Teljes nihil

2013. november 23., szombat

Hazatért a Magyar Református Szeretetszolgálat hétfős orvoscsoportja a Fülöp-szigetekről, ahol a tájfun után segítettek a sérültek ellátásában. A katasztrófa utáni helyzetről Dr. Sári Ferencet, az orvoscsoport vezetőjét kérdeztük.

Hogyan értékelné a Fülöp-szigeteken végzett segítségnyújtásukat?

Fantasztikus időszak volt. Nagyon keményen dolgoztunk, de rendkívül sokat kaptunk vissza mindazért a munkáért, amit kint végeztünk. Mindamellett, hogy mennyire kemény erőpróba volt, mégis felemelő élményként tekintek rá. Nagyon sok beteget láttunk el, nagyon sok szomorú történetet hallottunk, láttuk a pusztítást, amit a tájfun okozott. Mégis úgy érzem, hogy mindegyikünk azzal a jó érzéssel jött haza, hogy igenis tudtunk segíteni az ott élőknek, vagy legalább is egy részüknek.

Mesélne arról, hogy milyen volt a katasztrófa helyszíne, amikor megérkeztek a tájfun által leginkább sújtott Tacloban városába?

Meglehetősen riasztó képet festett a város, gyakorlatilag mintha egy zombifilmet néztünk volna: céltalanul bolyongó emberek, romba dőlt épületek. Az utcákat vastagon befedte a törmelék, a sár, az összetört autók roncsai. Ez egy olyan mindent megsemmisítő katasztrófa volt, ami elvitte az összes infrastruktúrát: nincs áram, nincs víz, nincsenek szolgáltatások, nincsenek épületek, nincsenek közlekedési eszközök, gyakorlatilag a teljes nihil. Tragikus volt mindaz, amit láttunk. Az emberek azonban nagyon gyorsan talpra álltak, megkezdték eltakarítani a romokat, megtisztították legalább a főutakat, hogy közlekedni lehessen, és valóban keményen dolgoztak azért, hogy mielőbb újra lakhatóvá váljon a város.

Dr. Sári Ferenc a hazatérést követő sajtótájékoztatón

Ilyen körülmények között bizonyára rendkívül sok kihívással kellett szembenézniük. Mi volt ezek közül a legnagyobb?

A nélkülözés, minden szempontból. Egyrészt az ott lévő emberek nélkülözése, mert nem könnyű napkeltétől napnyugtáig végighallgatni, hogy ki kit és mit veszített el, és mi az, ami maradt: általában az az egy öltözet ruha, ami éppen rajta volt. Nélkülözés volt bizonyos szinten abból a szempontból is, hogy nem vihettünk magunkkal túl nagy vagy túl bonyolult műszereket, tehát hiányzott az a diagnosztikai háttér, ami egy kórházban megszokott lett volna. És nélkülözés volt számunkra is a mindennapi életünkben: a földön aludtunk, rizst ettünk, meleg vizet ittunk.

Mi volt a leginkább megható élménye?

Közvetlenül az indulásunk előtt meg tudtuk látogatni azt a koraszülött kisbabát, akit mi menekítettünk ki Tacloban városából. Az amerikai haditengerészet segítségével sikerült Manilába szállítanunk, és a manilai indulásunk előtt felkerestük őt a nemzeti gyermekkórház újszülött osztályán. Nagyon jó érzés volt látni, hogy mennyivel jobb állapotban van, mint mikor először láttuk.

A csecsemő nyitott szívvel született, ráadásul vérmérgezés utáni állapotban szállították Önökhöz. Meg fog gyógyulni?

Az ő betegségeinek sora igen hosszas, nagyon bonyolult és komplikált kórképről van szó, de állapotára vonatkozóan rendkívül pozitív irányba mutató jeleket láthattunk.

Miként reagáltak a helyiek, hogy megjelent a Magyar Református Szeretetszolgálat orvoscsoportja, hogy segítsen őket ellátni?

Úgy érzem, hogy ha megfelelő alázattal közelítjük meg az ott élő embereket, ha nem úgy megyünk oda, hogy mi vagyunk azok a kemény figurák, akik itt megoldják a helyzetet, hanem egy kis együttérzéssel próbálunk közelíteni, figyelembe véve mindazt az óriási problémát, amivel éppen szembesülniük kell, akkor az ember nagyon pozitív fogadtatásra talál. Sok önkéntes dolgozott velünk, akik örömmel jöttek és segítettek gyakorlatilag bármiben. Nagyon-nagyon hálásak voltak az emberek, és nem csak azok, akik Tacloban városában voltak, de a manilai reptéren, a becsekkolásnál is külön odajöttek hozzánk emberek megköszönni, hogy elmentünk és segítettünk. Mindez szívet melengető érzés.

Munka közben Taclobanban

A tapasztalatai alapján mit gondol, hogyan fog alakulni a Fülöp-szigetek sorsa? Van-e remény, hogy rövidesen nagyjából helyreáll a rend vagy idővel lecseng a segítségnyújtási kedv és az ország magára marad?

Sajnos az egy ismert dolog, hogy az első hullámban sokan jönnek segíteni, majd amikor az akut, legsürgetőbb teendőket ellátták, a csapatok jó része visszavonul. Az olyan nagy nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, a WHO vagy a World Food Program azonban kihelyezett csapataikkal már megkezdték működésüket, és ezek azok a szervezetek, melyek a hosszabb távú segítségnyújtást tudják biztosítani. Úgy érzem, jó esély van a helyreállításra, ugyanakkor ez valószínűleg egy több éves projekt lesz. Fontos, hogy a katasztrófa nem az egész országot, hanem csak bizonyos területét érintette, még ha ez nagyon nagy kiterjedésű is. Van azonban sok sziget, mely gyakorlatilag érintetlenül maradt. Ott van táplálék, vannak szállító eszközök, van lényegében minden, amit szépen-lassan mobilizálva be lehet vinni erre a katasztrófa sújtotta területre.

Egy ilyen mind fizikailag, mind lelkileg nagyon megterhelő küldetés után hogyan regenerálódik, mi segít abban, hogy feldolgozza a történteket?

Jó lenne egy nagyot pihenni, de hogy erre melyikünknek mennyi ideje marad, azt mindenkinek a saját munkahelye szabja meg. Sajnos, ahogy ismerjük a lehetőségeket, ez nem annyira egyszerű, hiszen már eleve az, hogy elengedtek minket erre a küldetésre, nagy segítség volt a munkahelyektől. Egyik kollégámnak sincs lehetősége most kivenni még egy hét szabadságot, és azt mondani, hogy pihenek és regenerálódok. Egyelőre úgy néz ki, hogy mindannnyiunknak magunknak kell megtalálni a módot arra, hogy összerakjuk magunkat fizikailag és lelkileg, hogy a mindennapokba visszatérve tudjuk folytatni a munkánkat.

Svédországban él, és amikor készültek ki a Fülöp-szigetekre, említette, hogy mindössze tizennégy perce volt arra, hogy összepakoljon. Most is sietnie kell vissza?

A ma délutáni géppel megyek vissza, mert a párom ott vár, és hétfőn munkába kell állnom. (Az interjú november 22-én készült – a szerk.)

Ha már a párját említette, ő, illetve a családja miként fogadták a hírt, hogy ezúttal a Fülöp-szigetekre utazik segíteni? Bizonyára ez egy számukra is nehéz helyzet...

Ez így van. Édesanyám nagyon féltett, főleg azért, mert annak idején a Srí Lanka-i misszió során egy baleset következtében elég csúnyán megsérültem. Lehetett érezni a megkönnyebbülést a hangján, amikor most felhívtam, hogy leszálltunk Budapesten és mindenki rendben van. Nyilván ő is nagyon izgult, de megpróbálta nem mutatni. A párom pedig nagyon megértő volt, tudja, mennyire fontos ez nekem, és annyit mondott, hogy „ha egyben jössz haza, akkor hajrá!"

jobbadni.hu

Istent keresem

1Krón 28

„...ismerd meg atyád Istenét, és szolgálj neki teljes szívvel és készséges lélekkel, mert megvizsgál az Úr minden szívet, és megismer minden szándékot és indulatot.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink