Temetőben, de nem vigasztalanul

2016. március 26., szombat

„Jézus a halál birodalmában küzd az ott lévő lelkekért, hogy mire újra elhúzzák a függönyt, elhengerül a kő, a dolgok állása véglegesen megváltozzon" – Szalay László Pál nagyszombati gondolatai.

„Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, és mirhából és aloéból készült kenetet hozott, mint egy száz fontnyit. Fogták tehát Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt..." (Jn 19: 39-40)

Huszonéves lehettem, amikor valahol a Dunántúlon egy temetőkerthez keveredtem. Ismeretlen vidék volt, ismeretlen utakkal, még idegenebb sírjelekkel és hantokkal. A sírkertben csend volt. Senki nem nézett rám kérdőn, hogy mit keresek itt. Elindultam hát az élet fonákján. Néztem a gyászos valóságot, aminek dermedtségén a ki-kikacsintó nap sem oldott semmit. Kókadt virágok, megsárgult koszorúk, szürke műkövek. Gyomok az úton, gyomok a sírokon. Negédes sorok aranysárgába öntve. A búcsúzáskor minden érzés felszakad, még az is, aminek az élet szikkadt, megkeményedett keréknyomán haladva, ideje sem volt megszületni. Olvasva a vég értelmezését, hittel vagy fájó szívvel, eszembe jutott az a kétsoros, ami az oroszlánszobor mellett a hős spártaiak álmát vigyázza. „Itt fekszünk, vándor vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” E mondatban ott a büszkeség, ami ezeket a katonákat jellemezte. Céljukat beteljesítve fogadták a halál csókját. S ott, akkor magam is megrendültem. Mit üzenhetnek ezek az elköltözöttek? Vajon betelve élettel, áldomással az ajkukon tudtak búcsúzni? Elmentek, s talán félkészen marad a ház, a család, a munka, az élet… Zokogás futott át rajtam. Ismeretlenül gyászoltam, idegen földön, mások bánatát elsírva. 

Nikodémus és arimátiai József számára nem volt idegen Jézus. Őket megérintette a názáreti származású ács fiának a tanúságtétele. Túlláttak emberi alakján, a rajongók tömegén, a haszonlesők körén, a hivatalosak szúrós tekintetén. Ezt mutatja az a kockázatvállalás, előkészület és igyekezet, amit Jézus temetésével kapcsolatban megtettek. Leleplezték magukat a hatóságok előtt, amikor elkérték a testét. Így megbélyegezhették őket, hogy a „nép lázítójának” a követői. Komoly anyagi áldozatot vállaltak azzal, hogy egy új sírt biztosítottak Jézusnak és nagy mennyiségű, drága kenetet hoztak a temetési szertatáshoz. Rangjukat, megbecsültségüket veszélyeztették ezzel a tettükkel, mert Nikodémus és József is a nagytanács tagjai voltak. Nem a kisebb ellenállás felé meneteltek, nem tartottak a többséggel, nem kiabálták Jézusra, hogy istenkáromló vagy, hogy feszítsd meg. Tudtak Jézushoz halálában is másként viseltetni, mint a vért szomjazó, habzó szájú, jeruzsálemi sokadalom. Lehet, hogy ők voltak az elsők a nagy megrendülés és gyászkábulat idején, akik megértették, mi is volt Jézus szerepe, küldetése. Márai Sándor élete végén így fogalmazott: „Halála után kiderül az emberről, mit akart mondani.”

Ezen a húsvéton megtaláljuk-e a kapcsolatot Jézussal? Miként tudunk az ő áldozatához, halálához, pokoljárásához, feltámadásához viszonyulni? Ott leszünk-e abban a szomorú kertben, ahol nyugalomra helyezik? Ha igen, akkor a lezárt, majd nyitott sírjától milyen üzenettel tudunk eljönni? Idegen személyként tekintünk rá, aki a mi törekvésünk, szándékunk ellenére beavatkozni látszik az életünkbe? Esetleg megindít bennünket az a lemondani tudás, amivel Jézus az akaratát, életét letette az Atya kezébe? „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (Lk 22:42) Elfogadható az is, hogy a halál tragikus körülményei és az igazságtalanság felhorgadó érzése teherként nehezedik a lelkünkre.

Ez a két férfiú mégis a „halál árnyékának völgyében járva” erős tudott maradni. Nem Jézus családja vagy a tanítványok intézkednek a temetésről, hanem a „titkos követők.” Azt, hogy nem csak megoldani akarták a helyzetet – Jézus hová kerüljön a keresztről? – hanem valóban a végtisztesség megadása volt a cél, az is mutatja, hogy nagy mennyiségű luxus illatszereket hozott magával Nikodémus. Azonban, ha mélyebb értelmet keresünk és képesek vagyunk az anyagi síktól eltávolodni, akkor a mirha és aloé kenet, a 35 kg-nyi túlzó mérték a királyi temetés kellékeinek tekinthetők. A hatalmasságok, a farizeusok, az események lehet, hogy túlléptek Jézuson. Arimátiai József és Nikodémus viszont nem. Most is úgy néznek rá, úgy kezelik Jézust, mint „Királyoknak Királya, uraknak Ura”(Jel 19:16).

Jézusnak csak a teste maradt itt, a lelkének útja, feladata volt, méghozzá a mélységek birodalmában, a poklok poklában. Lénárd Sándor egy helyen így ír: „Az éjszaka függöny, azért engedi le a Dolgok Rendezője, hogy átváltozzék mögötte a történések színpada. Az elalvás percében szinte látom legördülni a fekete bársonyt és könnyen lemondok arról, hogy megkérdezzem: lesz-e még egy felvonás.”

Jézus a halál birodalmában küzd az ott lévő lelkekért, hogy mire újra elhúzzák a függönyt, elhengerül a kő, a dolgok állása véglegesen megváltozzon. Kíváncsian lesnénk be a függöny mögé, hogy Jézusnak hogyan engednek a föld alatt lévő hatalmak. Ez sajnos takarásban van, az eredmény viszont ránk tartozik. Mi nem bírtunk a terhünkkel, a gondunkkal, a temető néma sírjeleivel, a szeretteink hiányával, az életünk megoldatlanságával.

Húsvét hajnalára a sír üres. Jézus elvégezte azt, amit mi töredékesen sem tudtunk. Legyőzte végérvényesen a halált. Spurgeon szerint nem volt elég ideje Józsefnek és Nikodémusnak, hogy Jézus temetéséről gondoskodjanak, de mindent megtettek, ami tőlük telt. Közben Jézus is alvilági csatájában mindent megtett értünk, azt is, ami nem volt elvárható. Nem riaszt már a némaságnak és a halmoknak fénnyel koszorúzott kertje, mert eljön az idő, amikor se leplekre, se illatszerekre, se sírokra nem lesz szükség. Addig is Szimonidész szellemiségével így szólunk az erre járókhoz: Itt fekszünk vándor, vidd hírül e helyről: Az idő közel van. Íme eljön Ő hamar és vele van az ő jutalma.

Szalay László Pál

Ez történik továbbiak →