Diákokból szolgatársak

2019. szeptember 19., csütörtök

„Nem is csak a tudásunkról adtunk számot, hanem valamilyen formában a lelkületünkről is." Harmincheten tettek sikeres lelkészképesítő vizsgát idén egyházunkban. A keddi és szerdai megmérettetésen részt vevőket arról kérdeztük, mi indította őket erre a pályára, mitől más ez az utolsó vizsga, mint a többi és hogyan képzelik el szolgálatukat lelkipásztorként.

A lelkész szakot végzett hallgatóknak, nem ér véget a tanulás azzal, hogy megkapják diplomájukat: szakdolgozatvédésük és záróvizsgájuk után még vár rájuk az egységes lelkészképesítő vizsga, melynek teljesítése az önálló lelkészség feltétele. Egyházi, közéleti, valamint etikai kérdésekkel és a Második Helvét Hitvallással kapcsolatos tudásukról kell számot adjanak az egyházkerületek vezetői és a teológiák tanárai előtt. Ebben az esztendőben a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Bölcsészettudományi Kara adott otthont a vizsgának, melyre mind a négy magyarországi egyházkerületből és határon túlról is érkeztek vizsgázók szeptember 17-én és 18-án.

Hivatásszerűen segít

Van, aki a folyosón, más pedig a pihenésre kijelölt teremben tanulva várakozik a megmérettetésre kedden délelőtt. Tőlük tudjuk meg, hogy a vizsga két részből áll: a homiletika tárgykörében, még a nyár folyamán megírt, igehirdetés és hittanóravázlatok megvédéséből, majd a szóbeli vizsgából, ahol húsz tétel közül húznak egyet és számolnak be arról legjobb tudásuk szerint. Filó Bence, a KRE Hittudományi Karának egykori tanulója csak ebéd után kerül sorra és bár azt mondja, nagyon izgul, ez nem látszik rajta. „Isten elhívása villámcsapás-szerűen ért és amióta Ő vezet az utamon, azóta abban látom hivatásomat, hogy más embereknek segítsek – akár az igehirdetésen keresztül, akár azzal, hogy meghallgatom őket” – magyarázza pályaválasztását.

Bence jelenleg a Kunszentmiklósi Református Egyházközség segédlelkésze, lelkipásztorrá szentelése után is ebben a közösségben szeretne maradni – ha pedig ma mégsem sikerülne a vizsga, töretlenül vág neki újra a következő ősszel. „Közel állnak hozzám a bibliai témák, de nagyon szeretek etikai kérdésekről beszélgetni, és olykor – természetesen kulturált keretek között – vitázni is a barátaimmal” – mondja a felkészülésről. Arra a kérdésre pedig, hogy mire számít majd, ha a vizsgabizottság elé kerül, gondolkodás nélkül csak annyit felel: „Isten kegyelmére.”

Örömhírt hoz, vigasztal

Ahogy telik az idő, egyre több olyan fiatal van a pihenőben, akik már túl vannak a vizsgán, de az eredményt még nem tudják. Ilyen helyzetben van Koi Ágnes is, aki a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen fejezte be teológiai tanulmányait, és már gimnáziumi évei óta lelkésznek készül: „A kisvárdai református gimnáziumban végeztem és a dögei gyülekezetben nevelkedtem, már kiskoromtól részt vettem a gyermekalkalmakon, nagyon megfogott azok lelkülete. A szüleim, nagyszüleim és lelkészeim indítottak el és támogattak a lelkészi hivatás felé vezető úton.”

A gimnázium utolsó évében, majd a teológia szak első évében erősödött meg leginkább elhívásában – meséli Ágnes –, a teológia tudományával megismerkedve érezte meg ennek igazi erejét: „Jó ebben a tudományban nap mint nap elmélyülni.” Szeretne majd gyülekezeti lelkész lenni, hogy mindenkinek átadhassa azt az örömhírt, amit ő is megismert. „Szeretném megmutatni, hogy a nehézségek között is mindig van remény” – foglalja össze, majd hozzáteszi: ennek megélése számára személyes tapasztalat, egyetemi tanulmányai kezdetén veszítette el nagymamáját, de vigasztalást talált az igében, az órákon és a közösségben. „Ezt a vigasztalást szeretném továbbadni” – mondja határozottan, majd hozzáteszi: ugyanezt tapasztalta meg hatodéves szolgálata alatt is, amikor németországi magyar diaszpóraközösségekben beszélhetett Istenről.

Ezen az úton járva szeretne ő is önálló lelkész lenni, amihez elengedhetetlen az egységes lelkészképesítő vizsga. Mint mondja, nem könnyű megmérettetés, amit nehezít, hogy itt nemcsak a teológia hat éve alatt megismert tanárok, hanem mind a négy magyarországi teológia professzorai kérdezik. „Mégis biztonságos ez a közeg, a közös imádság, illetve az egymásra figyelés oktatók és diákok között sokat segít a vizsgadrukk legyőzésében – hangsúlyozza. – Itt valójában nem is csak a tudásunkról adunk számot, hanem valamilyen formában a lelkületünkről és a szolgálathoz való hozzáállásunkról is. Így ez nem is csupán egy vizsga, hanem önmagunk bemutatása és egy különleges bizonyságtétel.”

Istenre mutat

Másnap elsőként Molnár-Bisits Dórával elegyedünk beszédbe a folyosón, aki a Debreceni Református Kollégium Általános Iskolájának alsó tagozatos tanítónője: „Mindig is közel álltak hozzám a gyermekek és a köztük végezhető szolgálatok sokszínűsége, így párhuzamosan végeztem a teológiát és a tanítóképzőt a hittudományi egyetemen.” Alig várja a nap végét, hisz egy csapat elsős várja vissza őt Debrecenbe, még az eredményhirdetés előtti percekben is róluk mesél.

Hálás mindkét képzésért, mert mint mondja, a teológián a tudományok, a tanítóképzőn pedig a gyermekek világát ismerhette meg közelebbről. „Úgy gondolom, ez egy jó párosítás. Az Istenre mutatás, a jó példaadás, hitre nevelés” – osztja meg velünk, miután kiderül: sikeresen túl van a megmérettetésen. Mint mondja, a teológia nélkül ma nem az az ember lenne, aki: hozzáállást, lelkületet, rálátást, társat, barátokat és szolgatársakat, hitéleti alapokat és tapasztalatokat kapott – mindegyikért nagyon hálás.

Megszólítható, megbízható

Soósné Molnár Martina Nyíradonyból érkezett: segédlelkész a helyi református egyházközségben, és bár besegít a gyülekezeti alkalmak, ifjúsági munka szervezésébe, szolgálatának fő helyszíne a helyi szeretetotthon. A százhatvan idős és pszichológiai betegséggel küzdő emberről gondoskodó intézmény idén májusban került egyházi fenntartásba.

„Lelkigondozok, bibliaórákat, istentiszteleteket tartok, igyekszem minél többet foglalkozni velük” – meséli. Mint mondja, tanulmányai elejétől kezdve ezen a szolgálati területen szeretett volna munkálkodni. „Amikor elkezdem a teológia-lelkész szakot, csak intézményi lelkészként tudtam magam elképzelni. Az elmúlt hat évben ez háttérbe szorult, aztán váratlanul jött a lehetőség. Ekkor éreztem azt, hogy az Úr Isten tényleg ezen a területen szeretne látni a következő években.”

Arra, hogy ezt a pályát választotta, nagy hatással voltak a középiskolás korában megismert lelkészek, akik emberi hozzáállásukkal, közvetlenségükkel például szolgálnak neki. „Én is olyan lelkipásztor szeretnék lenni, akitől nem tartanak az emberek, hanem akit meg mernek szólítani, akiben meg tudnak bízni.”

Isten dicsőségére

Nemcsak mi ismertük meg egy kicsit a jövőbeli lelkipásztorokat a két nap során, hanem a jeligével leadott, értékelt, majd a helyszínen megvédett írásos anyagokból, valamint a szóbeli feleletekből az egységes lelkészképesítő bizottság is felmérte tudásukat, tájékozottságukat, valamint betekintést nyert szolgálatukba. Harminchét jelentkező sikeresen túl van a megmérettetésen, négyen jövőre ismét megpróbálhatják. Akik megfeleltek vagy kiválóan megfeleltek, azoknak az egyházkerületeknél kell kérelmezniük lelkésszé szentelésüket. 

Egyik diákot még az eredményhirdetés előtt is tanácsokkal látja el professzora, milyen területtel kellene foglalkoznia, másokat kézfogással, öleléssel engednek tovább hat éves közös útjuk végén. „Szívbéli óhajtásunk – mondta Bogárdi Szabó István püspök az egységes lelkészképesítő bizottság nevében –, hogy Isten dicsőségére, anyaszentegyházunk épülésére, minden ember üdvére és javára végezzék szolgálatukat, amire elhívást kaptak.”

Farkas Zsuzsanna – Feke György

Fotó: Kalocsai Richárd

Istent keresem

2Tim 1,15–18

„...az Ázsiában lévők mind elfordulnak tőlem...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →