A lelkész házassága és annak felbontása a református egyházjog szerint

2010. április 28., szerda

A házasság amellett, hogy polgári jogi intézmény, másrészt a hitvalló keresztyén számára vallási intézmény is egyben. A Magyarországi Református Egyháznak önálló házassági joga nincs, azonban lelkészei házasodását és válásukat szabályozzák törvényei. A házasság lelkipásztornak felróható felbontása fegyelmi vétségnek minősül, ami akár hivatalvesztéssel – palástvesztéssel – sújtható. Az eljárásokat azonban az egyházi törvények nem szabályozzák, ezt az egyházkerületekre bízták, így eltérő a gyakorlat a kerületek között. Dr. Szathmáry Béla tanszékvezető egyetemi docens, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam és Jogtudományi Kara Egyházjogi Tanszéke vezetőjének írása.

Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. (1Móz 1, 27–28.)

Isten parancsának teljesítése és régi jogintézmény

A házasság mint egy férfi és egy nő életre szóló szövetsége egyrészt nemi közösség, az emberiség fennmaradásának és szaporodásának biológiai alapja, Isten első parancsának teljesítése, továbbá vagyoni és egyéb polgári jogviszonyok közössége. A házasság fizikai és erkölcsi viszony is, mert hosszú évszázadok alatt kialakult etikai normák alapján az emberek együttélésének ez lett az egyedül elfogadott módja, amely egy (és nem több) férfi és nő együttélését tartotta helyénvalónak, s a társadalom alapegységeként vált a közmorál meghatározó részévé. Ugyanakkor a keresztyénség mindig is szakrális intézménynek tekintette, a katolikus keresztyénség egyenesen a szentségek körébe sorolta.

A házasság mint jogi kategória egyike a legrégebbi jogintézményeknek, fogalmát azonban nem határozta meg, s ma sem találjuk jogi meghatározását sem az Alkotmányban, sem a családjogi törvényünkben. A krisztusi korban a házasságra vonatkozó szabályokat a római jog határozta meg, s természetesen a mozaikus, később a talmudi zsidó jog, amely a férfi, de csak a férfi számára lehetővé tette a házasság felbontását is. Jézus tanítása szerint a feleség elbocsátása csak annak paráznasága esetén volt megengedhető, Jézus házasságtörőnek nevezte azt, aki ezen okon túlmenően elvált nőt vett feleségül, érvényesnek tartva annak korábbi házasságát (Mt 5,31–32.).

A házasság és az azzal kapcsolatos jogviták intézése Magyarországon egészen a XIX. század végéig alapvetően a kánonjoghoz tartozott, ebben a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. és az állami anyakönyvekről szóló 1894.évi XXXIII. tc. hozott érdemi változást, mely jogszabályok bevezették a polgári házasságkötést, és előírták az állami anyakönyvezést is. E törvények a vallásszabadság kiterjedésével, a törvényesnek elismert felekezetek szaporodásával meglehetősen szerteágazóvá váló, s sok esetben megoldhatatlan jogviszonyokat kívánták rendezni, amelyek döntően a házasságok érvényességi okaiból, felbonthatóságának vagy fel nem bonthatóságának eltérő egyházi szabályozásából adódtak.  

Az egyház enged, és nem szabályoz túl


A Magyarországi Református Egyház hitvallásának tekintett II. Helvét Hitvallás a lelkészek számára is megengedte a házasságkötést. A Hitvallás XXIX. rész 2. pontja szerint „Mert a házasságot (mint a mértéktelenség gyógyító szerét, sőt mint magát az önmegtartóztatást) Isten rendelte, (Máté 19,5–6) aki azt dúsan meg is áldotta (1Móz 1,28), azt akarván, hogy a férfi és nő elválhatatlanul, kölcsönösen ragaszkodjanak egymáshoz és a legbensőbb szeretetben és egyetértésben éljenek együtt. Ezért mondotta az apostol is: Tisztességes minden tekintetben a házasság és a szeplőtlen házaságy (Zsid. 13,4). És másutt így szól: Ha férjhez megy is a szűz, nem vétkezik (1Kor 7,28). Kárhoztatjuk tehát a többnejűséget és azokat, akik a másodszor való házasságra lépést rosszallják.” A Hitvallás XXIX. részének 3. pontja kötelez arra, hogy a házasságot tartsák szentnek a házasfelek a legbensőbb hűségükkel, kegyességükkel, szeretetükkel és tisztaságukkal, kerüljék a viszálykodást, egyenetlenséget, bujaságot és házasságtörést. Ezzel együtt a reformátoraink a házasság felbontását megengedhetőnek tartották, s megengedjük ma is, nem csak egy, hanem akár több esetben is.

Látjuk tehát, hogy korunkban a házasság egyrészt polgári jogi intézmény, másrészt a hitvalló keresztyén számára vallási intézmény is egyben. A Magyarországi Református Egyháznak azonban nincs önálló házassági joga. A történeti fejlődés során a reformátusság elismerte az állam jogalkotó hatalmát ezen a téren, de elvárt autonómiája alapján igényt tartott arra is, hogy egyes kérdéseket belső normaalkotással rendezzen. Mára ebből a lelkészek házasságkötésére és válására vonatkozó szabályozás maradt élő joganyagként. Törvényi szinten azonban összesen két helyen találkozunk vele. Az egyház alkotmányáról és kormányzatáról szóló 1994. évi II. törvényünk 38. § (2) bekezdése alapján a református lelkész házastársa csak református vagy evangélikus egyháztag lehet, míg az egyházi törvénykezésről szóló 2000. évi I. tv. 30. § k, pontja fegyelmi vétséggé nyilvánítja a házassági kötelék felróható felbontását. Hangsúlyozni kell, fegyelmi vétségnek csak a kötelék lelkésznek felróható okból történő felbontása minősül, tehát a házasság megromlása a lelkész szándékos vagy gondatlan magatartása következménye kell, hogy legyen. Így például ilyennek minősül a kezdetektől létező felbontási okként megjelölt házasságtörés, de az impotencia vagy nemzőképtelenség, meddőség nem eredményez felróhatóságot, azaz a fegyelmi ügyben vétkességet. Ez utóbbi esetekben a házasság – a mai szabályok szerint – nem érvénytelen, de funkciójának betöltésére alkalmatlan.

Törekedni kell a lelki közösség helyreállítására


Ezen túlmenően az egyes egyházkerületek szabályrendelettel szabályozhatták a házasságkötés és a felbontás, továbbá a polgári bíróság általi házasság felbontását követő eljárásnak a rendjét. E lehetőséggel nem élt minden kerület. Így például a Dunamelléki Református Egyházkerület alkotott ilyet, a Tiszáninneni Református Egyházkerült pedig nem, itt a gyakorlat hagyományon alapul, mely több tekintetben nem azonos a dunamelléki szabályozással, így egységes egyházi joggyakorlatról nem beszélhetünk.

A dunamelléki szabályozás a lelkészt a házasságkötés előtti bejelentésre kötelezi esperesénél, amelyhez leendő házastársa keresztlevelét, konfirmációs bizonyítványát, lelkipásztori véleményt kell csatolnia. Teológushallgató, segédlelkész csak előzetes püspöki engedéllyel köthet házasságot. A teológushallgató kérelmét a tanári kar és a dékán is véleményezi. A kérelemben közölni kell a házasodni szándékozók jövedelmi, megélhetési és lakásviszonyait.

Egyetértés mutatkozik abban, hogy a házasság felbontása előtt elsődlegesen a házasfeleknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a vitás kérdéseket tisztázzák, és törekedjenek a lelki közösség helyreállítására az egymás kölcsönös szeretete, megbecsülése, egymás méltóságának tisztelete jegyében. Ha ezt ketten vagy családi, baráti körben kapott segítséggel nem tudják elérni, kérniük kell egyházi lelkigondozói segítséget. Lelkészeknek, különösen lelkész házaspároknak kérniük kell olyan lelkésztársaik segítségét, akikben mindketten megbíznak, akitől tényleges segítséget remélhetnek. Végső soron esperesükhöz kell, hogy forduljanak, aki a törvény szerint is pásztorolni köteles az egyházmegye lelkészcsaládjait (2004. évi II. tv. 82. § (4) f, pont). A dunamelléki szabályozás szerint a lelkész a házasság felbontása iránti szándékáról köteles a válókereset benyújtását megelőzően esperesét tájékoztatni, aki személyesen vagy lelkésztársai bevonásával köteles minden pásztori segítséget megadni a megromlott házasság meggyógyítására.

A lelkész válása után fegyelmi eljárás indul

Ha ez eredményre nem vezet, sem a lelki béke, sem az életközösség nem állítható helyre, tehát bekövetkezett bármely olyan körülmény, amely a házasság lényegével olyannyira ellenkezik, hogy azt ténylegesen már fel is bontotta, a polgári bíróság előtt kérhető a házasság felbontásának jogi aktusa. Ugyancsak egységes az eljárás abban, hogy a házasság felbontását követően – az egyházalkotmányi törvény 34. § (6) bekezdése alapján – a lelkész köteles a törzskönyvi adataiban bekövetkezett változást 15 napon belül az esperesnek bejelenteni, és okirattal igazolni. Ezt a házasság felbontása esetén a jogerős bírósági határozat mint közokirat bizonyítja.

A dunamelléki szabályrendelet ettől eltérően a lelkészt arra is kötelezi, hogy a házasság felbontásáról szóló bírósági határozatot az egyházmegyei bíróság elnökségének 15 napon belül mutassa be, s az elnökség ennek alapján köteles a lelkész ellen fegyelmi eljárást indítani. Ez ellentétes a 2000. évi I. tv. 30. § k, pontjával. A házasság felbontása ugyanis a már hivatkozottak szerint csak akkor minősül fegyelmi vétségnek, ha az a lelkésznek felróható. Fegyelmi eljárás tehát csak akkor indítható, ha erre vagy az iratokból vagy egyéb más információkból alapos a gyanú. A dunamelléki 21/2004. számú szabályrendelet 51. § (2) bekezdése ekként pontatlan, mert ezzel a szövegezéssel eleve feltételezi, hogy a válás a lelkésznek felróható okból következett be. Ennek azonban némileg ellentmond a szabályrendelet ezt követő rendelkezése, mely szerint a fegyelmi bírósági eljárás elrendelését megelőzően az esperes az egyházmegyei tanács tagjaiból felállított 3 tagú etikai bizottságot kérhet fel a lelkész válásával kapcsolatos vizsgálatra és állásfoglalásra.

Ez a szabályozás inkább a Mt 18,15–16 szerinti szeretetben végbemenő testvéri feddés igei előírásán alapuló, a törvénykezésről szóló 2000. évi I. tv. 27. § (1) és (2) bekezdése szerinti, bírósági eljárást megelőző eljárásra utal, de még ez is feltételezi azt a felfogást, hogy az egyházi megítélés szerint a házasság felbontásában minden esetben van felróható magatartás, annak csak súlybeli fokozatai állapíthatók meg. A szabályrendelet erről ugyan már nem szól, de létrehozása csak azzal indokolható, hogy ha e bizottság nem lát okot a fegyelmi eljárás megindítására, az egyházi bíróság elnöksége eltekinthet a fegyelmi eljárás megindításától, kisebb súlyú felróhatóság megállapítása esetén pedig eljárás megindítása nélkül élhet a már hivatkozott 27. § szerinti, fegyelmi büntetésnek nem minősülő intés lehetőségével. Ezzel lényegében megegyezik a tiszáninneni gyakorlat is.

Megpróbálják feltárni az okokat

Ha bírósági eljárásra kerül sor, a hatásköri és illetékességi szabályokat a 2000. évi I. tv. rendelkezései határozzák meg. Esperesi tisztséget nem viselő lelkész esetében a 7. § (1) b, pontja alapján a szolgálati hely szerint illetékes egyházmegyei bíróságnak kell eljárnia. Az esperes esetén az egyházkerületi bíróság (11. § (1) a, pont), püspök, teológiai tanár, a gyűjteményi tanács lelkész elnöke, amennyiben lelkész a zsinati tanácsos és zsinati jogtanácsos, a zsinati bíró, a Zsinati Iroda lelkész jellegű osztályvezetői, a zsinati fenntartású intézmények lelkészi jellegű vezetői  esetében a Zsinati Bíróság jár el első fokon (14. § (1) a, és b, pont).

A tiszáninneni gyakorlat alapján az egyházi bíróság, ha nem is újratárgyalja a házasság felbontását, de meg kell kísérelnie feltárni a házasság felbontását eredményező okokat. Nem elegendő tehát a polgári bírósági ítélet ismertetése és az abban megállapított okok vizsgálat nélküli elfogadása. Különösen indokolt ez az egyező akaratnyilvánítással felbontott házasságok esetében, ahol a polgári bíróság ítélete nem határozza meg azt, hogy melyik házasfél hibájára vezethető vissza a házasság helyrehozhatatlan megromlása. Ha a lelkész, mint panaszlott nem tárja fel ezeket az okokat – ugyanis együttműködésre kötelezett ugyan, de maga ellen bizonyítékokat szolgáltatni egyetlen panaszlott sem köteles –, a bíróságnak más bizonyítékokat kell felkutatnia a felróhatóság vizsgálata során. Ha a lelkész házastársa nem lelkész, tehát ellene nem folyik fegyelmi eljárás, tanúként kihallgatható, de tanúvallomásra nem kötelezhető.

Következmények: hivatalvesztés, áthelyezés


Az illetékes bíróság a bizonyítás eredményeként megállapítja, hogy a panaszlott lelkészt terheli-e, s ha igen, milyen mértékben felróhatóság a házasság megromlásában, s ettől függően dönthet az eljárás megszüntetéséről vagy a vétkesség megállapítását követően fegyelmi büntetés kiszabásáról. A lelkésszel szemben a 32. § (1) bekezdés a,–i, pontokig terjedő fegyelmi büntetés szabható ki, tehát a skála a szóbeli feddéstől a hivatalvesztésig, egyházi közkeletű elnevezése szerint a palástvesztésig terjedhet.

Valamennyi határozat ellen fellebbezésnek van helye, hivatalvesztés kimondása esetén rendelkezésre áll a harmadfokú perorvoslati lehetőség is, így az egyébként egyházmegyei bíróság hatáskörébe tartozó ügyben is eljárhat harmadfokon a Zsinati Bíróság. Ha a felek mindegyike lelkész, a bíróság mindkettőjük felelősségéről dönt, s akár mindkettőt is sújthatja a legsúlyosabb fegyelmi büntetéssel.

A dunamelléki szabályrendelet 51. § (3) bekezdése alapján a beosztott és segédlelkész válás után áthelyezendő. E szövegezés alapján az áthelyezés objektív következmény, attól függetlenül foganatosítani kell, hogy a lelkészt terheli-e felróhatóság a válást illetően vagy sem. A dunamelléki szabályrendelet a válással azonos eljárást ír elő a házasság felbontása nélkül 90 napot meghaladó különélés esetén is.

Istent keresem

Bír 17

„Most már tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr, mert egy lévita lett a papom” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink