Angyalok ajándéka

2013. december 20., péntek

Advent második hétvégéjén a szombathelyi lelkipásztornál és családjánál jártunk. Jakab Bálint Mihállyal és Jakab-Köves Gyopárkával, -akik nem mellesleg a Reformátusok Lapja rendszeres szerzői is-, valamint gyermekeikkel, Gerlével (16), Bálinttal (14), Magorral (10) és Koppánnyal (8) az ebédlőasztal körül a családi kalandokról, az adventi készülődésről és a karácsony öröméről beszélgettünk.

„Nyugodtan, a feleségem elmondja, a nők jobban emlékeznek az ilyen történetekre" – mondja nevetve Bálint, és vele nevetünk mi is mindannyian a szombati ebéd körül. Arra a kérdésünkre válaszolja ezt, hogy nem illetlenség-e arról faggatni, miként találkozott össze székelyföldiként a Kárpát-medence másik végéből, a Dunántúlról származó feleségével. Aztán fény derül a „titokra": ötödéves kolozsvári teológusként 1990 őszén ösztöndíjjal került a fővárosba, az ELTE hebraisztika tanszékére, Gyopárka pedig ugyanekkor az egyetem történelem és német szakán kezdte meg a tanulmányait.

„ Ahogy a kolozsvári teológiai szlengben mondták akkoriban, jó „zsidós" voltam, és a '89 decemberi fordulat után végzősként lehetőséget kaptam, hogy ösztöndíjjal fél éven át Budapesten mélyítsem el a hébertudásomat – emlékezik vissza a szombathelyi tiszteletes, aki végül két esztendeig maradhatott az ELTE hebraisztika tanszékén. –Fiatal voltam, kerestem a helyemet, azt, ami igazán érdekel. Egyszer betévedtem a héber tanszékre is, és a titokzatos betűket látva úgy éreztem, ezeket a könyveket muszáj nekem is elolvasnom" – árulja el a maga motivációját Gyopárka is, aki a történelem szakot leadva a második félévtől már hebraistaként folytatta tanulmányait.

A két fiatal életének szálai tehát így találkoztak, hogy két év múlva – immár húsz esztendeje – össze is házasodjanak. „Harmadéves voltam akkor, és a tanszékvezetőnk, Komoróczy Géza professzor úr egyszer azt kérdezte: „Maga hozzá akar menni a Jakabhoz?" Igenlő válaszomra pedig azt tanácsolta: „Hozzá ne menjen! Maga is olyan hülye papné lesz, mint Móricz regényeinek a papnéi!" – emlékezik vissza a tanszék családias hangulatára jókedvűen a feleség, aki kacagva azt is bevallja: néha önvizsgálatot tart, vajon nem lett-e igaza egykori mesterének.

„De nem fájt egyáltalán..."

Házasságuk első éve félezer kilométerre telt egymástól. Míg az ifjúember a dél-erdélyi Zsil völgyében gondozta a szórványokat, a fiatalasszony Pesten végezte az egyetemet. Csak havonta-kéthavonta találkoztak. Aztán együtt nyugat-európai ösztöndíjra mentek, hazatérve pedig a Dunántúlon – rövid ideig Tatán, majd nyolc évre Etén – álltak szolgálatba. Szombathelyen tíz esztendeje élnek, így a négyből a két legkisebb gyermekük már itt született. Bár a vasi megyeszékhely közepén nőttek fel, mégis mindketten falusi gyereknek tartják magukat, árulja el az édesanyjuk. Magor egyik tanára egyszer szóvá tette, hogy túl falusiasan énekli a népdalt. Erre a kisfiú felsóhajtott: „De mit csináljon egy falusi gyerek, aki kénytelen városon lakni!?"

A legényke a család legelevenebbike. Csak úgy sorjáznak a róla szóló tréfásabbnál tréfásabb és hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb történetek. Például hétévesen egyedül mászott fel a parókiaudvar cseresznyefájára, és amikor megkérdezzük, nagyon megszidták-e a szülei, teljes természetességgel feleli, hogy az édesapja megdicsérte érte. —Rodeóztam, és rosszul estem, megsérült az arcom, de nem fájt – meséli büszkén, és amikor afelől tudakozódunk, vajon az édesapja ehhez is gratulált-e neki, kiderül: „Kikaptam, mert ott volt a régi órája, ami leesett és összetört." Aztán jönnek a történetek vég nélkül a fügefa gyenge ágáról, a testvére bicajának rossz helyen lévő fogaskerekéről és az útjába került, felgyűrődött szőnyegről. És mindegyik esethez egy-egy heg is tartozik a lábán, az állán vagy éppen a homlokán. – De nem fájt egyáltalán – nyomatékosítja még egyszer, mintha nem akarnánk hinni a szavának...

Magor nagy önbizalommal bánik a hegedűvel is.„A zeneiskolai vizsgájára menet figyelmeztettem Bálintot: készüljön fel rá, hogy itt tiszta hangot nem fog hallani. Aztán a bemutató végeztével Magor odalépett hozzánk, és megkérdezte: „Ugye milyen jó voltam?" – oszt meg velünk egy újabb történetet Gyopárka. Nem is kell kétszer kérnünk, a kisfiú hozza is a hegedűjét, és eljátssza nekünk a nemrég tanult gyerekdarabokat. Csak amikor éneklésre kérjük, akkor vallunk kudarcot: se népdalt, se hittanos éneket nem tudunk kihúzni belőle. Végül egy angol számmal kell beérnünk, amit az egyik internetes videómegosztó portálról tanult meg.

„Hálát adok, ez lendít tovább"

Adventben Bálintnak általában se szabad délutánja, se szabad estéje nincs, a gyülekezeti ügyekkel foglalkozik, így a gyerekek az édesanyjukra maradnak. – Amennyire lehet, igyekszem tehermentesíteni a férjemet. Ebből a szempontból szerencsések vagyunk, mert még itthon vagyok a gyerekekkel – mondja a tiszteletes asszony, de hozzáteszi, nem sokáig marad meg ez az idill, jövőre vissza kell mennie dolgozni. A házimunka és a gyerekek ellátása mellett Gyopárka foglalkozik a hittanosokkal is, és a gyülekezetből szintén sokan segítenek az urának.

– Az ünnepi teendők miatt pedig nem szabad aggodalmaskodni – osztja meg velünk tapasztalatait a háziasszony. Úgy véli, ha nem páni rettegéssel gondolunk a feladatainkra, és nem tehertételként tekintünk rájuk, akkor sokkal könnyebb, és végül minden a helyére kerül. – Esténként átgondolom, mit tudtam elvégezni, és hálát adok érte, ez lendít tovább a következő napra – árulja el.

Mint mondja, sokan nehezen értik meg azt a lelkészcsaládokra jellemző sajátosságot, hogy nem otthon, szűk családi körben, hanem másokkal együtt ünneplik a karácsonyt. – Én úgy tapasztalom, hogy a közösség óriási pluszt ad az ünnephez, aztán amikor végzünk a szolgálatokkal, természetesen mi is a fa köré telepedünk, és énekelünk, Bibliát olvasunk. Az angyal viszont csak karácsony első napjára, 25-én reggelre hozza meg az ajándékokat – tudjuk meg Gyopárkától, aki hozzáteszi: sokféle apróságot kapnak a gyerekek, külön csomagolva, hogy egész nap legyen mit bontogatni. Az angyal jószívű, mert igyekszik teljesíteni a kívánságokat, de mindig kerül a karácsonyfa alá ruhanemű és könyv is: utóbbira általában azonnal rávetik magukat a gyerekek.

A székelyföldi karácsonyok

Igen, jól olvasták fentebb: Jakabéknál szenteste, vagy ahogy ők mondják, karácsony szombatján nem a Jézuska, hanem az angyal hozza az ajándékokat. A család karácsonyi szokásait a székely hagyományból meríti, ami a 17. században Nagyenyedről kiindult Medgyessy Pál-féle erdélyi puritanizmusra vezethető vissza. Bálint gyerekkorában, a '60-70-es években, de még ma is, nagyon erős volt szülőfalujában a faluközösség, a sóvidéki Szolokma pár száz lakója gyakorlatilag nagycsaládot alkotott. Az egyháznak is megvolt még a tekintélye, amit jól mutat, hogy a párttitkár is bezárta a boltot, amikor az elsőt harangozták a vasárnapi istentiszteletre. Szilveszterkor pedig, amikor a bálozók meghallották a harangot, leintették a zenészeket, és nem volt a faluban ember, aki ne ment volna föl a templomba, ahol rövid prédikáció után éjfélben harangzúgással köszöntötték az új esztendőt. A mulatság is csak éjjel egy órakor folytatódott ilyenkor.

Karácsony szombatja, azaz 24. a felkészüléssel telt a székely faluban: az asszonyok kalácsot és kenyeret sütöttek, húslevest és töltött káposztát főztek, a férfiak négy-öt napra előre fát hasogattak, és előkészítették az állatoknak a takarmányt. Este az istentisztelet a gyerekekről szólt: ők énekeltek, szavaltak és kaptak kis ajándékot. Karácsony első napja az Úré volt a kis székely faluban, ekkor az istentiszteleten úrvacsoráztak is. A következő nap pedig a családé és a barátoké volt: a második napra virradó éjjel a legények kántálva végigjárták a lányos házakat, délelőtt ott voltak ők is a templomban, délután pedig a rokonságot látogatták körbe az emberek. Az ünnep harmadnapja, mert Erdélyben ilyen is van, a tágabb közösségé volt: este karácsonyi bált tartottak a faluban.

– Gyönyörű karácsonyok voltak ezek, ahogy az emberi életnek és a közösségi létnek az istenes és az emberes oldala, az égi és a földi kapcsolatok ápolása szép sorjában az ünnep fókuszába került – fejtegeti a szolokmai hagyományok teológiáját a lelkipásztor, és a szokásrendszer biblikusságát hangsúlyozza: – Ez az oka, hogy a Székelyföldön és a szombathelyi parókián Isten követei, az angyalok hozzák az ajándékokat: elsősorban Isten örömhírét, az evangéliumot, ami örökre, felnőttként is megmarad a gyermekek szívében.

Szombathelyi papnéféle tejszínhabszelet

 

Gyopárka ott jártunkkor finom süteményt tett az asztalra. Arra kértük, ossza meg a Reformátusok Lapja olvasóival a receptjét. Nyolc tojásból piskótatésztát készítünk. Ezután öt evőkanál cukrot és öt csomag vaníliáscukrot három deci tejjel felfőzünk, és az édes tejben feloldunk egy csomag zselatint is. Amíg ez kicsit meghűl, felverünk négy deci tejszínt habnak, majd ebbe belecsurgatva elkeverjük benne a tejes zselatint. Ezután mielőtt megdermedne, de már nem is folyik le a tésztáról, a piskóta tetejére öntjük a cukros-zselatinos tejszínhab egyik felét. Erre még egy réteg piskóta, majd arra ismét zselatinos tejszínhab kerül. Ezután másfél órán át állni hagyjuk. Végül gőz fölött csokoládét olvasztunk (adventben szigorúan a megmaradt csokimikulást!), amihez kevés olajat keverünk, és az így kapott masszát a sütemény tejszínhabos tetejére csurgatjuk.

 

Szombathelyi papkolbász


Jakabék minden második esztendőben disznót vágnak. Jákon, a szomszéd faluban, a disznókat felnevelő Farkas Jenőnél oldják meg a munkálatok oroszlánrészét. Megható, ahogy a lelkipásztor a presbiteréről beszél. – Ha ma a tisztesség, becsület és hű­ség szavak fedezetét ke­ressük, akkor Jenőben megtaláljuk azt. Ahol szükség van rá, ott van. Mindig lehet rá számítani – vallja Bálint a földijéről, merthogy a jáki férfi is erdélyi származású. A két székely a kolbászt is az erdélyi ízlés szerint tölti be, ami idén éppen a szombathelyi látogatásunk délutánján történt meg a templom alagsorában. A székelyföldi módi – magyar gyomor számára elképzelhetetlen módon – annyit tesz, hogy a kolbászban nincs paprika. – Eleinte próbáltak minket győzködni a helyiek, hogy milyen sápadt anélkül, de arra kértük őket, kóstolják meg. Amikor ez megtörtént, már nem is zavarta őket annyira a sápadtsága – mesélik nevetve. – Erdélyben több zsírt teszünk a kolbászhoz, és ízlés szerint háromféle fűszer kerül bele: só, bors és fokhagyma. Utóbbit előbb összezúzzák, és egy borkánban – székely szó, annyit tesz: befőttesüveg – vízzel felöntve egy napig állni hagyják, ezt öntik hozzá a ledarált húshoz – magyarázza a tiszteletes, de presbitere tréfálkozva kiegészíti: – A negyedik fűszer a húst összegyúró ember verejtéke, anélkül nem az igazi!


Kiss Sándor, Fotó: Kalocsai Richárd

Megjelent a Reformátusok Lapja 2013. évi 52.-53. összevont lapszámában

Istent keresem

2Tim 4,1–5

„...töltsd be szolgálatodat” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →