Törés után valami új

2014. április 30., szerda

Ágnes szakmunkásképzőt végzett, tizenhét évig dolgozott egy gyárban, majd miután elbocsátották, senki se akarta alkalmazni érettségi nélkül. Tervei nem váltak valóra, de talpra tudott állni. Egy református gyülekezetben találta meg a helyét, s vett új irányt az élete. Emberekkel dolgozik, a közösség egyik legaktívabb tagja. A Magyarországi Református Egyház idei egyszázalékos kampányának szereplőjével beszélgettünk.

Egy festői, de eldugott kis faluban élsz. Mit kell tudni Abaújvárról?

Ez egy elnéptelenedő határmenti település, elkerüli a vasút, messze vannak a gyárak és az iskolák. A középkorúak a munka miatt mennek el, de a főiskolát végzett fiatalok se akarnak hazajönni földet művelni, leginkább az idősek maradtak a faluban. Én is itt születtem, de elvitték az iskolát Göncre, tíz éves koromtól fogva kollégista voltam. Három testvérem már Budapesten él, engem az tartott a környéken, hogy speciális szakmát, porcelánfestést tanultam.

Miért akartál porcelánfestő lenni?

Már gyerekként is szerettem rajzolni, általános iskolában rajzfakultációra jártam. Egyszer hallottam erről a szakmáról, s nagyon megtetszett. Szépnek, különlegesnek tartottam. A szüleim és a tanáraim megpróbáltak lebeszélni, mondván: jobb képességű vagyok annál, hogy három éves szakmunkásképzőre menjek, inkább érettségiznem kellene, de én hajthatatlan voltam. Édesapám a mai napig a szememre veti, hogy képes voltam szándékosan elrontani a felvételi vizsgát.

Sikerült valóra váltani az álmod?

Nem, mert nem csinálhattam azt, amit szerettem volna. Sátoraljaújhelyen elvégeztem a porcelánfestői szakot, majd tizenhét évig dolgoztam a hollóházi porcelángyárban. Csak egy-két évig festhettem, utána monoton szalagmunkát kellett végeznem, az nagyon fárasztó volt. Munka mellett le akartam érettségizni, de aztán férjhez mentem és született egy kislányunk. Miután GYES-ről visszavettek, a mázolóba osztottak be, ott úgy kezeltek minket, mint a robotokat. Nem nézték, hogy nők vagyunk, nehéz súlyokat kellett emelnünk.

Hogyan kapcsolódtál be a helyi gyülekezet életébe?

Reformátusnak kereszteltek, konfirmáltam is és eljártam úrvacsorázni, de nem sok mindent tudtam Istenről. Gyerekfejjel imádkoztam hozzá, de féltem is tőle. Amikor középiskolába kerültem, eltávolodtam a közösségtől, majd férjhez mentem és egy időre Nagyhutába költöztünk, ahol nem volt református gyülekezet. A gyárban dolgozókkal kialakult egyfajta közösség, de aztán ahogy mindenki megházasodott vagy férjhez ment, már nem nagyon jártunk össze. Elég zárkózottan éltünk, vágytam egy közösségre, ahová tartozhatnék. Akkor kezdett megváltozni az életünk, mikor 2003-ban hazajöttünk Abaújvárra.

Mi történt?

Időközben egy fiatal lelkészházaspár került Abaújvárra, akik tizennégy éve azon dolgoznak, hogy megállítsák a település leépülését. Az evangélium hirdetése mellett közösséget építenek, lelki és kulturális programokat szerveznek a helyieknek.

„Kövekből nem lehet közösséget építeni"

Abaújvár egy kétszáz lakosú település Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a szlovák határ mellett. A helyi református gyülekezetről már többször is írtunk. A református templom fehérre meszelt falai Közép-Európa egyik legértékesebb gótikus freskóját rejtik. Tóth István és felesége, Viktória – akik a három szomszédos település: Abaújvár, Pányok és Zsujta lelkészei – tizennégy éve küzdenek a műemléktemplom felújításáért, a freskók megmentéséért, ugyanakkor az épület megóvásánál fontosabbnak tartják a közösség épülését. A száztagú gyülekezet közösségi teret (Perényi Borbála Gyülekezeti Otthon), egyesületet (Pányok-Abaújvár-Zsujta Református Közösségéért Egyesület) és házigondozói szolgálatot hozott létre a faluban, így próbálja életben tartani a fogyatkozó települést. Ágnes az egyik legszorgalmasabb tagja a gyülekezetnek, a közösség meg is választotta az egyesület elnökének.

Gyakran sétáltam a babakocsival a parókia előtt, és ha a tiszteletes asszony épp a virágokat locsolta, mindig szóba elegyedett velem, hívott a gyülekezeti alkalmakra. Fokozatosan vonódtunk be: előbb eljártunk istentiszteletre, majd a fiatal családosok bibliakörére, később már egy alkalmat sem hagytunk volna ki. Ez jelentette a felüdülést a munka monotonitása mellett. Megtanultam, hogyan kell az Igét értelmezni, saját szavaimmal imádkozni. Kezdtem nem félelemmel gondolni Istenre, hanem mindenben meglátni az Ő munkáját.

Abban is, hogy elveszítetted az állásod?

Legbelül örültem is neki, mert az utolsó időszakban a hosszú műszakok előtt és után több kilométert kellett gyalogolnunk a buszmegállóig és haza. A nehéz munkától fájt a derekam, vállam, bedagadt a lábam, egyszer három hétig voltam otthon kimerüléssel, de mikor végleg hazakerültem, ezek megszűntek, mintha levettem volna egy nehéz kabátot. Nem bántam meg, hogy a leépítések miatt el kellett jönnöm, nem tudom, meddig bírtam volna a terhelést, ha Isten nem nyit nekem egy lehetőséget a változásra.

Gondolom, akkor azért ezt nehezen viselted...

Anyagilag rosszul éltük meg azt az időszakot. Abban az évben zárt be Abaújváron az óvoda, így édesanyám is munka nélkül maradt, a férjem fizetéséből és segélyből élt az egész család. Kuporgatnunk kellett a pénzt kajára, számlára. Lelkileg is kemény időszak volt ez, gondold el: ott vagy életed teljében, de nincs hol dolgoznod, mert senki se akar alkalmazni. Arra voltam kényszerítve, hogy otthon poshadjak – mert úgy éreztem, ha nincs munkahelyem, nem tehetem meg azt, hogy elmegyek szórakozni, akár csak gyülekezeti táborba is. Nagyon rossz állapot volt – a depresszióig nem jutott el az ember, de közel volt hozzá, hogy teljesen magába forduljon.

Mi segített talpra állni?

Tudtam, hogy többre vagyok képes és jó példát akartam mutatni a lányomnak. Egyik állásinterjúm után azzal fogadott, hogy ha megnő, ő is munkanélküli akar lenni. Az is segített, hogy eljártunk az istentiszteletekre, hogy volt hova menni, volt kihez szólni, beszélgetni. Sokfelé próbálkoztam, de a végzettségem lekorlátozta a lehetőségeimet. Szembesültem azzal, hogy mindenhová érettségit kérnek, még a legtöbb átképzésnek is az a feltétele. Elvégeztem egy egyéves szociális gondozói és ápolói tanfolyamot, és keményen elhatároztam magam: le fogok érettségizni. 2010-ben be is iratkoztam Pálházára és három év alatt elvégeztem levelezőn a középiskolát. Nem volt könnyű, de magamhoz képest jó eredményt értem el.

És közben munkád is lett...

Igen, méghozzá a lelkészházaspárnak köszönhetően. Ők már korábban is próbáltak nekem állást szerezni, mert nem akarták, hogy elköltözzenek a fiatalok a faluból. Volt időszak, mikor a férjemmel elgondolkodtunk, hogy a testvéreim után menjünk Budapestre. 2011 elején a gyülekezet házigondozói szolgálatot indított, s mivel nekem ehhez akkor már megvolt a szükséges képesítésem, nekem is munkát ajánlottak. Nagyon jól esett, nem is gondolkodtam, hogy elvállaljam-e.

Milyen újra dolgozni?

Kicsit félelmetes volt a váltás, hogy emberekkel kell foglalkoznom, mert addig csak tárgyakkal dolgoztam, de a Jóisten megsegített, s most már hivatásomnak érzem a munkám. Kilenc idős embert gondozok: meglátogatom őket minden nap, kiváltom a gyógyszereiket, vérnyomást és vércukor-szintet mérek, bevásárolok nekik, beszélgetek velük. A magányos nyugdíjasok sokszor utóbbit hiányolják leginkább. Kevesen szeretnek idősekkel foglalkozni, mert ők a különböző betegségek miatt második gyermekkorukat élik, s ebben a korban már kevés a sikerélmény. Pedig én nagyon sokat tanulok tőlük.

Mit változtattak rajtad a történtek?

Visszanézve azt látom, hogy haladt a maga útján az életem, aztán jött egy törés és azóta teljesen más irányt vett. Sokkal boldogabb, közvetlenebb, vidámabb vagyok. Nem görcsölök például az anyagiakon, mert látom azt, hogy Isten kegyelméből minden megteremtődik, amire szükségünk van. Kis nyüzsgő lettem, s jól érzem magam, szeretem ezt a pörgős életet. Néhány gyülekezeti taggal bábozunk, napközis táborokat szervezünk, arcot festek a gyerekeknek, pogácsát sütünk az időseknek, ha közösségi programra, csigatészta-készítésre hívjuk őket a gyülekezeti otthonba. A kézműves hajlamaimat is kiélem, másfél éve elkezdtem ajándéktárgyakra gravírozni. Úgy érzem, a közösségében önmagam lehetek, ki tudok teljesedni.

Hogyan tovább?

Sokkal pozitívabban látom a jövőt. Leérettségiztem, szeretnék diplomát szerezni. Első éves hallgató vagyok a Sárospataki Református Teológiai Akadémia református közösségszervező szakán. A többit majd meglátjuk, de bízom a Jóistenben.

Miért vállaltad, hogy részt veszel a kampányban?

Nem tartottam magam alkalmasnak, de nagyon érdekesnek találtam ezt a lehetőséget és úgy voltam vele, hogy ha ezzel jót teszek a gyülekezetnek és a régióban élőknek, akkor miért ne próbálnám meg. Azzal, hogy harmincvalahány évesen újra beültem az iskolapadba, remélem, hogy példát mutathatok azoknak az embereknek, akik nem mernek változtatni az életükön. Nagyon sok emberrel beszéltem, akik félnek attól, hogy hangosan kell olvasni és felelni, de nekem ez abszolút nem okoz gondot, inkább élvezem ezt a tanulósdit. Megfiatalít.

Feke György, képek: Hajdu András

„1% támogatás, 99% lelkierő" 

 

A Magyarországi Református Egyház 2014-es, személyes hangvételű egyszázalékos hirdetései a megtérést és az ezzel együtt járó külső, belső változást szeretnék bemutatni. Olyan valóságos történeteket, hús-vér embereket kerestünk, akiknek élete, életvitele, környezete merőben megváltozott az evangélium befogadása, illetve a református egyház szolgálata által. A május végéig tartó felajánlási időszak alatt három ilyen „átváltozástörténetet" mutattunk be. A sorozat első fejezete Zsolt története, aki a kábítószert letéve éli küzdelmes, tiszta életét. A második fejezet a nevelőszülők, Edit és László története

Ez történik továbbiak →