„Nem tiltottuk meg a harangozást”

2012. június 15., péntek

Miért utasították vissza a református, a katolikus és az evangélikus püspökök a harangozás központi elrendelését június 4-e, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából? A döntés kisebbfajta vihart kavart a református közéletben. Kérdéseinkre Tarr Zoltán zsinati tanácsos válaszolt.

Félreértést okozott, sőt, indulatokat váltott ki a három történelmi keresztyén egyház vezetőinek válasza Kovács Zoltán államtitkárnak, amelyben a református, a katolikus és az evangélikus püspökök jelezték, nem rendelik el központilag a harangozást templomaikban június 4-e, a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából. Valóban a trianoni megemlékezésekre mondtak nemet az egyházvezetők, ahogyan azt sokan értelmezték?

Természetesen nem a trianoni megemlékezésre, nem a nemzeti összetartozás ügyére mondtunk nemet katolikus és evangélikus testvéreinkkel. Az is nagyon lényeges, hogy a három egyház vezetői nem tiltották meg a harangozást a templomaikban. A konkrét esettel kapcsolatban ez a két nagyon fontos tény, amit rögtön az elején tisztáznunk kell. Általánosságban pedig ismét hangsúlyozni kell, hogy a Magyarországi Református Egyház a nemzeti összetartozás ügyét folyamatosan napirenden tartotta a rendszerváltozás óta eltelt húsz évben is. Példaként említhetnénk a magyar reformátusság egységét és a magyarság összetartozását is kifejező Református Világtalálkozókat, a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata létrejöttében megnyilvánuló szándékot, és legfőképp a 2009. május 22-ét. A Trianonnal való szembesülés nehéz kérdéseit nyíltan és világosan taglaltuk folyóiratunk, a Confessiónak a kilencvenéves évfordulón megjelent különszámában. A magyarság, a magyar reformátusság Trianonra adott válaszának legsikerültebb megvalósulása a 2009. május 22-én ünnepi keretek között elfogadott alkotmánnyal létrejött Magyar Református Egyház. A Kárpát-medencei református egység megteremtése, ennek folyamata és az ünnep olyan alkalom volt, ahol az egész kérdést, megítélésem szerint a társadalom számára is példamutató módon rendeztük. Azzal, hogy egyértelművé tettük, nem irredentizmusról, területi igények felmelegítéséről van szó, hanem annak a 92 év alatt sem eltűnő lelki összetartozásnak a megéléséről, amit nem lehet elvitatni a reformátusságtól, sem a nemzettől.

Miért nyerhetett mégis ilyen értelmezést ez a közös egyházi válasz?

Talán azért, mert az emlékezettel is nyilván baj van: sokszor rövid idő alatt törlődnek szimbolikus vagy éppen nagyon is gyakorlati jelentőséggel bíró információk. Téves olvasatnak, sőt, tendenciózus belelátásnak tartom azt az értelmezést, hogy az egyházak a június 4-i harangozás központi el nem rendelésével elfordultak volna a nemzeti összetartozás ügyétől, Trianon emlékétől.

A tartalom mellett a forma is sokakban félreértés tárgya lett, mert barátságtalan, bántó nyilatkozatként értelmezték a három egyház döntését.

Valóban, pedig nem nyilatkozatot adtak ki az egyházvezetők, hanem egy államtitkári levélre érkezett válasz született, amiben egy kérésre mondtunk nemet. Amiben – fontos újra kiemelni – nem megtiltottuk a templomainkban a harangozást, hanem azt fogalmaztuk meg, hogy nem rendeljük el központilag a harangzúgást. Ez egy jelentős hangsúlybeli különbség.

Az értelmezésekben, láthattuk, ez mégis tiltásként jelent meg.

Ez nem utasítás volt, és természetszerűleg nem tiltottuk meg a harangzúgást, amit jól mutat, hogy sok templomban megszólaltak a harangok és sok helyen megemlékezéseket is tartottak.

Ugyancsak sokan kifogásolták, hogy a válasz arra hivatkozik, hogy nem liturgikus alkalomról van szó június 4. esetében.

A rövid, velős fogalmazás miatt talán nem egyértelmű a levélből, hogy nem liturgikus alkalmakkor nem szoktuk elrendelni központilag a harangozást. Ez alól léteznek kivételek, a közelmúltban is volt erre példa, az egyik éppen 2009. május 22. volt. Ekkor hosszú mérlegelés, vita, egyeztetés után határoztuk el, hogy Kárpát-medence magyar református templomaiban harangozunk. Majd 2010. június 4-én a történelmi keresztyén egyházak, szintén kormányzati kérésre, központilag elrendelték a harangozást. Ez a kilencvenéves évforduló miatt történt akkor úgy. A 2010-es harangozás a reformátusok számára még kapcsolódott a református egység egy évvel korábbi ünnepéhez is. Számunkra június 4. és május 22. mondanivalója ugyanis sok szempontból összekapcsolódik. Olyan módon, ahogyan azt nemzeti összetartozásról szóló 2010-es törvény fogalmazza meg, amely nem a múltba révedés, ködös eszmények felélesztése, hanem az előrelépés szellemiségét hordozza magában. A törvény szavait reformátusként nem tudom máshogyan értelmezni, mint május 22. szellemiségének továbbélését, annak, nyilván nem ok-okozati összefüggésben, de mégis továbbvitelét.

Volt gyakorlati akadálya a harangozás központi elrendelésének?

Valóban volt egy praktikus háttere is az egyházvezetők válaszának. Az államtitkári kérés ugyanis május 25-én, péntek délután érkezett. Ha komoly volt a felkérés, akkor bántónak kell vennünk a kérést, mert nem vette figyelembe az érintett egyházak működését, szervezeti rendjét és azt, hogy egy ilyen felhívás meghirdetése, elrendelése valamennyi gyülekezetnél, nem megoldható egy hét alatt. Amellett, hogy a három egyháznak mindezek előtt még egyeztetnie is kellett. Egyértelművé tettük, hogy megítélésünk szerint egy ilyen fajsúlyú kérés közvetítésének nem ez az útja és a módja. Ha ez a felkérés időben, akár hónapokkal korábban megérkezik, akkor máshogyan is alakulhatott volna ez a történet. Akkor születhetett volna egy olyan megoldás is, amelynek nem az az eredménye, hogy az egyházakat támadják, amiért nem harangoztak. Ha a kormány hagyományt szeretne teremteni erre a napra, akkor még inkább ötletszerű lépésnek tűnik a bő egy héttel az esemény előtt érkezett kérés. Ha igény van rá, a Nemzeti Összetartozás Napja megünneplésének kimunkálásában szívesen részt veszünk, annál is inkább, mert a nemzeti összetartozás ápolása egyházunkban folyamatos gyakorlat. A nemzeti összetartozás ügye túlmutat a harangzúgás elrendelésének kérdésén.

Volt olyan csalódott hozzászóló, aki arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha az egyházak finanszírozásuk jelentős részét állami forrásból biztosítják, akkor „az a minimum, hogy meghúzzák a harangot" ebből az alkalomból. Elmond ez a mostani helyzet valamit az állam-egyház viszonyról?

A felvetés rossz megközelítésből fakad. Természetesen van olyan, hogy valaki megrendel egy harangozást. De mi az állam és az egyház viszonyát nem ilyen szolgáltatásvásárlós, pénzügyi alapokon nyugvó kapcsolatnak gondoljuk. Nemcsak most, hanem máskor sem. A mostani kormány stratégiai partnernek tekinti az egyházakat, amely partnerségbe beleférhet egy ilyen kérés, amely kérést mérlegelni lehet. Sokkal dinamikusabb kapcsolatot képzelünk el tehát, nem egy oda-vissza levelekben létező viszonyt.

Értelmezhető ez a mostani egyházi reakció egyfajta kritikaként is a kormány felé?

Ez beleolvasás a levélbe. Általános kritikaként nem lehet értelmezni ezt a levelet, tünetként fel lehet fogni. Megjegyzem, a kormány részéről semmilyen kritika, sajnálat, visszajelzés nem érkezett az egyházak válaszára. Ez azt is jelenti, hogy a kormány valóban szuverén félként kezeli az egyházakat és elfogadja, ha az egyházak nemet mondanak egy kérésre. Az állam és az egyházak elkülönülten működnek, és nem történik nyomásgyakorlás, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan a kormány elképzelte. Mindemellett szimbolikus ügyről van szó, és a nem kimondása egy ilyen esetben senkinek nem esik jól – sem a kormánynak, sem az egyházaknak. Nem használ a számunkra fontos Nemzeti Összetartozás Napja légkörének, építésének.

Ha a református egyházi reakciókat nézzük, nem lehet nem észrevenni, hogy annak a két, egymástól erőszakosan nem szétválasztandó, de mégis megkülönböztethető szemléletnek az ütközéséről is van szó, hogy a reformátusságnak megkerülhetetlen a szerepe, a felelőssége a nemzet megtartásában, miközben a nemzeti identitást meg kell, hogy előzze keresztyén mivoltunk.

Így van, de ez természetesen hosszú, több évszázados vita református egyházunkban, amivel küzdünk. Nehéz ebben a helyes és a mértéktartó értelmezést adnunk. Vissza kell utaljak 2009. május 22-ére: Debrecenben példamutató módon, a keresztyéni, a nemzeti, a magyar református identitás helyén kezelése, megélése, megjelenése valósult meg. Erre abszolút kegyelmi állapotként, Isten ajándékaként és szentlelkes pillanatként gondolok vissza – olyan egyensúlya volt ott és akkor ezeknek az elgondolásoknak, ami egyensúly megtartása azóta is nagy feladatot jelent a számunkra. Éppen 2009. május 22. a bizonyítéka annak, hogy a magyar reformátusság képes a helyén kezelni és előremutató módon megélni ezeket a különböző identitásokat.

Csepregi János Botond
Fotó: Sereg Krisztián

Istent keresem

1Thessz 5,12–28

„Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →