„Nem szabad belefáradni: keresni kell az embereket”

Ha most kellene megfogalmaznia, mi az az üzenet, amely leginkább önnel maradt az ausztráliai út után, mit emelne ki?

Meglepő és elgondolkodtató élmény a tömbreformátusságból kiutazni egy olyan diaszpóraközegbe, ahol óriásiak a távolságok. Itthon sokszor néhány percre vagyunk a templomtól, falun talán pár utcányira, városban néhány megállóra, autóval pedig szinte pillanatok alatt odaérünk. Mégis előfordul, hogy nem áldozzuk rá az időt arra, hogy keressük az Isten házát. Ausztráliában egészen más léptékekkel találkozik az ember. Ott magyar reformátusok sok száz mérföldet, olykor több ezer kilométert is megtesznek azért, hogy együtt lehessenek egy istentiszteleten, egy gyülekezeti alkalmon, egy közösségi ünnepen. Sydney-ben olyan alkalmon vehettem részt, ahol mind a négy gyülekezeti körzet képviselői jelen voltak. Ez jól mutatja, milyen óriási távolságokat vállalnak azért, hogy magyarul imádkozhassanak, közösségben lehessenek és hallhassák az Igét. Látszik rajtuk, hogy a lelkük kívánkozik oda. Eszembe jutott a 42. zsoltár képe: „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik…” Ez a vágy képes legyőzni a kilométereket és a távolságokat.

Milyen érzés volt találkozni a világ egyik legtávolabbi magyar református közösségével? Milyen várakozással indult útnak, és mi fogadta odakint?

Nem először jártam Ausztráliában: első alkalommal 2019 novemberében látogattam oda, akkor is Melbourne-ben és Sydney-ben szolgáltam. Melbourne-ben a gyülekezet, a templom és a Bocskai-iskola hetvenéves jubileumát ünnepelték, Sydney-ben pedig konfirmáció volt. Most, amikor visszatértem, volt bennem egyfajta nosztalgia. Bár néhányan azóta elmentek a minden élők útján, mégis sok ismerős arcot láttam. Többek életének a történetét is ismertem már korábbról. Bár a lelkipásztorok beszámolóiból hallani lehet fogyatkozásról, én ezeken az ünnepi alkalmakon nem tapasztaltam látványos csökkenést. Természetesen egy ünnepre többen megmozdulnak, de mégis azt láttam, hogy az Úristen gondoskodik utánpótlásról. Ez különösen nagy ajándék, mert a diaszpórában sokfelé azt hallja az ember, hogy a második, harmadik, negyedik nemzedékben már olyan erős az asszimiláció, hogy az istentiszteletek sem magyarul folynak. Ausztráliában viszont valahogy táplálja az Úristen ezeket a gyülekezeteket. A kinti lelkipásztorok sokat tesznek azért, hogy megtalálják az Ausztráliába szakadt magyar testvéreket. Ismerjük a kivándorlás ritmusát, a XIX. század végét, az első és második világháború utáni időszakot, 1956-ot, majd a ’89-es változások körüli éveket. Ma is vannak, akik munka vagy családi kapcsolatok miatt mennek ki, de már nem tömegesen, mint korábban. Mégis van utánpótlás, és ez számomra csodaszámba megy.

Hogyan élik meg a reformátusságukat az ausztráliai magyar közösségek a mindennapokban?

Komplex módon gondolnak a vasárnapra. Természetesen a középpontban az istentisztelet áll: az imádság, az éneklés, az igehallgatás. De ugyanazon a napon történik meg a magyar közösség megélése is. Ha valaki két-három órát utazik oda, majd ugyanennyit vissza, akkor érthető, hogy a közös étkezés, a beszélgetés, az ismeretségek ápolása, az új kapcsolatok kialakítása is arra a napra koncentrálódik. Ez a magyarságápolás hoz olyan mozzanatokat is, amelyek nem közvetlenül hitéleti tevékenységek, mégis szorosan kapcsolódnak hozzá. Egyik vágy kiegészíti a másikat: az Isten Igéje utáni vágy, a magyar szó utáni vágy, a közösség utáni vágy. Hasonló történik Kanadában vagy Amerikában is, az ottani magyar református gyülekezetekben. Amikor odaszánják a napot, akkor minden módon töltekezni szeretnének. Sydney-ben például anyák napi alkalmon szolgálhattam. A gyermekórások és a vasárnapi iskolások köszöntötték az édesanyákat és nagymamákat. Magyar népdalok is elhangzottak, nemcsak egyházi énekek. Hallhattunk verset Ady Endrétől, Reményik Sándortól és Gyulai Páltól, ráadásul egy idős embertől, fejből, gyönyörű magyar nyelven, szépen tagolva. Rengeteg mindent megtesznek azért, hogy ez az örökség ne halványuljon el, hanem nemzedékről nemzedékre továbbadódjon. Van, hogy a fiatalok az angol nyelvű ausztrál barátaikat is elhozzák ezekbe a közösségekbe, így a magyar kultúra mások felé is terjed.

Melbourne-ben egy 1949-ben alapított, menekültekből formálódott gyülekezetben járt. Mit üzen ma ennek a kezdetnek a története?

A melbourne-i gyülekezet története különösen megragadó. Antal Ferenc lelkipásztor már a menekülteket szállító hajón bibliaórát tartott. Azok az emberek, akik együtt érkeztek, valahogy úgy választottak lakóhelyet, hogy együtt is tudjanak maradni. Sőt, gyülekezetalapításra szánták el magukat. 1969-ben megvették a North Fitzroy-i Szent Lukács anglikán templomot és a mellette lévő gyülekezeti házat, amely Bocskai Központként működik, hogy vasárnapi iskolát és magyar iskolát is fenntarthassanak. A hitéleti tevékenység mellett így a magyar szót és a magyar kultúrát is ápolni tudták. Ez több mint hetven éve így van. Melbourne sajátossága, hogy a gyülekezet erős intézményi háttérrel rendelkezik: temploma, gyülekezeti háza, lelkipásztora, kántora és iskolája is van, mégpedig a Bocskai-iskola. Ez az intézmény Magyarországról, a Kőrösi Csoma Sándor programon keresztül fiatal önkénteseket is tud fogadni. Olyan markáns nemzetnevelő tevékenység zajlik ott, amely különösen erős stabilitást ad ennek a közösségnek anyagi és lelki értelemben is. Ez az otthonosságérzet szinte lerítt a gyülekezetről. Rendkívüli presbiteri gyűlést is kértek, mert tudták, hogy gyakorlati teológiával foglalkozom. A gyülekezetépítéshez, az ifjúságneveléshez kértek ötleteket, anyagokat, módszertani segítséget. Szeretnének új utakat találni a most felnövő nemzedékhez és a fiatal felnőttekhez, és ehhez várják az anyaországi szakirodalmi segítséget.

A fiatalok megszólítása itthon is sok gyülekezetben visszatérő kérdés. Ausztráliában miben más a helyzet?

Sydney-ben és Melbourne-ben is erős és kiváló cserkészmunka folyik. Több magyar iskola is működik, ezek közül az egyik a Bocskai-iskola, ahol szintén tevékenyek a cserkészek. Az általuk összegyűjtött fiatalok már más alapot jelentenek: más minőséget, más közösségi tapasztalatot hoznak magukkal. Erre rá tud épülni a konfirmációs felkészítés, a vasárnapi iskola, a gyülekezeti bevonódás. A beszámolók szerint ez nemcsak Melbourne-re igaz, hanem más ausztráliai nagyvárosokra is. A magyar nyelvű cserkészet bázist jelent. Nálunk is nagy hagyománya van a cserkészetnek, de az utóbbi években nem mindenütt tapasztalom, hogy a református cserkészcsapatok virágoznának. Ausztráliában viszont ez valahogy természetesen benne van az angolszász kultúrában is. Nem csodabogárként tekintenek a cserkészekre. Magam is láthattam, hogy alsó, felső tagozatosok, középiskolások egyenruhában vonulnak, kirándulnak, végzik a maguk tevékenységét. Ez sajátos, de nagyon jó kapcsolódási pont.

Melbourne-ben a gondviselő Istenről prédikált. Miért ezt az üzenetet vitte a gyülekezetnek?

Amikor 2019-ben kint jártam, olyan élettörténeteket hallottam, amelyek kézzelfoghatóvá tették számomra, milyen sorsok, milyen nehézségek álltak egy-egy megkapaszkodás mögött. Még a legtehetségesebbek, még azok is, akiknek volt rokonuk vagy anyagi segítségük, olyan buktatókkal találkoztak, amelyeket egyedül, az Úristen segítsége nélkül aligha lehetett volna átvészelni. Nemhogy hit nélkül. Egy ilyen kiszakadásban, amikor valaki a szülőföldjéről új hazát keres, sok a bizonytalanság, a csalódás, a próbatétel. Azt gondolom, Isten gondviselő szeretete, amely körbevesz bennünket, ilyen helyzetben még inkább érzékelhető. Valóban ajándéknak tekintheti az ember. A gondviselés abban is megmutatkozott előttem, hogy az idősek a leghűségesebbek. Találkoztam kilencvenhat, kilencvenkilenc éves emberekkel, akik fiatalosak, derűsek, elevenek voltak. Az angolszász világban egyébként is más az időskor külső megélése, de itt valami többet is láttam: azt, hogy több az élet annál, mint amit az eledel, a ruházat vagy a mindennapi szükségletek jelentenek. Aki először Isten országát keresi, annak valóban megadatik az a ráadás, amely az életet még idős korban is élhetőbbé, elviselhetőbbé, sőt örömtelibbé teszi.

Sydney-ben a Szent Erzsébet Otthon magyar ajkú idős lakóinál is szolgált. Milyen lelki ajándékot jelentett ez a találkozás önnek?

Megint csak a sorsok ragadtak meg. Úgy kezdődött a bibliaóra, hogy mindenki mondott egy énekszámot vagy egy éneksort. Egy egész sor ének lett ebből, nem egy-kettő, hanem nyolc-tíz. Közben az is elhangzott, kinek miért fontos az adott ének. Így ismerkedtünk is: ki honnan jött, milyen emlékeket őriz az óhazából. A Kárpát-medence számos tájáról voltak ott idős emberek. Felderült az arcuk, amikor elmondhatták a történetüket. Biztos vagyok benne, hogy egymásnak már sokszor elmesélték ezeket, de ha ott van egy friss hallgató, akkor új lendülettel, szinte szárnyalva mondják el azt, ami nekik fontos. Érdeklődtek az otthoni kötődésekről is, hátha találunk közös ismerőst. Jöttek a debreceni születésűek, a Debrecenben tanultak, kérdezték, megvan-e még ez vagy az az épület, milyen most a nagytemplom. Az egyik legszebb találkozás egy testvérpárhoz kapcsolódott. Zalaszentgrótról, illetve Zalaegerszegről kerültek ki, és nekem is felderült az arcom, mert a nagyapám Zalaegerszegen volt templomépítő lelkipásztor a két világháború között. Ők tudták, melyik templomról van szó. Az egyikük elmondta, hogy rendszeresen járt Zalaegerszegen az evangélikus templomba, én pedig elmondtam, hogy édesapámat is az evangélikus templomban keresztelte a nagyapám, mert akkor még nem volt református templom a városban. Egészen más lett utána a beszélgetés: földiekre találtunk egymásban, akik félszavakból is értik egymást. Az igei alkalom is különleges volt. A húsvét utáni történetek sorozatába kellett bekapcsolódnom, a feltámadott Krisztus megjelenéseiből vittem egy szakaszt János evangéliumából. Az idős emberek interaktív módon kapcsolódtak be. A demencia ellenére is emlékeztek, tovább tudták folytatni a történetet, hozzá tudtak szólni. Fölfrissítő találkozás volt. Idegen közegben mindig van az emberben némi szorongás: vajon megértik-e, ugyanazon a hullámhosszon vagyunk-e? Itt gyönyörűen egymásra találtunk a Szentlélek segítségével. Ez számomra meghatározó élmény: az ismert igei történet össze tud kapcsolni bennünket.

Vagyis ez az út nemcsak szolgálat, hanem töltekezés is volt?

Fontos töltekezés volt az egész út. Nemcsak a gyülekezeti találkozások miatt, hanem Ausztrália mint vidék miatt is. Isten teremtett világának ékes és kies része az a táj, különösen a tengerparti övezetek, ahová ezek a nagyvárosok települtek. Most ott kora ősz van, és ez a nyugalmat árasztó időszak testet-lelket felüdítő élmény volt a nagy távolságok ellenére is.

Tavaly az egységnapon hivatalossá vált az ausztráliai magyar reformátusok kapcsolata a Magyar Református Egyházzal. Ez mennyire került elő a mostani látogatás során?

Nagyon is előkerült. A sydney-i gyülekezet lelkipásztora, Péterffy Kund tavaly itt volt az egységnapon, és tulajdonképpen a gyülekezetük 75 éves jubileumát áldozta fel azért, hogy jelen lehessen, amikor aláírják a csatlakozási okmányt. Most, a hetvenhatodik évben ünnepeltük meg az elmúlt háromnegyed évszázadot. Azt éreztem, hogy nagyon jólesik nekik: van egy ernyőszervezet, egy háló, amelyet már nem kívülről néznek, hanem amelynek ők is részei lettek. Számon tartott közösséggé váltak. Ez nekik nemcsak szimbolikus jelentőségű, hanem gyakorlati értelemben is fontos: az információáramlásban, a segítségnyújtásban, az egymásra figyelésben új lehetőségek nyílnak meg előttük. Úgy is fogalmazhatnám: megerősödött az az elvékonyodó köldökzsinór, amely az óhazához köti őket. A diaszpórában minden apró egyházi mozzanat hatványozottan jelentkezik. A magyar egyházi életről nem jut el hozzájuk sok hír, vagy csak szórványosan. Most azzal, hogy betagolódtak az egységes Magyar Református Egyházba, anyaegyházat kaptak, az ezzel járó elvi és teológiai kötelezettségek vállalásával együtt. Mindez azért is különösen fontos, mert az ausztráliai magyar református közösségek szervezetileg is nagy távolságokban, laza kapcsolódásokban élnek. Ebben a helyzetben a Magyar Református Egyházhoz tartozás valódi biztos pontot jelent számukra.

Mit tanulhatunk mi, itthon élő reformátusok a diaszpórában élők hűségéből és kitartásából?

Azt, hogy keresni kell az embert. Ahhoz, hogy a szórványmagyarok Ausztráliában rátaláljanak a gyülekezetre, vagy a lelkipásztorok megtalálják a híveiket, rendkívül fontos a mobilitás. Ott nem feltétlenül megy be valaki a lelkészi hivatalba. Ott meg kell keresni az embereket. Ezt én magamnak úgy fordítottam le: felderítő munkát kell végezni. A hitéleti alkalmak sokszor pontszerűek. Lehet, hogy valaki csak havonta tud eljutni istentiszteletre, mert akkora a távolság, vagy csak akkor engedheti meg magának az utazást. Egy hónapban négy-öt vasárnap van, és mindig mások jönnek. Ezért a telefonos, messengeres, e-mailes, online kapcsolattartás, a személyes megkeresés nagyon fontos. A lelkipásztor ott nem a hivatalában ücsörög, hanem sokat van úton: órákig autóban ül, vagy akár repülőre kell szállnia, hogy érzékeltesse egy családnak, egy házaspárnak, egy idős embernek, hogy ő nincs számkivetve, hanem a gyülekezet tagja. Ez az „egyért is útra kelés” fontos tanulság. Itthon sokszor elkényelmesedett az a magatartás, amely a hívekre vár. Úgy látom, a családlátogatás mint műfaj sok helyen kiveszőben van a lelkipásztori tevékenységből. Nyilván, ahol intézmény, iskola, szeretetszolgálat, diakóniai tevékenység, hitoktatás van, ott sok minden elviszi az időt. De a személyes kapcsolatok ápolásában megrestültünk. Ausztráliában enélkül nem lenne gyülekezet. Ott valóban meg kell találni az utakat az emberekhez, sőt időnként be is kell vonzani őket abba a központba, ahol nemcsak igei üzenetet vagy személyes lelkigondozást kapnak, hanem közösségi élményt is. Olykor el is kell menni értük, mert nincs autójuk, vagy már nem tudnak vezetni. Ez számunkra is fontos tanulság: a személyes kapcsolatok ápolása nélkül a közösség könnyen elvékonyodik.

Milyen személyes útravalóval tért haza Ausztráliából?

– A „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28, 19) parancsához kapcsolódik bennem az a menetkészség, amelyet odakint láttam. Ha püspökként gondolok magamra, ez energiát ad. Nekem sokkal kisebb távolságokat kell megtennem a Tiszántúlon, bár az is elég nagy terület. De mit jelent az a Debrecentől számított egy-kétszáz kilométeres kör ahhoz képest, amit az ausztráliai testvérek vállalnak?! Nem szabad belefáradni. Keresni kell az embereket, mert minden református fontos.