Az elhurcoltak emlékezete

2016. november 24., csütörtök

Százezrekre, köztük megannyi református testvérünkre és lelkipásztorunkra emlékezünk a szovjet lágerrendszer áldozatainak tavaly januártól jövő februárig tartó emlékévében, a szomorú események hetvenedik évfordulóján. A német megszállás alóli felemás szovjet felszabadítás hazánkban százezreknek a szovjet munkatáborokba való deportálást, az ország egészének pedig néhány éven belül a kommunista diktatúra kiépítését hozta. A korszakban Bognár Zalán történész, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója kalauzolt minket.

A gulág kifejezés a magyar nyelvben mára fogalommá vált. Ha nagybetűvel, szóösszevonásként írjuk, a kifejezés a Belügyi Népbiztosság (NKVD) alá tartozó Lágerek Főparancsnokságát, tehát egy intézményt, ha pedig kisbetűvel írjuk, akkor közszóként az egész szovjet lágerrendszert jelöli. Azonban a szovjet igazgatás különbséget tett – és így a történetírás is különbséget tesz – a Gulag és az ugyancsak a Belügyi Népbiztosság alá tartozó Gupvi, azaz a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság között. Míg az előbbi börtöneibe, munkatáboraiba, rabtelepeire bírósági eljárás során elítélt köztörvényes bűnözőket és politikai foglyokat, addig az utóbbi hadifogoly- és internáló-lágereibe – a katonákon kívül – bírósági ítélet nélkül, hadifogolylétszám-kiegészítés, etnikai tisztogatás, háborús jóvátétel és megfélemlítés céljából tömegesen elhurcolt polgári lakosságot zártak.

Az előbbinek tipikus és közismert példája a magyar történelemből az 1947 februárjában elhurcolt Kovács Béla kisgazda politikus sorsa vagy az 1940-es évek második felében elítélt kárpátaljai református lelkészek esete, akiknek a szovjet rendszer szemében a hitük és magyarságuk melletti rendíthetetlen kiállásuk volt a bűnük. Az utóbbi intézmény pedig a németek és magyarok tíz- és százezreinek a málenkij robotra való elhurcolását szervezte meg.

Gyerekeket, időseket és nőket is

„Csak kis munkára kell jönnötök, aztán mehettek is haza” – hazudták a „felszabadítók” az embereknek, azt állítva, hogy csupán néhány napot, esetleg egy-két hetet lesznek távol. Máskor azt mondták a polgári lakosságnak, jelentkezzenek a szovjet katonai hatóságoknál, ahol igazolják, hogy nem háborús bűnösök, és a kapott bumáskával (igazolással) a zsebükben szabadon járhatnak-kelhetnek. Voltak, akik kiskabátban, utcai cipőben mentek el az otthonuktól néhány háznyira lévő hivatalba, aztán úgy indították őket neki télvíz idején a Kárpátoknak.

A legfiatalabb elhurcolt, akiről vannak dokumentumok, egy tizenhárom éves budapesti kisfiú volt. Őt és édesapját az óvóhelyről szedték össze, azt állítva, hogy katonák voltak. A legidősebb deportált pedig egy hetvenhat éves kárpátaljai férfi volt. De ha épp úgy jött ki a lépés, nőket is elvittek.

Bár a polgári lakosságot a nemzetközi és a saját jogszabályaik alapján sem zárhatták volna táborokba a szovjetek, hiszen csak azt lehetett volna hadifogolyként elvinni, akit fegyverrel a kezében, harci tevékenység közben fogtak el. Ennek ellenére jóval a front átvonulása után is gyűjtötték még az embereket. Marcali környékén például 1945 májusának végén is szedték a foglyokat, jóllehet május 9-én Európában véget ért a második világháború.

De miért volt szükség ennyi emberre? A Szovjetuniót közel harmincmilliós emberveszteség érte a háború során, és még 1945 nyarán is több mint tizenegymillió főt tartott fegyverben. Szinte csak a nők és a gyerekek voltak otthon, óriási volt a munkaerőhiány az iparban és a mezőgazdaságban. A győztes hatalom egyik célja a deportálással tehát a munkáskezek pótlása volt, a másik a meghódított, illetve ellenséges – német és magyar – területek lakosságának megbüntetése és megfélemlítése.

Jugoszláviában és Csehszlovákiában például nem volt tömeges elhurcolás, csak azok magyarok és németek által lakott területein. Kárpátalján, hivatalosan, a parancs szerint „csupán” a tizennyolc és ötven év közötti magyar és német férfiakat érintette a málenkij robot. Ha valaki szlováknak vagy ruténnak vallotta magát, és el tudta mondani azon a nyelven a Miatyánkot, elengedték. Több református lelkész is megtehette volna ezt egy-egy jóindulatú tolmács figyelmeztetésének köszönhetően, de általában azt mondták: nekik elhurcolt nyájuk mellett a helyük, nem hagyhatják sorsára bajba került népüket.

Akárcsak Hitler

A kényszermunkára hurcoltak három csoportra oszthatók. Az egyik ezek közül azoké, akiket hadifogolylétszám-kiegészítés céljából szedtek össze onnét, ahonnét tudtak. Akár még járókelőket is az utcáról. Ha ugyanis Moszkvából olyan hadműveleti parancs érkezett, amelyet ilyen vagy olyan okból nem sikerült a megadott határidőig végrehajtani, a helyi parancsnokok általában az ellenséges haderő vártnál nagyobb létszámával magyarázták tehetetlenségüket. A Budapest-hadművelet például három és fél hónapig húzódott. Malinovszkij tábornok ezért jelentésében azt hazudta Moszkvának, hogy száznyolcvan-kétszáz ezer főnyi védősereggel kellett a magyar fővárosban megküzdeniük. Valójában mintegy nyolcvanezer magyar és német katona állt vele szemben. A parancsnok állítása alapján a Gupvi százharmincnyolcezer hadifoglyot kért rajta számon, de valójában csak harmincöt-negyvenezer katona eshetett szovjet fogságba. Százezer főt tehát a polgári lakosságból kellett összeszednie Malinovszkij embereinek. Ezek összegyűjtése, jóllehet 1945. február 13-án vége volt az ostromnak, még áprilisig folyt.

A második csoportot azok alkották, akiket etnikai tisztogatás céljából deportáltak. Kolozsvárról például ötezer magyart szedtek össze, főleg értelmiségieket. A román házak kapujára a román katonák felírták: „Casa romanesca.” Ha véletlenül mégis bekerült egy-egy román a transzportba, rövid úton elengedték. Ebbe a csoportba tartoznak a cikkünkben többször említett kárpátaljaiak is.

Az elhurcoltak harmadik csoportját a német származásúak adták. Sztálin 1944 decemberében kelt parancsa szerint a „felszabadított” területeken a tizenhét és negyvenöt év közötti német férfiakat, illetve a tizennyolc és harminc év közötti német nőket kellett munkára vinni. A korabeli Magyarországról mintegy hatvanezer fő került így a gulágra.

A református és az evangélikus egyház 1945. május 27-én közös memorandumban fordult a magyar kormányhoz, hogy tegyen meg mindent az elhurcoltak hazahozatalának érdekében, Ravasz László pedig többször személyesen is közbenjárt az illetékes hivatalokban. Továbbá miniszterelnöki székfoglalójában az eredetileg református lelkész Tildy Zoltán is hazánk egyik legfontosabb és legsúlyosabb kérdésének nevezte a deportáltak és a hadifoglyok ügyét. Több neves magyar baloldali közéleti személyiség is egyenesen arról beszélt, hogy Sztálin ugyanazt csinálja a magyarokkal és a németekkel, amit Hitler tett a zsidókkal: faji alapon összeszedi, lágerekbe zárja és megöli őket.

Tény, hogy Sztálin nem gázkamrákba terelte az embereket, de a rossz körülmények miatt sűrűn aratott a halál a szovjet lágerekben is. Volt olyan kárpátaljai falu, ahova az elhurcoltak kilencven százaléka sohasem térhetett haza. De átlagot számolva is azt látjuk, hogy a deportált kárpátaljaiaknak több mint a fele veszett oda. Sokan el sem jutottak a szovjetunióbeli céltáborokig, a túlzsúfolt – nyolc-tízezer embert tartottak ezerfőnyi helyen – szolyvai gyűjtőlágerben vérhas vagy tífusz vitte őket el, éhen haltak vagy a Kárpátok között menetelve lefagytak lábaik. Forgon Pál kárpátaljai lelkész, későbbi püspök, aki az ötvenes években maga is lágerbe került, azt írja visszaemlékezésében, hogy a málenkij robotban több magyar református halt meg, mint a világháború idején.

Mint a sasok

A tömeges elhurcolások 1945 végével megszűntek, a Gupvi befejezte magyarországi működését, és a Gulagnak adta át a terepet, hogy az a politikai riválisok – kisgazdák és szociáldemokraták – likvidálásával segítse a magyar kommunisták hatalmának kiépítését. A református egyház különösen Kárpátalján szenvedte meg a Lágerek Főparancsnokságának tevékenységét. Az ateista szovjet hatalom ugyanis hamar felismerte a helyi reformátusság hitvalló és híveik magyar identitását ápoló lelkipásztoraiban a rendszer ellenségét. Először a megpuhításukkal próbálkozott úgy, hogy kísérletet tett a moszkvai baptista egyházba való beolvasztásukra. Amikor azonban ez meghiúsult, 1946-ban először Narancsik Imre nagydobronyi lelkipásztort vitték el, majd mások mellett 1947-ben Horkay Barna és Zimányi József következett. A bűnük az volt, hogy levelet írtak Sztálinnak, figyelmeztetve arra: egyedül Istené a dicsőség. 1949-ben aztán, szintén többedmagával, Asszonyi István és Gulácsy Lajos került sorra.

Isten gondviselésének a jele, hogy akiket 1947-ben a két levélíróval együtt vittek el, mindannyian épségben hazatértek. Visszaemlékezéseikben isteni csodákkal teli bizonyságtételek sorát írták le, amelyek a hit megtartó erejéről tesznek tanúságot. Kiderül, hogy egymást erősítették a kilátástalanságban, és azzal a küldetéstudattal voltak ott, hogy nekik kell képviselniük Isten szavát és szeretetét sorstársaik között.

Mire tanít minket példájukon keresztül az élet tanítómestere? „Arra, hogy hasonló helyzetben a jól megtanult énekek, imádságok, igeszakaszok felidézésével és a testvéri közösségben megélt hit erejével a külső világot többé-kevésbé kirekeszthetjük, és kicsit befelé fordulva egy másik világot fedezhetünk fel, amely reményt nyújtva és a szenvedésnek értelmet adva túl tud minket segíteni a körülöttünk tapasztalt nyomoron” – válaszolja Bognár Zalán, és egy igés kártya feliratát idézi, amelyet egy lágerlakó kapott ötéves kisfiától az elhurcoltatásakor: „…akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31)

Végre emlékezünk

A rendszerváltást megelőző évtizedekben szót sem lehetett ejteni a málenkij robotról, de az elmúlt huszonhat évet sem használtuk ki arra, hogy alaposan feltárjuk történelmünk e szomorú fejezetét, és kialakítsuk méltó emlékezetét. Bognár Zalán örül annak, hogy a kormány tavaly emlékévet hirdetett és felállította a Gulág-emlékbizottságot, ráirányítva a figyelmet erre a fontos témára. A történész elmondta: példát vehetünk a maroknyi kárpátaljai magyar közösségről, amely erején felül emlékparkot alakított ki az egykori szolyvai haláltábor területén. Hozzátette: bár a Gulag rabjainak van Budapesten emlékműve, a Ferencvárosi pályaudvar mellett jövő év februárjára elkészülhet a málenkij robotra elhurcoltak mementója is. A református egyház november 18–án Sárospatakon, november 22-én pedig Budapesten szervezett konferenciát e témakörben.

Kiss Sándor

A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában. 

Ez történik továbbiak →