Küldetés teljesítve

2018. április 23., hétfő

Sokoldalú közösségépítő szolgálatáért nemrég Magyar Örökség-díjban részesült Erdélyi Géza, pár hónappal korábban pedig megkapta a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház legmagasabb kitüntetését, a Pálóczi Czinke István-díjat. A nyugalmazott felvidéki püspökkel – aki a napokban töltötte be nyolcvanegyedik életévét – ötven éves lelkipásztori szolgálatára is visszatekintve közölt két beszélgetést a reformata.sk honlap. A két interjú szerkesztett változatát olvashatják.

– Az egyház életét előbbre vivő és Istent szolgáló életutak elismeréseként 2013-ban alapított Pálóczi Czinke István-díjban eddig hárman részesültek. Hogyan fogadta a kitüntetést, amelyet Önön kívül eddig még csak ketten kaptak meg?

– Nagy örömmel. Ennek több oka van. Az egyik, hogy egykori rimaszombati püspök elődömről, Pálóczi Czinke Istvánról elnevezett díjat vehettem át késői utódként. A másik pedig, hogy nagyon nehéz időszakban döntött úgy az Úr Isten, hogy én álljak – emberileg szólva – az egyház élére. A második világháború és a következő évtizedek alatt az egyházat is nyomorgatták és leterelték arról az útról, amelyen járnia kellett volna. Az első, valószínűleg a legnagyobb feladatom az volt, hogy visszatereljem. Jó, hogy az Úr Isten olyan természettel ajándékozott meg, hogy a legélesebb helyzetekben is a belső békémre támaszkodhattam. A másik erőforrás pedig az volt, hogy Czinke István püspök elődöm egy dologban különösen jó példával szolgált, mivel ő a Trianon utáni sorsunkban lett az egyházunk püspöke: amíg csak fizikai erővel is bírta, addig végig egyenes tartású volt, és tudta, miben nem lehet egy tapodtat sem engedni a külső nyomásnak, és mi az, amiben esetleg egyezkedni kell. Bölcsen végezte a munkáját.

– Nem könnyű időszakban vette át a vezetését. Ebben az időben kezdték az egyházak visszaigényelni azt tulajdont, amitől a Beneš-dekrétumok fosztották meg őket, illetve próbáltak tenni annak érdekében, hogy minél több jogtalanul elkobzott ingatlan visszakerüljön az egyházközségek tulajdonába.

– Az egyházunk soha nem mondott le ezekről az ingatlanokról, én személy szerint pedig még kevésbé, állandóan szóvá is tettem. Volt, aki megmosolyogta, volt, akin láttam, hogy haragra gerjed, és volt, aki tudomásul vette. Kijelentettem, hogy ami jogos tulajdona a gyülekezeteinknek, azt száz év múlva is vissza fogjuk követelni, vagyis ne ringassa magát senki abba a tudatba, hogy majd elfelejti az egyház és csak lesz valahogy. Igyekeztem együttműködni – amilyen mértékben lehetett – a magyar parlamenti képviselettel, ami hol sikeres volt, hol kevésbé. Viszont számunkra is kedvező volt az, hogy a katolikus egyház visszakapta jelentős vagyonának egy részét. A református egyháznak, mint olyannak soha nem volt vagyona, csak a konkrét gyülekezeteknek, nekünk az ő nevükben kellett végezni ezt a feladatot. Sokszor a lelkészeink sem értették, hogy miért kérjük be többször is egymás után, mennyit is vettek el, amit vissza kellene szerezni. Ahol tisztességes polgármesterek voltak, ott visszajött az egyházi tulajdon, ahol viszont tisztességtelenek, vagy korrumpáltak voltak, ott nehezebben ment a visszaszerzés, hosszabb ideig kellett küzdeni.

– Mit jelent az Ön számára a Magyar Örökség-díj, aki mögött tartalmas, a református egyház szolgálatában eltöltött évtizedek állnak?

– Nagyon sokat jelent, mégpedig azért, mert a díj összegzése a fél évszázadot is meghaladó munkának. Emellett azt is jelenti, hogy odafigyelnek ránk, értékelik az elvégzett munkát, s ez nagyon biztató. Nemcsak számomra, hanem mindenkinek, aki lelkiismeretesen dolgozik és nemcsak őrzi az örökséget, hanem gyarapítani is igyekszik azt. Úgy érzem, hogy ahhoz a hatalmas gazdag és színes épülethez, amit Magyar Örökségnek nevezünk, egy építőtéglával én is hozzájárulhattam.

– Hatvan évvel ezelőtt fejezte be teológiai tanulmányait Prágában, ötven évig volt lelkipásztor, ebből 12 évig püspökként állt a felvidéki egyház élén egy nem is olyan könnyű időszakban. Mi volt az, ami mindig hajtotta Önt, hogy ne adja fel, hanem küzdjön, amíg csak nem születik elfogadható eredmény?

– Érdekes módon egy belülről fakadó felismerés hajtott mindvégig: hogy a lelkipásztori munka küldetés. Látva édesapám nagyszerű példáját, én valóban lelkipásztor, igehirdető szerettem volna lenni gyerekkoromtól kezdve. Most már visszatekintve jól belátható sok minden, az összefüggések is. Kívánom minden lelkésztársamnak, hogy lelkiismeretes munka közben eljusson oda, hogy küldetést teljesít. Ez nagyon sok erőt ad, ugyanakkor véd az elbukástól, a fölösleges büszkeségtől, az elbizakodottságtól. Ha van küldője, megbízója, akinek számot kell adni, akkor a munka egészen más távlatot kap.

– Mi volt a legnehezebb?

– Nem is a szocializmusban volt, bár az sem volt könnyű, hanem inkább a változás után, amikor a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház zsinata püspökké választott. Észleltem, tapasztaltam, sokszor el is keserített, hogy az egyház végül is a hősiesen végzett küzdelmében mégis beszorult kissé a templom négy fala közé. Ott lehetett keresztyén valaki, mert a közéletből kizártak bennünket. Bár mindig volt olyan lelkipásztor, aki vállalta a munka nehezét, és a tilalmak ellenére foglalkozott a gyerekekkel, ifjúsággal, személyes látogatással lelkigondozta a híveket, ami nagyon nagy jelentőséggel bírt, de mégis beszorítottak bennünket. A kísértés viszont komoly volt, hogy azt gondoljuk, ez így van, nincs mit tennünk ellene. Kissé szárnyaszegett lett az egyházi élet. Amikor megválasztottak, sokat tépelődtem az Ige fölött, hogy mi az, amit sürgősen el kell kezdeni. Ez nem volt más, minthogy más irányba kell terelni az egyházat sok-sok imádság mellett és munkatársakat keresve. Talán nem egészen helyes hasonlattal élve azt kell mondanom, hogy más sínekre kellett terelni az egyház életét. A lelki mélységek felé, hogy hitben mindenki erősödjön. Ez óriási feladat volt.

– Rozsnyói lelkészi szolgálatának idejében könyvet is ír Gömör vármegye klasszicista építészetéről, az elődöktől átvett örökségről. Miért foglalkoztatta Önt ez a téma?

– Foglalkoztatott ez is, nyilván benne volt a gondolatvilágomban. Minden érdekelt, ami igaz és szép. A művészetek valóban a szépségek talajára vezetik az embert. Prágában pedig szemben találtam magamat az épített művészetnek egy olyan kincses városával, amelyet háború nem pusztított sohasem. Ott volt előttem. Elkezdtem tanulmányozni, és nagyon lekötött. Amikor nem kaptam pozitív választ a kérvényemre – mert doktorálni szerettem volna már 1968-ban –, akkor úgy döntöttem, hogy nem szabad letenni a lantot, az egyházi, gyülekezeti munkát teljes egészében végezni kell, de képességet éreztem arra, hogy valami mást is tegyek a köz javára. Így szereztem művészettörténeti diplomát, ugyancsak Prágában. Megkaptam a témát, mert nem akartam választani, hiszen a husákizmus kellős közepén voltunk. Harmincheten iratkoztunk be az egyetemre, mert akkoriban nagyon megcsappant a művészettörténészek száma. Egyedül voltam a csoportban nemcsak magyarként, hanem lelkipásztorként is az egész társaságban. Hagytam menni a dolgokat a maguk medrében. Jó három hónappal a diploma leadása előtt a csoportunkat vezető docensnő megkérdezte, mit választottam a szakdolgozatom témájául és hol tartok. Azt válaszoltam: „Semmit! Szeretném, ha Ön adna nekem témát". Azt a választ kaptam: „Kedves Kolléga! Ön lelkész. Mi lenne, ha megírná Gömör megye szakrális, klasszicista építészetét?" De siessek, mert az idő kevés, és szerinte legalább másfél tucat templomot találok, de már abból is igen bőséges anyagot tudok készíteni.

– Mi lett a munka eredménye?

– Megtettem azt a kb. 20-21 ezer kilométert, minden érintett helyre elmenve, és végül – a vegyes stílusú épületeket is belefoglalva, tehát a kora és a késő klasszicista stílusúakat is, amelyeken már más, új stílusok is megjelentek – 129 épületet találtam. Mindegyiket dokumentáltam, több mint hatvan alaprajzzal, az összest azonosítottam, megkerestem az összefüggéseket. Feldolgoztam, majd leadtam a munkát. De nem kellett megvédenem. Csak azt kérték tőlem, mondjam el, hogyan tudtam ilyen rövid idő alatt mindent megszervezni. Elmondtam nekik. Annyi volt a megvédés, s azzal zárták le, hogy igen ritka esetben adnak le ilyen munkát, s ha igen, akkor általában csoportok. Adjam be a kandidátusi vizsgák iránti kérelmet, azaz tekintsem magam már kandidátusnak, mert nagyon minőségi munkát végeztem. Magam sem tudtam, hogy így fog sikerülni, csak lelkiismeretesen dolgoztam. Aztán még kérték, hogy az egyházin kívül dolgozzam fel a világi építészetet. Újra megtettem a sok ezer kilométert. Egy helyre többször is ki kellett mennem, mert nem jutottam be az épületbe, vagy a tulajdonosok nem voltak otthon, esetleg nem engedtek be. A templomok tanulmányozásánál gyanút fogtak a hívek, körülvettek és közölték, ne is lépjek a bejárat felé, mert nem tudják, ki vagyok. Volt, hogy el kellett újra mennem és győzködni és megmutatni az igazolást, hogy én is lelkész vagyok. Nagyon érdekes munka volt ez. Végül az lett az eredménye, hogy könyvben is megjelent, és idáig négy kiadást ért meg. A feldolgozott épületek között található egy olyan is, ami ma már nincs meg, mert lebontották. Ilyen érzéketlenül viszonyultak az értékes épületek iránt az akkori vezetők. De örülök neki, hogy megörökítettem, így megvan az emléke.

– Sportolt és sikeres versenyző is volt. Ha újrakezdhetné, akkor is a lelkészi pálya mellett döntene?

– Minden bizonnyal! Ez ugyanis egy fantasztikus hivatás. Sok más, hasonlóan szép hivatás is van, de ez egyetemes jellegű, hiszen ez testi, lelki, változásokat hozó munka és nem lehet elszakadni attól, aki az életet adta, a Teremtő Istentől. Nem lehet csak a saját képességeinkben bízni, még akkor sem, ha azt a Teremtőtől kaptuk, hanem napi élő kapcsolatban kell vele lenni és azokkal, akikhez ő küld bennünket. Ha ezt valaki végiggondolja, talán felcsillan előtte ennek a küldetésnek nemcsak a nehézsége és igényessége, hanem a gyönyörűsége is. Pál apostolt idézve: „Isten szentségével és tisztaságával, nem emberi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével jártunk a világban" (2Kor 1,12).

Erdélyi Géza (Abara, 1937. április 2.) református lelkész, tanár, építészettörténész. Teológiai tanulmányait Prágában végezte (1958), 1975-ben a prágai Cseh Műegyetemen művészettörténészi oklevelet is szerzett. A teológia doktora (1988). Református lelkészként Szalócon, Rozsnyón, Hanván, Rimaszombatban működött. 1996–2009 között a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke. Munkásságát többek között Tőkés László-díjjal (2005), Károli Gáspár-díjjal (2009), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetéssel (2010), Pálóczi Czinke István-díjjal (2017) és Magyar Örökség-díjjal (2018) ismerték el.

forrás: reformata.sk

Istent keresem

Préd 3

„...megvan az ideje minden dolognak az ég alatt” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →