen keresztül gondoskodást is.

Azt mondja, nemcsak fizikai segítséget nyújtanak, lelki támaszt is?

Az embereknek a jó szóra, a törődésre sokszor nagyobb szükségük van, mint az anyagi segítségre. Ezt együttműködő partnereink biztosítják a termékadomány mellé. A Béres Alapítványnak nincs fizetett munkatársa, működését a cégünk dolgozóinak önkéntes vállalásai teszik lehetővé, az adományok szétosztását pedig a szövetségeseink végzik.

Az egyik ilyen szövetségesük a Magyar Református Szeretetszolgálat. Advent első hetében részt vett a segélyszervezet adományozóinak köszöntésén. Milyen élményekkel tért haza?

Lenyűgöző volt látni a sokrétű segítő munkát, amit a reformátusok végeznek a rászorulók közt. De megérintett a gondozottak és gondozóik adventi műsora is, különösen a siket gyerekek jelnyelvi szavalata. A produkciókat nézve hol sírtunk, hol nevettünk, de közben mély belső nyugalom töltött el minket. Feltöltődést jelentett ez a pár óra. Sokan kérdezik tőlem, honnét veszem az erőt a sok munkához. Hát innét: a megajándékozottak szeretete, megbecsülése árad ránk, és ez erőt ad a küzdelmeinkhez.

Aki ad, az kap is...

Sőt azt mondom, aki ad, az végül többet kap, mert óriási erőforrás lesz számára a visszaáramló szeretet. Jó lenne, ha minél többen kipróbálnák az adakozás nagyszerűségét.

Tavaly is jubileumot ültek. A negyvenéves Béres Csepphez kötődő történeteket összegyűjő Életcseppek című kiadvánnyal ünnepeltek. Önnek melyik a legkedvesebb közülük?

Mindegyik az. Megrendítő például, ahogy egy tanítónő az olasz barátnőjéről ír, aki szalézi nővérként egy haiti árvaházban dolgozik. A rossz körülmények az egészségét is kikezdték, ezért amikor itthon járt, a magyar asszony Béres Cseppet küldött neki, hátha felerősödik. Az apáca pedig, visszatérve szolgálati helyére, vitte magával a cseppeket is. De nem ám magának, hanem a nővértársainak és a gyerekeknek. Ez a gyűjtemény elsősorban nem a Béres Cseppről szól, hanem olyan emberi történetekről, amelyek tele vannak szeretettel és egymásra figyeléssel.

Ha Béresékkel beszélgetünk, nincs interjú idősebb Béres József említése nélkül. Az anyósukról, apósukról az emberek gyakran rosszallóan szólnak. Ön nemhogy így szólna, de monográfiát írt róla. Milyen ember volt ő?

Az életem egyik legnagyobb kegyelmének tartom, hogy megismerhettem és a közelében élhettem. Szerettem őt, és ez a szeretet kölcsönös volt a kezdetektől fogva. Amit a negyvenedik születésnapomon mondott, azóta is mélyen őrzöm a szívemben: „Lányom, ha visszamehetnénk az időben, és én kívánhatnék valamit, azt kívánnám, hogy ismét te legyél a menyem." Rendkívüli ember volt, akiből áradt a szeretet, a felelősségtudat és a tisztesség. Fiatalon kerültem a családba, és a cseppek történetét a kezdetektől fogva figyelemmel kísérhettem. Láttuk a küzdelmét, láttuk, ahogy mindenfelől támadják, visszahúzzák, és aggódtunk érte, olykor arra kérve, hogy hagyja az egészet a csudába. Erre azt mondta: „Aki tudja, hogy kettő meg kettő négy, nem mondhatja, hogy három vagy öt. Annak ki kell tartania."

Arra hivatkozva, hogy a közeg visszahúzza őket, ma sokan elhagyják az országot. Béres József viszont maradt, és megharcolta a maga harcát.

Erős lelki háttér, közösségszeretet kell ehhez. Ez benne megvolt, viszont manapság talán kifogyóban van az emberekből. Ugyanakkor hiszem, hogy ezeknek az értékeknek újra kell éledniük. Világgá lehet menni, sőt sok pénzt is lehet keresni, de gyökerek nélkül sohasem leszünk boldogok. Úgy vélem, rá fognak jönni az emberek arra, hogy szükségük van közösségre. Ezért mindannyiunk feladata, az egyháznak pedig különösen is nagy a felelőssége a közösségek újraépítésében és megerősítésében. Egy kutatásunk az egészség, a boldogság és a közösség viszonyát vizsgálta. Kiderült: a felnőtt lakosság közel 60%-a semmilyen közösséghez sem tartozik, magányos és ebből következően boldogtalan. Ha a közösségek újraépülnek, ha az emberek gyökeret eresztenek, sokkal fontosabb lesz számukra a közösség ereje annál, mint hogy mennyit keresnek. A megbecsültségről pedig annyit: Magyarországnak meg kell tanulnia értékelni a tehetségeket, a kiemelkedő teljesítményeket, de általában is a jól végzett munkát, és akkor jól fogjuk érezni magunkat ebben az országban mindannyian.

A gyökerek erősítését is segítik: férje Szép magyar ének címmel daloskönyvet szerkesztett. Őnnek melyik a legkedvesebb éneke?

„A csitári hegyek alatt" – sok másik mellett. Gyönyörű dallama és szövege megérinti a szívet. Minél több éneket ismerünk, annál több kedvencünk lesz. Nincs olyan egyházi, nemzeti vagy családi ünnepünk, amihez ne találnánk szebbnél szebb magyar dalokat. Amit az adakozásról mondtam, azt mondom az éneklésről is: próbálja ki mindenki, mert minél többet ad vagy énekel az ember, annál gazdagabbá válik.

Nemcsak az országot próbálják megénekeltetni, hanem a vállalati karácsonyon a munkatársaikat is.

Eleinte izgultunk, mit szólnak az ötletünkhöz, csatlakoznak-e majd hozzánk, de a kezdeti bátortalankodás után egyre erősebben zengett az ének. Ma már hiányozna a munkatársaknak, ha nem énekelnénk. Neki kell kezdeni, és rövid időn belül úgy megy majd, mint a karikacsapás.

Önöknél milyen a karácsony?

A világgal rohanunk mi is, ezért ügyelnünk kell, hogy adventben kellő figyelmet fordítsunk a lelki elcsendesedésre. Esténként lehetőség szerint együtt vagyunk: gyertyát gyújtunk, énekelünk, Bibliát olvasunk és beszélgetünk. Mire karácsonyig jutunk, kimerülök, de ha megszólalnak a csilingelő harangocskák, ha a gyertyák fényétől ragyog a szoba, és az én lakli gyerekeim csillogó szemmel körülállják a fát, akkor minden gond és fáradtság elszáll, és hálát adunk a Teremtőnek, hogy együtt lehetünk. Ezek az év legszebb pillanatai számomra.

Kiss Sándor, Portré: Sereg Krisztián

Az interjú a Reformátusok Lapja 2013. évi 52.-53. összevont számában jelent meg

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Péld 1,1–9

„Hallgass, fiam, apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink