Szabadságra vagyunk elhívva

2019. augusztus 19., hétfő

„A szabadság drága dolog, meg kell fizetni az árát. Mi, keresztyének ezt még inkább tudjuk, hiszen a legnagyobb árat a szabadságunkért Jézus Krisztus fizette” – vallja Balog Zoltán lelkipásztor, aki személyesen is részese volt a vasfüggöny harminc évvel ezelőtti leomlásával kapcsolatos eseményeknek, idén pedig aktívan segítette a megemlékezés megszervezését. A volt miniszter Bogárdi Szabó István püspök megbízásából végzett szolgálatot az ünnepi istentiszteleten, mely után arról beszélgettünk, mire is érdemes emlékezni Sopronban.

Ahogy tíz évvel ezelőtt, úgy ez alkalommal is ökumenikus istentiszteleten emlékeztek meg a nemzeteket és családokat negyven éven át elválasztó vasfüggöny lebontásáról.

Azért kezdtük az emlékezést istentisztelettel mert a szabadságért, a belső és külső szabadságért egyaránt elsősorban Istennek kell hálát adnunk. S ha így kezdünk egy politikai találkozót, ha közéleti felelősséget, kormányzást vállaló személyek egy ilyen alkalom után indulnak tárgyalásra, akkor más lesz annak a légköre. Hiszen előtte együtt imádkoztak, s énekelték, hogy „Jöjj, mondjunk hálaszót…” Az istentisztelet olyan alap, mely közelebb hozhat bennünket egymáshoz. Ilyenkor a politika, a kormány, de akár az ellenzék is közös lelki dimenzióba emelkedhet, meghallhat egy olyan lelki üzenetet, mely segíti egymás megértését.

Milyen volt megélni harminc évvel ezelőtt a Páneurópai Piknik hozta változást és szolgálni az NDK-s menekülteket befogadó csillebérci menekülttáborban?

Nagy reményeink voltak, úgy éreztük, hogy azok a kis lépések, melyekkel tágítottuk a diktatúrán belüli mozgásterünket, mind keresztyénekként, mind reformátusokként oda vezettek, hogy végre vehetünk egy nagy levegőt. Amikor a menekültek közé kerültem lelkigondozói szolgálatba, ott szabadon tevékenykedhettünk, de azt például nem engedték, hogy a nyugat-német televízió közvetítse az istentiszteletet. Mégis lelkészként, reformátusként Békefi Lajossal ott lehettünk a menekültek között, pedig még hivatalosan diktatúra volt. Éreztük, hogy egyre több a lehetőségünk. Majd néhány hónap múlva, ahhoz képest, hogy 40 évig tartott a diktatúra, gyorsan leomlottak a falak és megkaptuk azt a szabadságot, mellyel megpróbáltunk jól élni.

Hogy érezték magukat a menekülttáborban tartózkodó németek?

Érdekes kettősség volt bennük. Nem tudták, hogy mehetnek-e majd és ha igen, akkor hova. Féltek, hogy visszatoloncolják őket. Közben a nyugatnémet vöröskereszt képviselői is megérkeztek, ott voltak a táborban, komoly segélyeket osztottak, így az ott lévők érezhették, hogy a nyugatnémetek mellettük vannak. A lelkigondozással a kétségeikben próbáltunk mi is mellettük állni, hiszen a legtöbben attól tartottak, Erich Honecker és diktatúrája majd az otthon maradottakon tölti ki a bosszúját. Érkeztek Kelet-Németországból titkosrendőrök is közéjük, akik manipulációval is próbálkoztak, de bár féltek az emberek, leginkább tele voltak reménnyel.

Ma már tudjuk, hogy világtörténelmi eseménynek adott otthont Sopron 1989. augusztus 19-én, azonban az akkori beszámolókból az derül ki, a médiában ez nem volt hangsúlyos.

Mindenki félt – vagy kicsit vagy nagyon. A „piknikesek” is elárulták, hogy féltek attól, mi történik majd utána, az egyik szervezőt például a határőrség is megfenyegette, hogy lesznek következmények. Miközben a többség tartott tőle, hogy nagy baj lesz, Bella Árpád határőrparancsnok valódi hősként viselkedett, megtiltotta, hogy bárki lőjön vagy erőszakot alkalmazzon a határőrök közül. Habsburg Ottó és Pozsgai Imre bár fővédnökök voltak, nem jöttek el, távolról támogatták a rendezvényt és a számonkéréstől végül Pozsgai Imre védte meg a szervezőket. Ebben a környezetben a média is nagyon óvatos volt, viszont amikor szeptemberben már magam is kísérhettem a határig a német menekülteket, arról már beszámoltak: a határ megnyitásáról Németh Miklós akkori miniszterelnök döntött, így arról már lehetett beszélni.

Öt éve, a 25. évfordulón azt hangsúlyozta, hogy a jövő érdekében kell a múltról beszélni. Mit üzennek az 1989-es események ma azoknak a fiataloknak, akik akkor még nem is éltek?

Ez Jacob Burckhardt baseli történész mondása, amit nagyon megszívleltem: amikor a történelemről vitatkozunk, nem nosztalgiázunk, hanem a jövő érdekében gondolkodunk együtt. A legfontosabb üzenet, hogy a szabadság drága dolog, meg kell fizetni az árát. Mi, keresztyének ezt még inkább tudjuk, hiszen a legnagyobb árat a belső és külső szabadságunkért Jézus Krisztus fizette. Azok az emberek, akik 40 év diktatúrában, a kárpátaljai lelkészek Szibériában munkatáborban, mások apró, vidéki parókiákon vagy éppen a családban, az iskolákban kitartottak, őrizték a hitet és a belső szabadságot, és azok is, akik 30 éve odaálltak a határra, azt üzenik, hogy a szabadságért kell, de érdemes is áldozatot hozni. Fontos, hogy a mai generációk értsék: a szabadságnak értéke van és felelősséggel is jár. A keresztyén megfogalmazás szerint nem valamitől van elsősorban szabadságunk, hogy azután majd azt csinálhassunk, amit akarunk, hanem valamire. Pál apostol írja: „…ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhívva.” Nekünk, akik 30 éve ezért küzdöttünk, azt kell megkérdeznünk önmagunktól, hogy mit kezdtünk ezzel három évtized alatt. Úgy építettük ki és töltöttük be külső szabadságunkat, hogy jobb lett az országnak? Hol voltak, vannak a rosszkompromisszumok, hol volt manipuláció a szabadsággal? Szerintem a 21. századi túlhajszolt liberalizmus olyan manipuláció, ahol csak az számít, ami az egyénnek szabad – mi ezzel szemben a keresztyén szabadságot tesszük a középpontba, azt, ami felelősséggel is jár. A szabadságnak ára van és számot kell adnunk róla – ez az aktuális üzenete a 30 évvel ezelőtti eseményeknek.

Ma, az ünnepi istentiszteleten is arra figyelmeztetett, hogy az első szó az önvizsgálaté és feltette a kérdést, mivé vált szabadságunk közöttünk, Európában és társadalmunkban. Mi a válasz?

Ezt nem csak egyénileg, hanem közösségben is át kell gondolnunk – azoknak, akik a politikai elithez tartoztak, tartoznak, nekik különösen. Magyarország sok hamis kompromisszumot kötött a régi politikai elittel, amikor igazságtételre és jóvátételre lett volna szükség, csak félmegoldást alkalmaztunk és ez a mai napig nehezíti az életünket. A privatizációval, ami a piaci szabadság része volt, a régi kommunista politikai elitet hoztuk helyzetbe, ahelyett, hogy lehetőséget nyitottunk volna azoknak, akiknek addig nem volt. Magyarország azon kevés helyek közé tartozik a volt keleti blokkban, ahol nem volt teljes kárpótlás. Rossz volt az önkormányzatok és a központi hatalom közötti feladat és munkamegosztás is, az egymásra mutogatás a nagy állami ellátórendszerek, oktatás, egészségügy működésével kapcsolatban.  Ezek csak példák. Nekünk, egyházaknak is önvizsgálatot kell tartanunk: miközben kiépülhetett az intézményrendszerünk, iskolarendszerünk és a szociális ellátórendszerben is jelentős szerepet vállalunk, megfeleltünk-e annak a jézusi missziói parancsnak, hogy „tegyetek tanítványokká minden népeket”?

A mai ünnepség egyik fontos üzenete volt, hogy Európa nemzetei mára szomszédokként és partnerekként is együtt tudnak működni. Azt, hogy tanítványokká tehessünk minden népet, nehezítik vagy könnyebbé teszik a határok?

A határok azért vannak, hogy megvédjenek. Meg kell vizsgálnunk, mi az, ami az életünkben védelemre szorul – és ott szükségesek a biztos határok. Böjte Csaba atya azt mondta egyszer, hogy a kerítésen viszont lenni kell  kapuknak, hogy be lehessen rajta engedni mindent és mindenkit, aki és ami segíti a közösségünknek, és akinek a megsegítése az erkölcsi parancsból következik. A teljes határtalanság azonban a bizonytalanságot jelent, még egy kisbabának is fontos, hogy lássa, érezze az őt körülvevő a bölcsőt, akkor érzi a védelmet. Nem szabad azonban a védelemből várat csinálni, ahova senkit sem engedünk be. Fontos feladat, hogy megvédjük a sajátunkat, ahogy az is, hogy ajtót nyissunk azoknak, akik gazdagítani tudják életünket a saját életükkel.

Nekünk, magyar reformátusoknak 2019 az egység éve, mely pont azt erősíti, hogy nem választhatnak el határok. Keresztyénekként, 21. századi hétköznapjainkban hogy „bonthatunk le” minél több határt?

Fontos lenne, hogy mi reformátusok, evangélikusok és katolikusok egyre inkább tudatosítsuk, van közös keresztyén felelősségünk is a magyarok között. Ez nem azt jelenti, hogy feladjuk saját felekezeti életünket – én is hálás vagyok Istennek, amiért magyar reformátusnak teremtett – de vállalnunk kell,  a közös keresztyén küldetést is, és ahhoz hűségesnek kell lennünk.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Vargosz, MTI, múlt-kor.hu

Istent keresem

2Krón 30

„...tartsanak páskát Izráel Istenének, az Úrnak a tiszteletére” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →