Jézus nyomában

2012. december 21., péntek

„Hirtelen képtelen lennék felsorolni mindent, annyi helyen jártunk, annyi élmény ért ebben a kilenc napban" – mondta a debreceni lelkipásztorok, valamint családtagjaik és munkatársaik izraeli tanulmányútjának utolsó, kiértékelő estéjén az egyik résztvevő. Erre mi sem vállalkozunk cikkünkben, karácsony alkalmából csupán egy kis szentföldi kalandozásra hívjuk olvasóinkat – debreceni testvéreink és Jézus nyomában.

Alighogy megérkezünk, mindjárt egy bibliai történet helyszínén találjuk magunkat. A repülőnk ugyanis Tel-Aviv Lod nevű városrészében száll le. Idegenvezetőink pedig azonnal munkához látnak, így szinte ki se gurul buszunk a reptérről, elárulják, hogy az újszövetségi Liddában járunk. Péter apostol itt gyógyította meg a béna Éneászt (ApCsel 9,31–35). Innentől kezdve alig van megállás: bő egy héten keresztül reggeltől estig úton vagyunk, miközben helyi és magyar útikalauzunk folyamatosan a tudnivalókkal bombáz minket. Nem csoda ez, és persze nem is bánjuk, mert amerre járunk szerte az országban, mindenhova köthető egy-egy ó- vagy újszövetségi történet. Ahova pedig mégse, ott biztosan a mindenkori hódítók – a rómaiak, a bizánciak, a keresztesek, az arabok vagy éppen a törökök – hagytak hátra valami látnivalót a számunkra.

Bibliai utak szervezője

A Debreceni Egyházmegye negyvenfős zarándokcsoportja az Ökumenikus Tanulmányi Központ (ÖTK) szervezésében még szep­tember 5. és 13. között járt a Szentföldön. Az ökumenikus szervezet a hazai utazási irodákat is megelőzve immár huszonkét éve vezet bibliai országokba – Egyiptomba, Izraelbe és Jordániába – tanulmányutakat. Gimesi Zsuzsanna az ÖTK magyar idegenvezetőjeként kilenc éve végzi szolgálatát, de mint megtudtuk, ez volt az első olyan csoportja, amelynek tagjai egytől egyig reformátusok voltak. „Bármilyen összetételű csapatot szívesen vezetek, de nagy élmény volt most így, a hitben hozzám legközelebb álló testvérekkel végigjárni ezt az utat” – árulta el lapunknak a református lelkésznő.

Tel-Aviv üveggel borított toronyházai között robogunk szálláshelyünk, a Földközi-tenger partján fekvő népszerű üdülőhely, Netanya felé. Az autópályát pálmafák és a nálunk csak szobanövényként ismert, a legkülönfélébb színekben pompázó buganvilia nevű virág bokrai szegélyezik. A kihajtóknál háromnyelvű – modern héber, azaz ivrit, valamint arab és angol – táblák igazítják útba az autósokat. Másfél órája lehetünk Izraelben, de a szállodában újabb kulturális sokk éri kis csoportunkat: nemcsak a vendégek többsége, de még a személyzet is oroszul beszél egymás között. Utóbbiak nyilván az elmúlt két évtizedben Izraelbe vándorolt bő egymilliós orosz nyelvű közösség – nagyobb részt zsidó, kisebb részben magukat annak kiadó orosz származású – tagjai.

Egy kis ráhangolódás

Nem indulunk rögtön Jézus nyomába, a tengerpart mentén kalandozgatunk kicsit. A Nagy Heródes építtette Caesarea romjai közt ismét Péter apostolra és az általa itt meglátogatott Kornéliusz századosra (ApCsel 10,23–48), valamint Pálra emlékezünk, aki itt raboskodott két esztendeig, és innét vitték hajón Rómába (ApCsel 23–27). Miután alkalmi kórusunk – a turisták örömére – a 42. zsoltár többszólamú eléneklésével kipróbálja a város épen maradt római kőszínházának akusztikáját, mi is tovább indulunk.

A közeli Kármel-hegyen Illés nyomát kutatjuk. A próféta barlangja fölé épült karmelita kolostor kápolnájából kilépve a Himnusz dallama üti meg a fülünket. Megértjük, érkezésünkkor miért érdeklődött tőlünk kis piros-fehér-zöld zászlónkat látva a kapuban álló trombitás alak, hogy vajon olaszok vagyunk-e vagy magyarok: olcsó, de számunkra mégis kedves és jóleső turisztikai fogás volt ez a részéről néhány sékel vagy inkább dollár reményében.

Néhány kilométerre innét, a hegy másik oldalán az istenítélet helyét látogatjuk meg, ahol Illés az Úr segítségével megszégyenítette Baal papjait (1Kir 18,17–46). A helyi idegenvezetőnk egy mai történetet is elmesél: ebben egy olajtársaság geológusainak kellett pironkodva távozniuk a Kármelről. Azt mondták, ha Illés áldozati állata meggyulladt, bizonyára nem vízzel öntözték meg, hanem olajjal, tehát a hegy alatt annak kell lennie. De hiába fúrtak, nem találtak semmit, így be kellett látniuk, hogy a prófétának mégiscsak valami más lehetett a titka.

Jézus szülőföldjén

A tengerparti régiót elhagyva keletnek, a szárazföld belseje, Galilea felé fordulunk. Ez már az a vidék, ahol Jézus felnőtt, és a tanítványait is maga köré gyűjtötte. Názáret ma palesztin város, és rossz látni, hogy Mária kútja, amely nekünk, magyaroknak Csontváry híres festményéről is kedves, milyen elhanyagolt állapotban van, mintha kuka híján szemetet gyűjtenének benne. Kicsit odébb, a kutat tápláló forrás fölé azonban valamelyik keresztyén egyház templomot épített. A hegyen pedig, a szeplőtelen fogantatás barlangja fölött egy többemeletes katedrális áll, de ennek közvetlen szomszédságában József feltételezett egykori lakóhelyére is egy nagyobb templomot emeltek. És hogy miért barlang? Názáret nagyon szegény vidék volt akkoriban, az emberek a hegyoldalban szétszórva éltek a sziklába vájt lakásaikban.

A szent helyeket még az első században megjelölték. Aztán általában a bizánciak építettek föléjük templomot. Csakhogy ezeket az arab hódítás a legtöbb esetben elsöpörte, így a kereszteseknek kellett pótolniuk azokat. Mára az ő épületeik közül is csak kevés maradt meg, ezért sok helyen a 20. században épült templomok állnak, túlnyomórészt a katolikus, kisebb részben valamelyik keleti egyház fenntartásában. Az is előfordul, például Jézus első csodatételének a helyén, Kánában, hogy a nyugati egyháznak az utca egyik, a keletinek az utca másik oldalán áll a temploma. És persze mindegyik esküszik arra, hogy a földgolyónak azon a pontján változott borrá a víz, ahova ő várja a híveit.

Az épített környezet kétezer év alatt nagyon megváltozott. A táj viszont ugyanaz maradt. Az utazóknak éppen ezért a Genezáret-tó és annak környéke jelenti általában a legnagyobb lelki élményt. Itt valóban Jézus lába nyomában érezheti az ember a saját lábnyomát. Ahol a Jordán folyó elhagyja a tavat, keresztelőteraszokat alakítottak ki a parton, és ha jókor érkezünk – mi itt kezdjük a napot, tehát kissé koraiak vagyunk –, fehérbe öltözött amerikai baptista csoportokkal találkozhatunk. Aki megteheti közülük, ide jár bemerítkezni a tengerentúlról. Jobb híján útitársaink a saját lábukat mártóztatják meg Izrael legnagyobb folyójában, amelyről azt mondja a világháború után még hazánkban született zsidó idegenvezetőnk: „Maguknál csak patakszámba menne ez a vízfolyás."

Vízre szállunk egy bárkával, és a parttól eltávolodva a tenger lecsendesítésének történetét olvassuk föl (Mt 8,23–27). Most nyugodt a tó, de magas hegyek veszik körbe, ahonnét hirtelen csapnak le a szelek, és könnyen vihar kerekedik. Az egykori halászok kései utódaként kapitányunk kiveti a hálót is. A beleakadt keszegszerű kis halat persze visszadobjuk, mert a szerencsétlenebb sorsú, megsütött társaiból készült Jézus-korabeli étket később egy étteremben kóstoljuk meg ebédre. És felmegyünk a boldogmondások hegyére (Mt 5,1–12), ott vagyunk a kenyérszaporítás (Mt 14,13–21) és a gadarai csodatétel helyén (Mt 8,28–34), és a romos Kapernaum kétezer évvel ezelőtti utcáin sétálunk, ahol a Jézus számára otthont adó Péter házának a falai is állnak még. Igét olvasunk, énekelünk, imádkozunk mindenhol, bár közben el-elcsuklik a hangunk, és meg-megtelik könnyel a szemünk.

A beduinok földjén

Galileát a hátunk mögött hagyva Júdea felé vesszük az utunkat. A Jordán völgyét követve haladunk dél felé. Holdbéli táj ez, a kőtengerben csak itt-ott akad egy sárga fűcsomó. A beduin pásztorok kecskéinek ez az eledele. Sok választásuk nincs, de talán ha lenne, akkor sem ennének mást, gazdag tápanyagforrás számukra a sivatagi csemege. Jerikót, a világ legmélyebben fekvő városát, az ősi oázist elérve újra egy kis zöldet lát az utazó, a várost datolyapálma-ligetek veszik körül. Határában, annak a kopár hegynek a lábánál, amelyen küldetésének megkezdése előtt Jézus negyven napig böjtölt, megértjük, mit jelenthetett számára a Sátán kísértése, hiszen a kor egyik legpompásabb városát látta nap mint nap a lábai alatt: a gazdagságot és a nagyvilági életet (Mt 4,1–11).

Innét már nincs messze a Holt-tenger, partján a modernkori Izrael számára kiemelten fontos két identitásképző ókori emlékkel: a Nagy Heródes építtette Masada erődjével és a Szentírás héber nyelvű ószövetségi szövegeit kétezer éven át hűen őrző Kumránnal. Egy különálló, hatalmas sziklatömb fennsíkján áll a zsidóság szabadságvágyának bevehetetlen szimbóluma. Ez a vár volt a – Krisztus halála után bő három évtizeddel kirobbant – zsidó felkelésnek a legvégsőkig kitartó központja. A gyerekekkel és az asszonyokkal is csak háromszáz főnyit kitevő, maroknyi csapat három évig tartotta magát a tízezres római túlerővel szemben. A hódítók óriási erőfeszítéssel egy nagyobb hegynek is megfelelő rámpát hordtak össze kövekből, amelyen a faltörő kos már meg tudta közelíteni a falakat. Amikor már tarthatatlanná vált a helyzet, az ellenállók vezére megparancsolta, hogy a férfiak végezzenek családjaikkal, utána pedig egymással. A megdöbbent rómaiak a holttestek mellett csak két asszonyt és öt gyermeket találtak – tőlük tudták meg, mi történt az utolsó roham előestéjén. A mai napig itt tesznek fogadalmat az izraeli hadsereg speciális egységének katonái, amikor azt mondják: „Masada nem eshet el soha többé."

Már a Galileai-tó partján is jóval a tengerszint alatt voltunk, de a Jordán és a Holt-tenger völgye még ennél is alacsonyabban fekszik. Négyszáz méterrel vagyunk az óceánok felszíne alatt, amikor a rendkívül sós vizéről híres, a mi Balatonunknál kicsivel nagyobb „tengerben" meglebegtetjük tagjainkat. A magas légnyomás miatt rendkívül párás a levegő, és a negyvenfokos meleg is megvisel minket, ezért megkönnyebbülést jelent, amikor a folyamatosan emelkedő úton a nyolcszáz méterrel magasabban fekvő Jeruzsálem felé indulunk. Útközben a sziklás hegyek között putrikra emlékeztető viskókat látunk. Megtudjuk, hogy a puszta pásztorai, a beduinok telepei ezek. Van, aki a kecskéit legelteti, mások a közeli Jeruzsálemben dolgoznak, páran pedig a meg-megálló turistabuszok utasaiból próbálnak megélni: tevegeltetnek, apróságokat árulnak, vagy ha nem csapnak a kezükre, a mélybarna tekintetű gyerekek a zsebekben turkálnak. Szerény körülmények közt élnek, de mint idegenvezetőnk elárulja, plazmatévére és az áramot termelő generátorra azért többeknek is futja közülük.

Békességre lelni

Kelet felől érünk be a békétlenség békességről elnevezett városába. Szomorú számunkra rögtön a hatméteres betonfallal szembesülni, amely elválasztja a palesztinok lakta Kelet-Jeruzsálemet a többi városrésztől. Itt-ott ellenőrzőpontok szakítják meg a kilométereken, hegyen-völgyön át kígyózó, szürke kerítést, és gépfegyveres katonák ellenőrzik az áthaladó autókat. Amikor arab területre – Betlehembe, Betániába vagy Betfagébe – megyünk, zsidó idegenvezetőnk nem is jön velünk. Tilos neki, mert attól kell tartani, hogy a szélsőségesek elrabolják és túszként zsarolják vele a zsidó államot.

A feszültség és a félelem úton-útfélen kitapintható. Ha egy bevásárlóközpontba lépünk, átvilágítják a táskánkat és a ruházatunkat is, hogy a muszlim és zsidó zarándokhelyekről már ne is beszéljünk. A muszlimok szent helyére, az egykori Templom-hegyre, ahol ma az iszlám két fontos épülete, az al-Aksza-mecset és a városképet uraló, aranykupolás Sziklamecset áll, se Bibliát, se énekeskönyvet nem vihetünk be, de egyik útitársunktól még a disznóhúsból készült szalámiját is elveszik. A szent hely területén keresztyének és zsidók számára szó sem lehet éneklésről, imádkozásról vagy igeolvasásról. Hogy véletlenül se essünk kísértésbe, nem hivatalosan még kísérőket is rendelnek mellénk, akik szándékukat nem is igen leplezve vizslatják, nem szegjük-e meg az általuk szabott játékszabályokat. Néhány kipás-pajeszos férfi és gyerek is ott sétálgat az imádkozó, Koránt olvasó arabok csoportjai között. Őket fegyveres őrök kísérik. Mint megtudjuk, nem annyira őket féltik, mint inkább attól tartanak, hogy a provokáció szándékával jöttek fel ide. Persze a muszlimokat sem kell félteni: előfordul, hogy kőzáport zúdítanak a Siratófal alatt imádkozó zsidók nyakába.

A szent helyekért folytatott versengésben mi, keresztyének sem maradunk le a másik két vallás követői mögött. A katolikus és a keleti hagyomány szerinti Golgota és szent sír fölé egy egész templomkomplexum épült. Templomok a templomokban. A keresztre feszítés sziklája és a sír kőlapja körbeépítve, körberakva a nem protestáns keresztyénség minden kellékével: a gyertyáktól, füstölőktől, szentképektől, zászlóktól és függönyöktől a lényegből alig látszik valami. Tolongó zarándokok tömegei lökdösik egymást méltatlanul tovább, miközben szeretteik arcképét vagy egy-egy ruhadarabjukat próbálják hozzáérinteni a szentnek vélt tárgyakhoz.

A vallási turizmustól és a rá épült arab bazárvilágtól zsongó fejjel a közeli német evangélikus templomba lépünk be megpihenni, ahol ismerős dallam üti meg a fülünket. Bár németül szól a zarándokok éneke, nem kell kétszer mondani a debrecenieknek, hogy csatlakozzanak, felcsendül hát magyarul is a 167. dicséret: „Jöjj, mondjunk hálaszót..." Van is miért hálát adni. Mindenki így érzi. Eljutni a Szentföldre, Jézus nyomában járni, a turistaparadicsom zajában testvérekre és belső csendességre, a békétlenség közepette békességre lelni – isteni kegyelem.               

„Hálás vagyok, hogy a tanulmányaim elején eljöhettem ide. Ez alatt az egy hét alatt olyan dolgokat tanulhattam Izraelről, amit a tankönyvekből soha sem tudtam volna meg. Egészen más lesz visszamenni az egyetemre ezekkel az élményekkel."   Szász Anna Boglárka teológiai hallgató

 

„Utunk minden állomásán azon gondolkoztam, mi az, amit a prédikációimban fel tudok használni a látottakból, mi az, amitől az igehirdetésem jobb lehet. Ugyan a felolvasott igék többségéről már prédikáltam, biztos vagyok benne, hogy ezután másként fogok ezekre a bibliai részekre tekinteni."    Oláh István lelkipásztor

 

„Megdöbbentett az a középkori babonaság, amit a Via Dolorosán és a Szent Sír-bazilikában láttam. Megértettem, mit érezhettek ötszáz évvel ezelőtt a reformátorok, és milyen helyzetben születhetett meg bennük az elhatározás: vissza a Szentíráshoz. Nagyon örülök, hogy református vagyok."        Vincze András lelkipásztor

 

„Én ünnepelni jöttem erre az útra. Ezekben a napokban volt húsz éve, hogy palástot tettek a vállamra. Nagyon megérintett a Genezáret-tó, a siratófal és az áhítatok is. Amikor pedig beléptem a nyolc boldogság templomába, a szentelési igémmel találtam szemben magam." Gál Judit kórházlelkész

 

„Negyven évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem először, hogy el kellene jönni egyszer a Szentföldre. De nagyon szegények voltunk, úgyhogy ez szóba se jöhetett. Úgy húsz éve mertem elmondani először édesanyámnak, hogy addig nem akarok meghalni, amíg el nem jutok ide. Bölcs kis parasztasszony volt, azt válaszolta: »Fiam, ha itt nem találod meg, ott se...« És hála Istennek, már otthon megtaláltam őt, de ezt az utat is megadta ráadásul. Rossz volt látni, hogy mérhetetlenül szétdarabolódott a keresztyénség, de nagy élmény volt, amikor együtt énekeltünk a német zarándoktársainkkal." Kovács Károly nyugalmazott tanár

 

„Ha egy szóval kellene megfogalmazni azt, ami ebben az útban tetszett, akkor azt mondanám: minden." Kiss László nyugdíjas

Kiss Sándor
Fotó: Szász Anna Boglárka
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja karácsonyi számában

Istent keresem

Bír 20,29–48

„Az Úr ugyanis vereséget mért Benjáminra Izráel előtt...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →