A cigány sokkal inkább életmódot jelent, mint etnikumot

2012. január 04., szerda

Az eredet csak az egyik lehetséges megközelítése annak, hogy mitől cigány a cigány. Hogy kit és miért tartunk cigánynak, arra nézve sokkal meghatározóbb lehet egy adott társadalomban, gazdaságban való mozgás – állítja Nagy Pál cigánykutató. A történésszel készített interjú második felében arra a kérdésre kerestük a választ, kik a cigányok, mennyire meghatározó a külső környezet viszonyulása, az államhatalom társadalmi szerkezetet befolyásoló lépései, valamint a folyamatos spontán asszimiláció abban, hogy kiket nevezünk cigánynak. A gödöllői Szent István Egyetem munkatársával annak okán készítettünk interjút, hogy a református cigánymissziós munka során ismeretterjesztéssel is tenni kell az előítéletek ellen, rá kell mutatni az együttélést megnehezítő téveszmék és mítoszok létezésére.

A beszélgetés első feléből kiderült, hogy a cigányok indiai eredete történeti tényekkel nem maradéktalanul alátámasztott. Ez a kérdés a tények mellett azért is érdekes, mert a az előítéletes megszólalóknál ennek felemlegetése általában a megbélyegzés első momentumának szokott bizonyulni. Negatív attribútumokat társítanak hozzá, valamint sokan odáig mennek, hogy szeretnék újra Indiában tudni a cigányokat.

A magyar közvélekedés, közbeszéd cigányokhoz való viszonyában messze nem ezt tartom a legfontosabb pontnak. Az egész problémának van egy olyan tudományos aspektusa, amely akkor merült fel, amikor elsősorban Judith Okely nyomán felvetődött az a kérdés, hogy azok, akiket cigányokként ismerünk, mind Indiából származnak-e. A konstruktivistának is nevezett kutatási irány azt a nézetet képviseli, miszerint az eredet csak az egyik lehetséges megközelítése annak, hogy mitől cigány a cigány, és hogy kit és miért tartunk cigánynak, sokkal meghatározóbb lehet egy adott társadalomban, gazdaságban való mozgás. Judith Okely nyomán az vetődött fel, hogy lehetséges volt-e az európai történelemben, hogy bizonyos országokban lesüllyedt, marginalizálódott társadalmi csoportok a lesüllyedéssel váltak cigánnyá?

Akik előítélettel néznek a cigányokra, azt mondják, azért viselkednek így, mert cigányok, mert Indiából jöttek. És nem azért, mert ilyen a társadalmi helyzetük.

Akinek van rálátása erre a problémakörre, jól tudja, hogy a mai magyar társadalomban nem az a határvonal, hogy vannak cigányok és nem cigányok, és a nem cigányok tudnak változtatni a helyzetükön, a cigányok meg nem tudnak. Mert egyáltalán nem így néz ki a magyar társadalom. Ha az elmúlt húsz évet vesszük alapul, azt látjuk, hogy a magyarországi cigány népesség erősen differenciálódott és polarizálódott. Volt egy erőteljes középosztályosodás és lezajlott egy meghatározó lesüllyedés, megmerevedés, underclassodás is. Szelényi Iván és Ladányi János nem győzte eleget hangsúlyozni az írásaiban, hogy az underclass nem egyenlő a cigánysággal – hanem a cigányok egy jelentős része underclass helyzetbe került. De sem az underclass nem jelenti automatikusan azt, hogy cigány, a cigány meg nem jelenti automatikusan azt, hogy underclass. Tehát a kérdésben foglalt állítás a társadalmi gondolkodás betegségeinek körébe tartozik. Az már azt jelzi, hogy a magyarországi állapotok változásával a mentalitás nemcsak, hogy torzult, nemcsak az értékrend változott, hanem kialakultak a társadalmunkban olyan tudati jelenségek, amelyek már a szociálpszichológia körébe tartoznak. Vannak cigányok és nem cigányok, akik underclass helyzetbe kerültek, azaz olyan reménytelen állapotba, ahonnan nem látszik már a menekülés. Csak amikor életbe lép az említett beteg gondolkodás, akkor az a mechanizmus is működni kezd, miszerint sokkal könnyebb ezt csak a cigányokkal kapcsolatban felvetni. Az pedig mindig benne is volt a cigányokról való gondolkodásban, hogy a cigányok kapcsán folyton arról beszélünk, ami feltűnő, és ami problémát okoz.

Fotók: Kalocsai Richárd

Annak részletes kifejtésével, hogy a történelem során bizonyos társadalmi rétegek lesüllyedéssel váltak cigánnyá, talán más téveszmék, előítéletek is könnyebben kezelhetőek lehetnének.

Magyarországon ez egy különösen kulcsfontosságú kérdés! Azt már többen is kimutattuk – Tóth Péter mellett én is –, hogy a történeti forrásokban kettős értelme van a cigány szónak. Mai fogalmaink szerint egyfelől jelent etnikai hovatartozást, másrészt viszont kifejezetten szociális állapotot, társadalmi helyzetet ír le. A domináns magyar közbeszédben a cigány fogalmához valójában nem etnikai kritériumok kötődnek, hanem életmódbeli, társadalmi helyzetet leíró kritériumok. A közelmúltban a szociológus Tóth Kinga Dóra végzett egy összehasonlító kutatást Anglia és Magyarország bevonásával, ami határozottan ezt erősítette meg. Ez azért fontos, mert amikor a szociológusok azt mondják, hogy mindaz, amit a szegregált telepeken tapasztalunk, és ami nem a cigányok etnikai sajátosságából következik, hanem abból a társadalmi-gazdasági viszonyrendszerből, amiben élnek, akkor ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a környezetüknek sem elsősorban az a baja a cigányokkal, hogy milyen etnikumúak, hanem az a bajuk velük, hogy hogyan élnek. Ez sokkal fontosabb. Az már egy másik kérdés, hogy a szociális körülményekből adódó magatartásformákat etnikai kategóriákkal fejezik ki a közgondolkodásban, szélsőséges esetben pedig a genetikai rasszizmushoz vezet ez a hamis értelmezés. Hozzátenném még, hogy egyetemi hallgatókkal végzett terepmunkák során azt tapasztaltuk, hogy a cigány emberek is elsődlegesen életmódbeli különbségeket fejeznek ki a cigány-magyar oppozícióval, illetve az egymástól történő elhatárolódásukat is életmódbeli eltérések alapján határozzák meg. „Mi nem azt az életet éljük” – mondta egy cigány asszony.

A cigány szó kettős használata mikortól jelent meg Magyarországon?

A magam részéről latin nyelvű iratok alapján tettem ezt a megkülönböztetést. Az egyik típus az, amikor gensről vagy natióról beszélnek, ami a mai fogalmaink szerint etnikai, nemzetiségi megjelölést takar. A másik, amikor conditio, professio kategóriába sorolják a cigányokat; ezzel jelölték az állapotot, foglalkozást, megélhetést. Ez a szóhasználat a 18. századtól mutatható ki kifejezetten, de maga a különbségtétel már korábban is létezett, csak nem társultak hozzá külön kategóriák.

Arról mi tudható, hogy kik, mi alapján kerültek bele ezekbe a kategóriákba? Illetve ha bizonyos életmódot folytató embereket illettek a cigány elnevezéssel, tudható-e, hogy milyen etnikumú emberekről volt szó?

Ezt a részét a kérdésnek nem látja világosan a magyarországi demográfiai kutatás. Ezeket a folyamatokat befolyásolja a spontán, ki nem kényszerített, a napi érintkezésből fakadó asszimiláció, amelynek nem a csoportszintű megjelenése az igazán fontos, hanem a család és az egyén életében megjelenő formája az érdekes. Ez pedig szoros összefüggésben van a vegyes házassággal, amiről már 17. századi forrásokból tudjuk, hogy egyre gyakoribb volt cigányok és nem cigányok között. Az viszont csak családtörténeti kutatásokból derülhetne ki, hogy mindezek a folyamatok hogyan befolyásolták, ki hová került. Például a Berettyóújfalu környéki Földes nevű település történetéből tudjuk, hogy az elszegényedett kisnemesek és a cigányok vegyes házasságainak leszármazottai százötven év alatt megszűntek cigánynak számítani. Amikor a 19–20. század fordulóján oláhcigányok költöztek a faluba, onnantól kizárólag ők számítottak cigánynak, és ez mind a mai napig így van. Tiszaladányban az ott élő romungrók egy része a 19. században betelepült tót cselédek és cigányok vegyes házasságaiból származik, mások pedig egy zsidó férfi és egy cigány nő leszármazottai. Ennek a folyamatnak a tendenciáit lehet látni, a részleteit nem. Ezekben az esetekben abszolút helyi kutatásokra lenne szükség, mert sok jele van a cigányok és a nem cigányok közötti érintkezésnek. Lokális és családtörténeti metszetekből lenne megállapítható, hogy egy-egy időszakban pontosan kik voltak azok, akik cigánynak számítottak.

Utalnak erre a jelenségre történeti források is?

A Magyar Királyi Helytartótanács 1794-ben hozott egy olyan rendeletet, amelyben kimondták, hogy bizonyos életmódbeli jellemzőknek megfelelő – itt elsősorban a letelepedésre, megélhetésre, állandó lakhelyre vonatkozó kritériumokról van szó, – cigányokat ki kell venni a cigányok közül. Tóth Péter és a magam kutatása kimutatta, hogy ez meg is történt bizonyos helyeken: ki is hirdették, hogy x, y meg z nem cigányok holnaptól fogva és a nem cigányok közé áttetetnek. Ebben tehát kimutatható egy spontán folyamat, hogy meg lehet szűnni cigánynak lenni, másrészt benne van a társadalmi helyzet kormányzati befolyásolása. Hogyha rendeletileg életmódhoz kötötték, hogy valaki cigánynak számít-e vagy sem, akkor ebből az is következik, hogy ha újból megváltozik az életmódja, például ismét kiköltözik a faluból, egy társadalmi lesüllyedés vagy elszegényedés megy végbe, akkor egy család életében az is előfordulhat, hogy egyszer cigánynak számít, máskor pedig nem cigánynak – vagyis ki- és bekerülhetnek ebbe a kategóriába emberek. Ez a fajta, a társadalmi szerkezetet befolyásoló cigánypolitika a 18. század óta végigkíséri Magyarország történetét. Az államszocializmus modernizációs kísérletének is az egyik alapvető momentuma volt a társadalmi szerkezet határozott befolyásolása. Napjainkban pedig a cigány értelmiség kormányzati eszközökkel támogatott megteremtésének vagyunk tanúi. Ennek a politikának mindig az a következménye, a Kádár-rendszerben pedig egyértelműen az volt, hogy megold bizonyos problémákat, de újabbakat is teremt, mert új konfliktusokat generál.

Ahogy említette, a felülről irányított folyamatok mellett a társadalmi mobilitás is előidézhette, hogy cigányok megszűntek cigánynak lenni. Erre találunk történeti utalásokat?

Ennek kapcsán érdemes lenne külön történeti szempontból megvizsgálni a magyarországi cigány értelmiséget. Például visszatérő gondolat, állítás, hogy sokáig nem volt cigány értelmiség. Vagy például, hogy az 1893-as összeírásban mennyire feltűnően kevés volt a cigány értelmiségi. De miért volt kevés? Hatvan évvel korábban a Közhasznú Esmeretek Tára azt írja, hogy egyre több a cigányok között az értelmiség. Hatvan év alatt eltűnt a cigány értelmiségi réteg nagy része? A válasz utal arra, hogy társadalmi mobilitással, felemelkedéssel valóban megszűntek emberek cigánynak lenni. Valóban kevés volt arányaiban a cigányok között az értelmiségiek száma, de közülük többen váltak értelmiségivé, mint ezekből az adatfelvételekből kiolvasható. És azért voltak olyan kevesen, mert megszűntek cigánynak lenni azzal, hogy felemelkedtek. Ugyanezt tapasztaljuk az ötvenes éveket vizsgálva: a megyei tanácsok folyamatosan keresték a cigány értelmiségieket, a cigánysággal való együttműködés hatékonyságának növelését remélve. Találtak is cigány értelmiségieket, csak róluk senki nem tudta, hogy cigány származásúak, már rég megszűntek annak lenni, és ők maguk nem is fogadták el, hogy cigányok. De ilyen, nem feltétlenül értelmiségi csoportokat már a 18–19. században találunk: a szegedi cigányok például tiltakoztak az ellen, hogy őket cigányoknak nevezzék. Korábban, az 1770-es években Augustini ab Hortis arról írt, hogy a már szóba került bräsch-ek nem közösködnek más cigányokkal, sőt nem is nevezik magukat cigányoknak.

A spontán asszimilációs folyamatok vizsgálatában gondot okozhat, hogy magukat nem cigánynak tartó emberekről hogyan lehet eldönteni, hogy valójában cigányok, cigány származásúak?

Ennek az értelmezésében a szociológia és a történettudomány között alapvető, nemcsak szakmai-módszertani, hanem egyúttal etikainak is mondható különbség van. Amikor Kemény István nyomán a szociológiai definíciót felemlegetjük, az hangzik el, hogy cigány az, akit a környezete annak tart. Ám elfelejtjük ennek a meghatározásnak a második részét, ami viszont úgy hangzik, hogy ez a megállapítás magában foglalja azoknak a számon tartását is, akik a spontán asszimiláció állapotában vannak. Továbbá van ennek a gondolatmenetnek egy olyan folytatása is, hogy nem etikus azoknak a keresgélése, akik már spontán módon asszimilálódtak, vagyis megszűntek cigánynak lenni. Ezt képviselik a szociológusok, a történész szempontja azonban ennek pontosan az ellenkezője: alapvető lenne, hogy történetileg, családtörténetileg megvizsgáljuk, társadalmilag mobil családok hogyan szűntek meg cigánynak lenni, illetve ennek az ellenkezőjét is, nem cigányok miként válhattak cigánnyá. Ez fontos lenne annak megértéséhez, hogy mit jelent ma Magyarországon cigánynak lenni.

Az államhatalom felülről jövő kísérleteinek ismerete, a spontán asszimiláció kutatása mellett a vegyes házasságok vizsgálata is fontos lehet annak a megismeréséhez, hogyan válhattak egyének vagy éppen nagyobb társadalmi csoportok szociális helyzetük okán cigánnyá?

Meghatározó volt, hogy a vegyes házasságból született gyermekek cigányok lettek-e. Magam egy Érpatak nevű, nyírségi faluban nőttem fel, és nemrég jártam ott egyetemi hallgatókkal terepgyakorlaton, a helyi cigányság életét kutattuk. Abban a faluban a most is cigányoknak tartott népesség nagy része a 19. század végén Alsóbadúrból beköltözött székely katonaszökevény és a vele összeállt cigány nő leszármazottja. A cigányok másik része másik vegyes házasságból származik. A faluban hosszú időre visszamenőleg tudják, ki volt az a férfi, akit kitaszított a családja és cigány nővel házasodott a 20. század elején. Az ő utódaik a cigánytelepen éltek, és mind a mai napig, a telep megszűnése után is cigánynak számítanak. Ugyanakkor a 20. század folyamán költöztek ebbe a faluba olyan cigányok is, akik nem a telepre kerültek, hanem a falunak valamely más részére. Ők az asszimilációs folyamat olyan szakaszában voltak, hogy már odakerülésükkor sem tudták róluk, hogy cigányok. Ők akkor sem, és azóta sem számítanak cigánynak. A vegyes házasságoknál pedig az volt megfigyelhető, hogy abban az esetben, ha magyar férfi cigány nőt vett el, és a telepre kerültek, akkor az utódaik cigányként éltek tovább. Ha magyar férfi cigány nőt hozott valahonnan máshonnan, és a faluban telepedtek le, akkor az ő utódaik nem számítottak már cigánynak. Erre mindre tudok példákat, meg tudom mondani annak a családnak a nevét, amelyiknek a telepi cigány rokona segített házat keresni a faluban, és a telepi cigány cigány maradt, az utódai is cigánynak számítanak – pedig már nem létezik a cigánytelep –, az a rokon család, illetve az utódai, amelyik nem élt a telepen, az soha nem számított cigánynak. Érpatak jó példája annak, hogy a kirekesztettség tesz családokat cigánnyá. Itt az is hozzájárult ehhez, hogy az 1950-es évek elején az akkor megnyitott új utcában házhelyet kapott cigány családokat a gazdák nem tűrték meg, ezért ezek a családok végleg a telepre szorultak, és csak az 1970-es évek közepén kezdődött el a telep három évtizedig tartó megszűnése.

Ezekben az esetekben az életvitel meghatározó szerepéről beszélünk, de a külvilág számára sokszor a bőrszín a megkülönböztető. Ezek a cigánynak vagy éppen nem cigánynak tartott emberek bőrszínükben különböznek egymástól, a környezetüktől?

Van különbség a bőrszínben ezek között az emberek között, de mégsem befolyásolja azt, hogy valaki cigánynak számít-e vagy sem. Arra is találunk példát, hogy a telepi cigánynak van a faluban élő, nem cigánynak számító rokona, adatközlőim beszámoltak arról, hogy azt mondta egyik a másiknak, hogy bátyja. Vérszerinti rokonok, de az egyik cigány, a másik meg nem. De Hodászról is nagyon érdekes példákat tudok említeni: 1957-ben Szabolcs megye valamennyi falujában felmérték a telepi és nem telepi cigány népességet. Hodászon attól függően, hogy a település mely részén éltek, és ehhez milyen életmód kötődött, kialakult egy hierarchia a cigányok között. Azokat a cigányokat, akik a hierarchia legfelsőbb fokán álltak, és bent laktak a faluban, a környezetük nem tartotta cigánynak, és ők maguk sem tartották magukat cigánynak. Miközben a valamennyire elütő bőrszínükről mindenki pontosan tudta, hogy cigánynak születtek és a tanács is számon tartotta hányan vannak. A bőrszínbeli különbség megvolt, de az esetükben az életmód döntötte el, hogy cigánynak számítanak-e vagy sem. Eközben a telepi cigányok között voltak olyanok, akik egyáltalán nem voltak sötétbőrűek, sőt, teljesen fehérek voltak, de soha senki nem mondta volna azt róluk, hogy ők nem cigányok – mert az életmódjuk alapján egyértelműnek vették, hogy ők viszont azok.

Mennyire helytálló az a szélsőségesnek is mondható állítás, hogy a cigányokat, a cigány közösségeket csak az teszi egy néppé, illetve az teszi őket cigányokká, hogy a külső társadalom őket cigányoknak nevezi?

Ennek biztosan erős szerepe van, de ha őszintén megnézzük, akkor igazából azokat a lehetséges kérdéseket, amelyeken keresztül erre tudományosan válaszolni lehetne, soha senki sem kutatta kellő alapossággal. Ennek megint csak az az oka, hogy a magyarországi cigánykutatással kapcsolatban olyan történelemszemlélet uralkodott el, amely történelmietlen, a történelemtudomány fejlődésével ellentétes. Egyébként létezik egy olyan megközelítés, miszerint a külső szemlélet egységesít. Az antropológusok már kimutatták, Prónai Csaba le is írta, hogy senki sem feltételezi azt, hogy létezik egy homogén modellel leírható, egységes cigányság, vagy éppen homogén cigány kultúra. Hanem vannak bizonyos különbözőségek és hasonlóságok a cigányok között, ezek közül az úgynevezett kulturális stílus a legszembetűnőbb és ennek alapján beszélünk valamifajta egységről. Lehetne kutatni bizonyos, elsősorban néprajzi jellegű problémákat, ami új metódust adhatna. A magyarországi ciganológiában néhány évtizeddel ezelőtt már volt több olyan felvetés, amelyek nem kaptak megfelelő hangsúlyt aztán pedig elfelejtődtek. A cigányság múltjának kutatásában pedig az életmód- és mentalitástörténetnek kellene nagyobb teret kapnia, illetve annak, amit mostanság pszichohistóriának neveznek: vagyis, hogy van-e olyan lelki, illetve szellemi azonosság ezen csoportok között, amely alapján valamilyen összetartozást feltételezhetnénk. Ezek alapos ismerete nélkül nagyon nehéz tudományos megállapításokra jutni ilyen, nagyon komoly szakmai elmélyültséget igénylő kérdések megválaszolásában, amelyek ráadásul jelenleg nem is tartoznak a túlideologizáltság és túlpolitizáltság miatt a méltányolt vizsgálati szempontok körébe. Sokkal könnyebb azt mondani, és az etnikai reprezentációt is cirádázza, hogy azért egységesek a cigányok, mert mindannyian Indiából származnak.

Amellett, hogy a cigány megjelölés nemcsak etnikumot, hanem legalább ennyire életformát is jelölhet, illetve, hogy a külső környezet és a hatalom megítélésén is múlik, ki számít cigánynak, a beszélgetés első felében is utalt rá, hogy a hazai cigányság erősen differenciálódott népesség, amely egymástól még nyelvükben is különböző népcsoportok összességeként írható le. Mit lehet tudni a különböző népcsoportok jelenlétéről, méretéről?

Először is: a magyarországi cigányság történelme egy differenciálódási folyamat története. Az bizonyos, hogy azoknak az elődei, akiket kárpátiaknak, oláhoknak és beásoknak hívunk, azok valamikor a 15–16. században már itt, illetve a Balkánon éltek. Akkor is kis közösségekben léteztek, de a feudalizmus típusaitól függően másfajta társadalmi és gazdasági viszonyok közepette. Azt nem tudjuk, hogy kulturálisan milyen hasonlóságok és különbözőségek voltak közöttük, mert valójában nem tudjuk pontosan, hogy milyen nyelven beszéltek és egyéb kulturális jellemzőikről sem tudunk semmit. A beások esetében az csak egy feltételezés, hogy lecserélték a nyelvüket, eddig senki sem bizonyította ezt be meggyőzően. Felmerül annak lehetősége, hogy a beás esetleg egy balkáni népcsoport, és keveredéssel jött létre. A 17. századtól látunk tisztábban, annak végétől, illetve a 18. század elejétől a foglalkozások, nevek és egyéb sajátosságok alapján ezek a csoportok elkülöníthetőek. Kisebb csoportokban, és szétszórtan, nagy területen tartózkodtak.

Melyek voltak ezek a cigány népcsoportok?

A 18. század elején a történeti Magyarországon négy olyan cigány csoport élt, amelyek a mai fogalmainkkal leírhatóak. Itt voltak a kárpáti cigányok, akiket jobb híján, utólagos elnevezéssel hívunk így. Léteztek a beások elődei, akiket a famunkákkal írhatunk le, és itt éltek már azoknak az elődei, akiket ma oláh cigányoknak nevezünk. Továbbá megtalálhatóak voltak azok, akiket a korabeli források zingari germaninak, azaz németcigánynak neveztek, és akiket a későbbi szintók elődeinek tekintünk. Aztán történt további differenciálódás is, de az elnevezések vegyesek és nincsenek vegytiszta képletek, csak tendenciák mutathatóak ki. Végül a 19. század végére alakult ki az a fajta csoportosítás, bizonyos helyeken, amelyik már egybeesik a mai hármas csoportosítással, a beások, az oláh cigányok és a romungrók megkülönböztetésével. Ismereteim szerint a muzsikusok, kolompárok és teknősök hármas elkülönítése először a Zala című újságban fordul elő 1888-ban. Akkor még foglalkozásokkal írták le ezeket a csoportokat, egyébként pedig sokféleképpen használták a csoportkategóriákat, a további, kisebb csoportokat pedig nem látták világosan.

Tudna erre forrásokkal alátámasztott példákat sorolni?

Például a Dél-Dunántúlon zingari valachinak nevezték a beások és a mai oláhcigányok elődeit is. A befogadóik csak akkor tettek különbséget közöttük és nevezték el teknővájóknak, vagy teknősöknek az egyik, kolompárnak a másik csoportot, amikor rájöttek, hogy ez a két cigány népcsoport egyáltalán nem egyforma, sőt, még nem is egyforma nyelvet beszélnek, nem is teljesen egyformán viselkednek, és legfőképp más a jellemző foglalkozásuk. A somogyi statútumokból ez nagyon jól kimutatható: az 1768-as megyei szabályrendeletben intézkednek két csoportról, mindkettőt úgy hívják, hogy zingari valachi. Az egyikről körülírással megmondják, hogy milyen faeszközöket csinálnak, és róluk le is írják, hogy nincsen velük semmi gond. A másik csoportról – akiket ott, adott esetben úgy neveznek, hogy ahenarius; ez a foldozónak a megfelelője – azt mondják, hogy őket ki kell űzni a megyéből. Utóbbiak voltak azok, akiket ma oláhcigánynak nevezünk, az előzőek pedig azok, akiket ma beásnak hívunk. Az előbb említett kolompár, amelyet előszeretettel tartanak egy meghatározott oláhcigány alcsoportnak, az Magyarországon több, fémművességgel foglalkozó oláhcigány csoport gyűjtőneve volt. Még a 19. században is odatartoztak a csurárok, a kelderások és egyéb cigány csoportok, akik valamilyen fémművességgel foglalkoztak. Például a 19. század közepén, amikor kolompár cigány aláírással megjelentek képek a sajtóban, azok olyan cigány férfiakat ábrázoltak, akiknek be volt fonva a hajuk, a zekéjükön pedig tojásnyi fényes gombok voltak. Ők egyértelműen kelderások voltak, de Magyarországon kolompárnak hívták őket. Ez pl. lengyelországi párhuzamokkal is igazolható.

Mikor tisztult le a sok cigány népcsoport közötti különbségtétel, mikor tudta a környezetük elválasztani egymástól az eltérő életmódot folytató, adott esetben más nyelvet is beszélő cigányokat?

Ebben a dologban egészen a 20. század közepéig nem volt tisztánlátás nálunk. Az 1950-es években például a beások jellemzőivel, többek között a nyelvhasználatával sem voltak tisztában. Például Baranya megyében, az ötvenes években politikai bonyodalmak is adódtak abból, hogy azt hitték, ők románok. Amikor 1957-ben Szabolcsban összeírták a cigányokat, akkor az ott élő teknővájó cigányokról nem tudták, hogy ez egy külön csoport. Ha ma a kutató előveszi ezeket a felméréseket, ki tudja mutatni az elkülönülést a foglalkozásból, a névből – de ott, és akkor nem tudták, hogy ezek a cigányok egy külön csoportba tartoztak, az úgynevezett tiszai beásoknak a csoportjába. Mindebből az következik, hogy a történelem folyamán használt, történeti elnevezéseket, meg a kutatók által utólag, a tisztánlátás érdekében kialakított kategóriákat össze kellene hasonlítani egy nagyon alapos elemzés keretében és tiszta helyzetet kellene teremteni. Az Erdős Kamill által alkotott, 1958-ban publikált kategóriarendszer is úgy jött létre, hogy az ötvenes évek derekán, amikor a munkaügyi minisztérium csináltatott egy nagy, országos cigányfelmérést, nem látták világosan a csoportok elkülönülését, meg a csoportkategóriákat. Kikérték Erdős Kamill véleményét, aki ennek okán kezdte el alaposabban kutatni a kérdést. Az anyanyelv és foglalkozás alapján állított fel csoportokat, és ezt a kategóriarendszert a mai napig követjük, miközben a jelenlegi állapotoknak már nem felel meg. Számos jel utal rá, hogy egyébként a korabeli realitásoknak sem felelt meg teljesen.

Ami az elmondottak alapján tehát biztos, hogy a külső felületes szemlélődő számára egynemű cigányság nemcsak három csoportra osztható, hanem ezek a nagy népcsoportok is jelentős mértékben tovább differenciálódtak.

Nemcsak, hanem az alcsoportok alcsoportjai is. Maradjunk a beásoknál, ott az árgyelánok, a muncsánok, meg a ticsánok, illetve egyes közösségeik mindig külön mozogtak. Az említett dél-dunántúli beások között vannak, akiknek az elődeik már a 18. században itt voltak, másokéi viszont csak a 20. században jelentek meg. Borzasztó nagy baki történt, amikor bizonyos családokra vonatkozó adatokat a beások, vagy éppen a cigányok összességére általánosítottak. A gyakran idézett példánk, hogy egynéhány család Nagyváradról 1910 körül történt elköltözéséből nem következhet, hogy az összes beás akkor érkezett Magyarországra Nagyváradról. Önmagában képtelenség feltételezni, hogy az összes beás ott volt 1910-ben Nagyváradon és környékén. Ehhez már csak egy tollas, fehérparipás vezért kellene kreálnunk, hogy kikerekedjen a beás honfoglalás hamis, ám annál romantikusabb története.

Csepregi Botond–Landauer Attila

Istent keresem

Bír 1,16–2,5

„Kivezettelek benneteket Egyiptomból, és behoztalak erre a földre,” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink