Átvilágítás, tényfeltárás, vagy múltfeltárás?

2010. május 08., szombat

alt"Az egyházüldözés nem csak közjogi, politikai síkon zajlott, hanem szellemin is, s bár a diktatúra megszűnt, a tartalom még nem párolgott el" – mondta Szabó István a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke az Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban című konferencia megnyitóján, melyet május 6-án és 7-én, Budapesten a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán tartottak. A rendezvényt a magyarországi keresztyén történelmi egyházak közösen szervezték.

„A mai Magyarország viszonyai között a jelent sem lehet olyan könnyen föltárni és bemutatni, mivel a múltat is igen nehéz” – kezdte megnyitó gondolatait Szabó István.

A református püspök leszögezte, a múlt vizsgálatánál nem feledkezhetünk meg egyértelmű evidenciákról. Az első ilyen, hogy Magyarországon a kommunista diktatúra alatt egyházüldözés volt, a második, hogy az egyházak ezt több tekintetben megszenvedték. A harmadik, hogy a megbékélés még nem következett be, vannak erre kezdeményezések, a negyedik pedig, hogy az egyházüldözés nem csak közjogi, politikai síkon zajlott, hanem szellemin is, s bár a diktatúra megszűnt, de a tartalom még nem párolgott el.

„Az átvilágítás politikai kategória, a tényfeltárás történészi – véli a püspök – én sokkal szívesebben beszélek múltföltárásról, mert itt mutatkoznak meg azok, a sokszor nem is látható összefüggések, amelyek meghatároznak bennünket.”

 

altSzabó István kijelentette, az egyházon belül is van vita a múltfeltárás szükségességéről. A püspök viszont óva int attól, hogy a múlttól való ódzkodás jegyében megfeledkezzünk azokról, akik a legnagyobb tiszteletünkre méltóak, akik helytálltak a diktatúra alatt, akik vállalták a börtönt, sőt, akár az életüket is adták.

„A múltfeltárásnak számunkra az lenne a legnagyobb hozadéka, ha a 21. században, – amely kezd ugyanolyan zűrzavarossá válni, mint a 20. század – megtudnánk élni azt a bölcsességet, azt a Krisztusi szabadságot, hogy az éppen fennálló hatalomhoz, a világhoz megfelelő viszonyt tudjunk kialakítani” – véli Szabó István püspök.

A megnyitón felszólalt még Erdő Péter bíboros, érsek, a Magyar Katolikus Konferencia elnöke és Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője.


A konferencia második napján két előadás a református egyházzal szembeni 1956 utáni megtorlásokkal és állambiztonsági intézkedésekkel foglalkozott.

Kósa László néprajzkutató, egyetemi tanár (ELTE BTK), akadémikus a református ifjúsági csoportok bomlasztását mutatta be, saját kutatásai és személyesen átélt élményei alapján.

Hagyományos nemzeti elkötelezettsége miatt a református egyház az ötvenes években a belügyi szervek kiemelt figyelmét „élvezte”. Közösségeibe az 1960-as években is számos ügynök épült be, köztük az a mindössze nyolc általánost végzett, mégis meglepően intelligens férfi is, akit egy ifjúsági csoportra állítottak rá. Igen olvasott, művelt ember volt, még bibliamagyarázatokat is tartott, senkiben nem keltett gyanút, így zavartalanul jelenthetett az összejövetelekről. Az előadó maga is tagja volt egy református ifjúsági közösségnek, de akkoriban persze ő is csak találgatni tudta, vajon ki jelenthet közülük.

Az akták közt „Harcolók” néven maradt fenn az az összesen hat ügynök jelentései alapján összeállított huszonhat oldalas „elaborátum” 1964-ből, amely igyekezett alátámasztani a református ifjúsági csoportok intézményes rendszerellenes tevékenységét. Erre az adott alapot, hogy a fiatalok botor módon „Illegális Teológiai Szabadegyetemnek” nevezték lakásokon, kollégiumokban rendezett beszélgetéseiket. Az állambiztonsági irat háromszáz fős, szervezett összeesküvésre duzzasztotta a valójában tizenöt főnyi csoport eszmecseréit. Az ügynökök a résztvevők szovjetellenességét, antimarxizmusát hangsúlyozták, holott ezek a református körök nem a politikai ideológiával foglalkoztak, hanem az egyházkritika fórumai voltak: a fiatalok elégedetlenségüket fejezték ki amiatt, hogy az egyház nem készíti fel őket a mindennapi életre. Az állambiztonsági szolgálat célkeresztjébe persze nem elsősorban a fiatalok, sokkal inkább lelki vezetőik: Gyökössy Endre, Farkas József, Cseri Gyula kerültek.
Az ügy a régi koncepciós perekből ismert módon indult, a belügyi szervek egyszerűen kicsikarták a feljelentést egy bibliakörös fiataltól, egy Gyorskocsi utcai fegyházba csalt, megfélemlített ózdi munkáslánytól.

A „Harcolók” ellen indított eljárás végül mégsem jutott vádemelési szakaszba, mert az ügyön dolgozó állambiztonságiak nem kis csalódására az ügyészség nem találta megalapozottnak, hogy a mindössze tucatnyi fiatalt megmozgató, úgymond „szervezett ideológiai intézmény” rendszerellenesen működött volna.

A rendőrségnek végül közvetett módon, az Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül sikerült néhány tagot kizáratnia az ifjúsági körökből, egyesek állásukat vesztették el, de ennél komolyabb retorziók nem érték az „összeesküvés” résztvevőit. Maguk a fiatalok is érzékelték, hogy ebből nem lesz komoly ügy, az ellenük folytatott eljárás sokkal inkább a megfélemlítést szolgálta. Ezt viszont hatásosan, volt lelki vezető, aki disszidált, sokan megriadtak, de az ifjúsági csoportok nem bomlottak fel. Hosszabb távra kihatott ugyanakkor, hogy a közösségekben eluralkodott a bizalmatlanság légköre.

Mint a jelentésekből kiderült, ebben az időben az állambiztonság éber figyelme kiterjedt a házi bulikra, kirándulásokra, kocsmai összejövetelekre, de még az olyan ártatlannak tűnő tevékenységekre is, mint a cukrászdába járás.

Ez az eset is rámutat arra – jegyezte meg Kósa László előadása kapcsán a konferencia moderátora, Szabó Csaba, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese –, hogy az állambiztonsági szervek működése egy idő után öngerjesztő folyamattá vált, ha nem történt semmi különös, öncélú ügyeket kellett kreálni, és gőzerővel ráállítani az alkalmazottakat, hogy ne maradjanak munka nélkül.

Kiss Réka, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa az 1956 utáni megtorlásokkal, az állami igazságszolgáltatás köntösébe bújtatott egyházüldözéssel és az utolsó református egyházi perrel (1967) foglalkozott előadásában.

A szabadságharc bukása után az állam egyházakkal szembeni politikája a történelemből jól ismert „oszd meg és uralkodj” elvre épült: az egyikkel megállapodni, a többiek ellenében. Vagy úgy ütni az egyiket, hogy abból a másik is értsen: „meggondolandó, hogy pl. a református egyházból tartóztassunk-e le papokat. Kezdjük a katolikusokkal, ezt majd meg fogják tudni a reformátusok is, és tudják, mihez tartsák magukat” – idézte az előadó az MSZMP korabeli főideológusa, Kállai Gyula művelődési miniszter 1957-es nyilatkozatát.

A „reakció” elhárítását lényegében az állammal lojális egyházkormányzattól várták, vagyis 1956 után az egyházi vezetésre bízták a renitensek: lelkészek és hívek megregulázását. A kommunista diktatúra első szakaszából ismert monstre koncepciós perekre nem került sor. Mindez persze nem a rendszer kegyéből történt, a nagy nemzetközi visszhangot akarták elkerülni, nem állt érdekükben látványos kirakatpereket indítani, magukra vonva a hívők tömegének ellenérzéseit. Ezért inkább körmönfont módon, adminisztratív eszközökkel, operatív megelőző intézkedésekkel léptek fel a rendszer ellenségeivel szemben.

Annak érdekében, hogy elkerüljék a vallásüldözés látszatát, a belügyi szervek jellemző eszköze volt, hogy látszólag nem vallási okokból indítottak eljárást, hanem többnyire valótlanságokon alapuló politikai, illetve köztörvényes vádakkal.
Egyházi vonatkozású, egyházellenes vádakat civil ügyekkel vontak egybe, így pl. a református ifjúsági közösségeket a nacionalistának minősítetett politikai ifjúsági mozgalmakkal való összefonódással vádolták, ennek alapján léptek fel Pap László református teológiai professzorral szemben.
Sőt, arra is volt példa, hogy egy perben jártak el a reformkommunisták, a „Horthy-fasiszták” és az „egyházi reakció” ellen.

S bár az állambiztonsági szervek folyamatosan termelték a „bizonyítékokat”, mégsem indultak tömeges perek. Az 1956-ot követő megtorlás legsúlyosabb ítéletét hozó, „államellenes összeesküvés” ügyében indult perben két vidéki lelkészt ítéltek el (1961).

1967-ben került sor az utolsó református egyházi perre a Keresztyén Ifjúsági Egyesület egykori vezetői ellen, államellenes összeesküvésre való előkészület címén. Az eljárás ugyan még az ötvenes évekre jellemző összeesküvési perek forgatókönyvét idézte, de a koncepció megvalósítására a régi mechanizmusok szerint dolgozó politikai rendőrségnek már nem volt lehetősége, az ügyben enyhe ítéletek születtek.

Hegedűs Márk – Székács István

Kapcsolódó cikkek: Egyházüldözés a Kádár-korszakban

Istent keresem

Mal 2,10–16

„Miért vagyunk hát hűtlenek egymáshoz, meggyalázva az atyáinkkal kötött szövetséget?” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →