Miért engedte Isten?

2010. március 12., péntek

altHúsz év alatt megnégyszereződtek a természeti katasztrófák a Földön. A csapások váratlanul jönnek, felkészülni rájuk szinte lehetetlen. Idén csak a földrengések több mint százezer áldozatot követeltek. Megmozdult a föld Haitin, Chilében, Törökországban. Református lelkipásztorokat kértünk, hogy osszák meg olvasóinkkal gondolatikat, miért hagyja Isten a nagy katasztrófákat, a vétlen áldozatokat. Nemcsak elgondolkodtató válaszok, hanem érdekes kérdések is születtek.

Húsz év alatt megnégyszereződtek a természeti katasztrófák a Földön. A csapások váratlanul jönnek, felkészülni rájuk szinte lehetetlen. Idén csak a földrengések több mint százezer áldozatot követeltek. Megmozdult a föld Haitin, Chilében, Törökországban. Református lelkipásztorokat kértünk, hogy osszák meg olvasóinkkal gondolatikat, miért hagyja Isten a nagy katasztrófákat, a vétlen áldozatokat. Nemcsak elgondolkodtató válaszok, hanem érdekes kérdések is születtek.

Ébresztő a szerencsétlenségen át

altA második világháború idején történt Afrikában. Gabonban, az Ogove folyó partján állt egy édesanya és kis kendőjével integetett a hajó után, amelyen a többi fiatallal együtt fiát is vitték a háborúba. Szívét mardosta a kétség, talán soha többé nem látja már a fiát. Megállt mellette Albert Schweitzer, az orvos-lelkipásztor. A síró asszonynak egy szót sem szólt. Egyszer csak könnyezni kezdett ő is. Felnézett az asszony és abba hagyva a sírást, ezt kérdezte: - Nagy Doktor, te sírsz? - Igen, sírt. Mert átélte, hogy ebben a helyzetben semmit sem tud mondani, mert a szavak most elégtelenek. Ez a történet jutott eszembe először, amikor a fenti kérdést megkaptam. Egy ilyen szörnyű kiszolgáltatott helyzetben először eltűnnek a szavak. De jó lenne, ha megerednének a könnyeink. - De olyan nyomorúságunk és önzésünk, hogy a messzeség miatt és hogy nem bennünket érint a baj, elméletileg együtt érzünk, de nagyon nehezen jutunk el a könnyezésig. Olyan szörnyűség az is, hogy ha nem is egyszerre ilyen méretekben, de az emberi szenvedés belepi a földet. Iszonyú a távolság a gazdagok és szegények között. A gazdagok ímmel-ámmal segítgetnek, de nincs igazi program, hogy felemeljék a szegény népeket. Még az éhhalál problémája sincs megoldva. A következő, ami eszembe jut, Jézus szava: "Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban, és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt,mondom nektek, ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el." (Lukács 13,4–5). Minden ilyen szerencsétlenség figyelmeztetés is mindnyájunknak, hogy ha bennünket ér váratlan halál, készen vagyunk-e, Krisztusban vagyunk-e? Visszatérek még egyszer az emberi felelőtlenségre. Ugyan a földrengés esetén mondhatjuk a legkevésbé, hogy az a közöny, amely a földünk légkörének, egész valójának a pusztulását, a természeti katasztrófák megszaporodásának lehetőségeit semmibe veszi, nagy bajokat hoz még ránk. Állítólag a legmelegebb sarkvidéken már a talaj is rákosodik, jeleznek a tudósok, de mit törődnek ezzel a "hasznot minden áron" jelszavú csoportok, emberek. Ha nem állunk meg időben és nem rendezzük sorainkat, szaporodnak a súlyos természeti szerencsétlenségek. Akkor ne mondjuk, hogy Isten hogy engedheti? Amikor Őt semmibe veszi az emberiség nagy része, nem igazodik a védelmünkre adott igékhez, előidézője nagy bajoknak, s amikor azok bekövetkeznek, rázzák a kezüket az ég felé, ez így nem korrekt. A következő ige akkor hangzott, amikor Jézus tanítványai egy vakon születettet láttak és megkérdezték: "Mester, ki vétkezett: ez, vagy a szülei, hogy vakon született? Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalókká legyenek rajta Isten cselekedetei." (János 9,2–3). - Hogy lesznek nyilvánvalókká Isten cselekedetei a haiti szerencsétlenségben szenvedőkön? Úgy, hogy azok, akik tehetünk valamit, megmozdulunk. Jó volt olvasni, hogy a holland nép már befogadott több száz gyermeket... ahogyan az első világháború után történt a magyar gyermekekkel, őket is a holland családok vették pártfogásba. Hogy lehet az, hogy a Dunántúl nagyságú kicsi ország előbb lép, mint a nagyok? Nem tudjuk, miért történt. Azt sem, hogy miért ott és miért most? De egyet tudunk: Isten ezen a szerencsétlenségen át is ébreszti az emberiséget. Csak ha meghalljuk ébresztő szavát és engedelmeskedünk, Őrá figyelve őrizzük bolygónkat, vesszük szeretetünkbe-védelmünkbe a másik embert, remélhetjük, hogy nem a pusztulás, hanem az élet bontakozik ki körülöttünk kisebb és nagyobb körben egyaránt. Mondhatja valaki, no ez a lelkész is megtanult mellébeszélni. Nem a kérdésre válaszolt. Valóban nem tudok direkt választ adni, de úgy gondolom,hogy érdemes ezen a válaszon is eltűnődni.

Végh Tamás

Ember vigyázz!

altiMért engedi Isten, hogy ilyen szörnyűség történjen, miért engedi azt, hogy ennyi ember áldozatul essen egy természeti katasztrófának? Sokan feltették már ezt a kérdést a történelem folyamán. Gondoljunk a 20. század nagy katasztrófáira, a két világháborúra és az azt követő évtizedekre, amikor ártatlan emberek milliói estek áldozatul különféle nagyhatalmi törekvéseknek. Vagy gondoljunk a közelmúlt megdöbbentő terrortámadására 2001. szeptember 11-ére, amikor a híres baptista prédikátor Billy Graham lányától az egyik riporter azt kérdezte: Hogyan engedhette meg Isten, hogy ilyesmi történjen? Az akkori válasz lényege az volt, hogy mindez azért történt, mert mi is sok mindent engedünk, hogy megtörténjen az életünkben. A rosszul értelmezett szabadságra hivatkozva kizárjuk Istent az életünkből, nem kérjük ki fontos döntéseink előtt az Ő véleményét, nem figyelünk szavára és nem az Ő törvényei szerint élünk. Embervoltunk esendőségét nagyon szemléletesen elénk adja Weöres Sándor „Protohomo” című versében: „Az ember még nem ember, csak hadonászó, veszélyes kamasz. Az ember akkor lesz ember, ha átvilágítja mélyéig önmagát, s a benső világosságból környezetére sugarat bocsát.” Amikor az ember Isten helyébe képzeli magát és úgy gondolja, hogy a lehetősége és hatalma korlátlan, hogy bármit megtehet büntetlenül, akkor az Úristen egyszer csak megálljt parancsol: ember vigyázz! Emlékezzél meg arról, hogy mi a te feladatod, amit Alkotódtól kaptál. Az, hogy jó sáfárként óvd és védd ezt a világot, mert a Teremtő munkatársa vagy az alkotásban. Nem kizsákmányolója mindannak, amit Tőle kaptál, hanem gazdája. Nem csak önmagadért tartozol felelősséggel, hanem a rádbízottakért is: környezetedért és embertársadért.
Az Úristen sok mindent megenged, hogy bekövetkezzen, de nem Ő az okozója a rossznak. Isten maga a jóság és a szeretet. Ezt a világot és benne az embert szeretetből alkotta meg. A maga képmására teremtette: az ember autonóm lény, szabadon dönthet sorsáról. Isten azonban adja az Ő törvényét, mely által eligazodhatunk az élet útvesztőiben és megtalálhatjuk az életre vezető utat. Egy ilyen katasztrófa eszméltet minket, hogy önmagunkba nézzünk, és lássuk meg a hosszútűrő, kegyelmes Istent, aki újra és újra haladékot ad ennek a bűn által megrontott világnak Jézus Krisztus által. Ő a próbakő, akire mindenkinek választ kell adnia. Ő az, aki megmenteni akarja ezt a világot és nem elveszíteni. Jézus arra tanít minket, mai követőit, hogy ne elméleteket gyártsunk és okoskodjunk, hanem lássuk meg a másik embert a maga nyomorúságában és segítsünk rajta. Életünk nem véletlenszerű történések sorozata; az Úristen olyan élethelyzeteket teremt, amelyekben feszegeti a magunk által felállított korlátainkat, hogy kilépjünk önmagunk zárt világából, belépjünk a másik ember világába, elfogadjuk őt, könyörületre induljunk iránta és azt adjuk számára, amire a legnagyobb szüksége van. A miértjeinkre Isten válasza Jézus Krisztus, aki nem tekintette kiváltságnak, hogy egyenlő Istennel, „hanem dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel, emberekhez lett hasonlóvá, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmessé lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Pál levele a Filippiekhez 2,7–8) Őáltala nyer értelmet szenvedésünk és Őáltala van értelme a cselekvő szeretetnek.

Fodorné Mészáros Klára

 

Ki az aki kérdez?

altA Reformátusok Lapjában olvastam azt a beszámolót, amely református szeretetszolgálatunk Haitiról visszatérő orvos csoportjának a tevékenységéről szólt. Ilyenkor (is) büszke és hálás az ember azért, hogy református lehet. Azonban a cikkben megfogott egy mondat, amely valahogy annyira jellemző. Arra gondolok, amikor a cikk írója elmondja, hogy tévés kollégái, akik tudták, hogy a vallási részlegen dolgozik, szinte vádlón vetették oda neki: Hol volt Isten, és egyáltalán hol van Isten az ilyen és hasonló tragédiák idején? Falusi lelkészként sokszor eszembe jut egy mondat, ami egyszer nagyon megragadott, amikor valaki azt mondta: „Milyen kutya az, amelyik nem ugat, ha a gazdáját bántják?” Ezért én azt gondolom, hogy bár Isten egyáltalán nem szorul rá arra, hogy mi megvédjük, mégis, ahhoz, hogy keresztyén emberként válaszolhassunk az ilyen kihívásokra, át kell gondolnunk néhány szempontot.
Számomra az első szempont az, hogy ki az, aki kérdez? Hiszen a fenti kérdést sohasem hívő emberek teszik fel. Olyan emberek teszik fel ezt leginkább, akik máskor nem, vagy alig foglalkoznak Istennel. Ha baj van, akkor azonban rögtön előveszik őt, és az ő „felelősségét” firtatják. Ugyanezt a kérdést tették fel a Holokauszttal kapcsolatosan a múltban például, és ugyanez hangzott el a 2001. szeptember 11-i eseményekkel kapcsolatosan is. De ki az tehát, aki kérdez? Ha Istennel nem törődő, benne nem hívő, mondhatjuk úgy is, ateista ember kérdezi ezt, akkor az én viszont kérdésem ez: Miért kellene, hogy problémát okozzon mindez egy ateistának? Ha a brit filozófusnak, Bertrand Russelnek igaza van, amikor elutasítja azt a gondolatot, hogy az ember „egy furcsa véletlen a tespedésben”, akkor miért számítana egyáltalán valamit is, hogy emberi életek vajon lassan, vagy hirtelen, békésen vagy fájdalmasan, egyáltalán hogyan érnek véget? Ha egy ateistának, mint például Peter Atkins oxfordi professzornak igaza van abban, hogy az emberiséget úgy titulálja, hogy az „csupán egy kis nyálka a bolygón”, akkor miért érintene bennünket különösebben száz egynéhány ezer ember halála? Traumát okozna, ha látnánk, hogy az emberi gonoszság, vagy természeti erők rátapostak a nyálkára vagy romok alá temették? A második szempontom az, hogy egy Istent nem ismerő, nem félő, a teremtettségben, istenképűségünkben nem hívő ember kérdésfeltevésében az ellentmondás logikailag az, hogy neki alapvető problémái kell, hogy legyenek a gonosz és a jó létezésével is. Egy olyan világegyetemben, amit kizárólag fizikai, kémiai és biológiai terminusokkal lehet megmagyarázni, ahogy a legtöbb ember teszi ezt, a „jó” ugyanúgy értelmét veszti, mint a „gonosz”. Az emberek sokszor úgy reagálnak a tragédiákra, hogy ezt kérdezik: „Van-e igazságos Isten?” Azonban a kérdés logikailag hibás. Honnan tudnák az emberek megmondani dolgokról, hogy azok igazságosak vagy igazságtalanok? Egy abszolút igazságos Isten nélkül az „igazságos” és „igazságtalan” szavaknak nincs erkölcsi tartalmuk, csupán személyes vélemények a legjobb, és értetlenség a legrosszabb dolgait illetően. Ki az tehát, aki kérdez? És ő gondolkodott-e már valaha is ezen, mielőtt feltenné a kérdést: hol volt Isten? A harmadik szempontom kapcsán újra egy újságcikk jut eszembe. Egy újságíró a The Times-ban egyszer megkérdezte: „Mi a baj a világgal?” Az ezt követő levélbeli reakciók közül a legrövidebb volt messze a legjobb: Az Ön kérdésére, hogy „Mi a világ bajainak az oka?” a válaszom: én magam vagyok. Tisztelettel: G. K. Chesterton. Az ismert brit író vallomása jelzésértékű; amikor keresünk valakit, akit okolni lehet a gonoszért és a szenvedésért, senki sincs abban a helyzetben, hogy ujjal mutogasson Istenre. A Biblia azt mondja, hogy amikor Isten megteremtette a földet, az mentes volt minden rossztól, visszatükrözve Isten saját, tökéletes természetét: „Isten látta, hogy minden, amit teremtett, igen jó” (1Móz 1,31). A bajok gyökere, a szenvedés oka nem Istenben, hanem bennünk, az emberi bűnben keresendő – el egészen a tökéletesnek teremtett föld megtépázásáig, s az ennek minden téren megjelenő és beérő következményeiig. Végül a negyedik szempont: C. S. Lewis, széles körben ismert A fájdalom problémája című könyvében azt írta, hogy „Isten suttog nekünk örömeinkben, beszél a lelkiismeretünk által, de kiált fájdalmainkban; ez az ő megafonja, hogy felriassza a süket világot”. Lewis-nak igaza volt. Az élet kellemes megtapasztalásai gyakran úgy tűnnek fel előttünk, mint Isten jóságának jelei, miközben a lelkiismeret hirtelen szúrásai gyakorta ébresztik fel az erkölcsi felelősségtudatot. De hogyan kiált Isten fájdalmainkban? Sokféleképpen. A Biblia elmondja nekünk, hogy Isten a szenvedést úgy használja, hogy kihangsúlyozza általa törékenységünket, emlékeztetve bennünket arra, hogy nem vagyunk mentesek a bűn következményei alól. De tanít is általa, hogy az élet több mint fizikai egészség és erő, valamint bátorít bennünket, hogy hívjuk őt segítségül az élet terheivel és fájdalmaival való birkózásunkban, ebben a veszendő világban. Végül arra is használja a szenvedést, hogy fejlődjön, mélyüljön általa a személyiségünk és megtanuljunk érzékenynek és együtt érzőnek lenni mások szükségei iránt. 

Martoni Molnár Sándor

"Egy európai biztosan beleroppant volna"

altFelirat az autón: Köszönöm Jézus! Pár méterrel távolabb az utca közepén kontnérekben égetik a halottakat. A lelkileg szinte feldolgozhatatlan képet magával hozta Magyarországra Fodor Gusztáv. A Magyar Szeretetszolgálat főkoodinátorának hangjában megrendültség bujkál, amikor a Hatin töltött egy hétről beszél. Iszonyatos mértékű és mennyiségű szenvedést láttak kollégáival. Haitinek nincs olyan családja, amely ne gyászolna – meséli Fodor Gusztáv. A református lelkész úgy érzi, hogy a katasztrófa, amely Haitit sújtotta olyan titok, amelyet nem tudunk megfejteni. Csak egy biztos: keresztyényi kötelesség segítséget nyújtani a bajba jutottaknak. „A református egyház jól vizsgázott a haiti esetnél, hiszen minden gyülekezet megmozdult és gyűjtést szervezett. Ilyenkor Isten megszólít, hogy mutassuk meg, mi van a szívünkben, és fejezzük azt ki cselekedeteinkben is!"
Haiti lakosságának nyolcvan százaléka keresztény, húsz százaléka újprotestáns, a hívő emberek pedig könnyebben feldogozzák a tragédiát, mint mások. „Nekünk a nyugati civilizációban nyugtatók és pszichiáterek kellenek, ha problémánk van. A természeti népek, mint a haiti ember is, közelebb vannak a természethez, halálhoz és élethez. A hitük példamutató.” A református lelkész arról a sofőrről beszél, aki a haiti tartózkodásuk ideje alatt segítette a mentőcsapat munkáját. A férfi az egész családját elveszítette a földrengésben. "Amikor az összedőlt házuk előtt haladtunk el, csak egy könnycsepp volt a szemében és tovább lépett. Sokat lehet tanulni a haiti embertől, mert náluk ismeretlen fogalom, a depresszió és az öngyilkosság. A katasztrófa után néhány nappal az emberek még zokogtak, ordítottak, de aztán a nők tisztára mosták magukat, hajviseletüket rendbe tették, és a káosz ellenére, ami ott uralkodott ápoltak voltak. Méltósággal viselték azt a mérhetetlen fájdalmat, amelybe egy európai biztosan beleroppant volna.” A város pedig elkezdte gyógyítani önmagát és a sebeit...

 


Szerkesztette: Fodor Zsófia és Fekete Zsuzsa

Istent keresem

1Thessz 2,13–16

„Mert ti, testvéreim, hasonlóvá lettetek Isten gyülekezeteihez,” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →