„Jó lenne egy újabb reformáció”

2012. október 29., hétfő

„Amitől az egyház meg tud újulni, abban semmi új nincs. A Biblia nem változott meg, a teológiai meggyőződésünk is ugyanaz maradt. A kérdés csak az, hogy fog minket az evangélium fellelkesíteni?" – mondja Harmathy András, az Egyházi Jövőkép Bizottság elnöke, akivel a közelgő Zsinat kapcsán a bizottság küldetéséről beszélgettünk.

Melyek azok az égető problémák, melyekkel a Zsinat által életre hívott Egyházi Jövőkép Bizottság foglalkozik?

Több oka van, hogy egyházi jövőképünkről beszélnünk kell. Az egyik egyházunk fenntarthatósága: falvak néptelenednek el, így lehetetlenné válnak az ottani gyülekezetek is. Mit kezdünk ezzel a helyzettel? Az ott maradó embereket el kell kísérni. Honnan lesz a lelkipásztornak fizetése? Feladjuk ezeket a falvakat? Ez stratégiai kérdés is. Ugyanakkor a falvak elnéptelenedése azt is jelenti, hogy kihal a reformátusság. Le kell ülnie az egyháznak önmagával. Négy egyházkerületben éljük az életünket, és ezek olyan kérdések, melyeket ki-ki nem tud megoldani a saját berkein belül, szükség van arra, hogy az országos egyház beszélgessen egymással és stratégiát alakítson ki.

Az elnéptelenedés kapcsán például mi a bizottság feladata, hatásköre?

Ez elsősorban gyakorlati kérdés: mennyiben működtethető az a struktúra, mellyel az egyházunk rendelkezik? Ez olyan probléma, mellyel a zsinat a maga ügymenetében nem tud foglalkozni, mert ez hosszú távú előkészítést, tervezést igényel. Azért hívta életre a zsinat a bizottságot, hogy legyen egy olyan testülete, mely az egy cikluson belül nem megoldható ügyekkel foglalkozik. A mandátumunk nagyon tág, direkt ilyen tágra, szinte túl tágra szabta a zsinat a mozgásteret, hogy legyen a bizottságnak szabadsága olyan dolgokat is végiggondolni, ami a napi menetbe nem fér bele. Ez egy részről szükséges, más részről nehéz. Egyrészt nagyon sok konkrét ügyet lehetne felsorolni, ami törvényi szabályozást kíván. Egy állandóan változó társadalmi helyzetben nekünk is újra és újra kell szabályozni bizonyos dolgokat, ma olyan lehetőségek vannak, amelyek korábban nem voltak, ezeknek ki kell taposni az útját: a lelkészek jogállásától kezdve a lelkészek díjazásáig. Ugyanakkor rengeteg problémát, mely a rendszerváltással együtt szakadt ránk, nem volt időnk átbeszélni. Akkor csak kapkodtunk, megpróbáltuk megtalálni a legjobb lépést, de nem volt arra időnk, hogy kiforrott gondolatokat fogalmazzunk meg. És az, hogy szükség volt egy tematikus zsinatra, az önmagában is azt mutatja, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem beszéltünk ki.

Milyen kérdések maradtak ki?

Ide tartozik az ügynökkérdés, a saját múltunkkal való szembenézés is, meglátásom szerint még a kommunizmust sem dolgoztuk fel teológiailag. Hogyan volt jelen abban az időszakban az egyházunk? Ha még ezzel is adósak vagyunk magunknak, akkor honnan tudnánk, hogyan is működjünk a legjobban a mostani rendszerben, a kapitalizmusban, egy pluralista világban? Hogyan fogalmazza meg az egyház önmagát, küldetését? Ehhez nagyon sokat kellene beszélgetnünk, nagyon sokat kellene imádkoznunk, nagyon sokat kellene Isten igéjét olvasni, hogy eligazítást találjunk. És nemcsak a magunk berkeiben, hiszen a keleti blokk összeomlásával ki kellene mozdulnunk: mi a világegyház része vagyunk, és hol van jelen a magyar egyház a világ missziójában? Hol veszünk részt globális értelemben abban a missziói munkában, melyet Isten végez? Párbeszédben kell lennünk a világ más tájain élő keresztyénekkel, mert ez segít bennünket abban, hogy megfogalmazzuk, hogy kik is vagyunk, és mit vár tőlünk Isten itt és most, 2012-ben Magyarországon. Ezt meg kell fogalmaznunk egy új világban.

Már a legelső bizottsági ülésen felmerültek a pozitív külföldi példák, minták.

A külföldi mintákat helyén kell tudni kezelni. A beáramló sok-sok módszer kitekintést adhat, de nem lehet megspórolni, hogy végig ne beszéljük a nálunk aktuális kérdéseket. Azért mert máshol működik valami, akkor az nálunk is fog? Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű volna. Mi is létrehozhatjuk a megoldást a magunk kultúrájában. Ugyanakkor tanulnunk kell, mert ma sok olyan helyzet van, amiben nem találjuk a fogást. Többek között itt van a pluralizmus: véget ért a konstantini kor, szabad piac van az egyházak terén is. Mit kezdünk mi, történelmi egyházként a piacon? Ez nem feszültségmentes, ezt látjuk kormányváltásonként is: egy konzervatív kormánnyal könnyebb szót értenünk, egy liberálisabbal talán éppen ezért sem. Nagy örökségünk, történetünk van, amivel nem nagyon néztünk szembe, nem dolgoztuk fel, pedig ez egy nagy tőkesúly. Most éppen sekélyebb vizeken haladunk, ezért a tőkesúly most akadály is. De ha már külföldi példákról esik szó, akkor a legvonzóbb mindenképpen a német példa: a „missziói népegyház". A tematikus zsinatban is ez volt az a kifejezés, amely a legtöbbek tetszését kivívta, ezért foglalkoztunk mi is külön ezzel az első ülésünkön. Mert azt a két irányt fogalmazza meg, amit mindannyian érzünk: hogy egyrészt van egy népegyházi keretünk, ugyanakkor mindenki érzi, hogy a misszió felé kell elmozdulnunk, különben elfogyunk. A misszió fontos. Vagy azért, mert az evangélium szeretete hajt bennünket, de még ha csak az intézményünk féltése, a fenntarthatóság hajt bennünket, akkor is a nyitás felé kell mennünk.

Ez egy izgalmas korszaknak tűnik a Magyarországi Református Egyház életében.

Ez egy izgalmas és nehéz, átmeneti korszak, nincsenek letisztult dolgok. Vannak emberek, akiket ezek a kihívások lebénítanak, elrettentenek, mások szárnyra kapnak tőle. Ezért jó, hogy nem egy emberre, hanem egy bizottságra van bízva. És ezért jó, hogy ez sem úgy van kitalálva, hogy mi fogalmazzuk meg, merre kell menni, mert az egyház él: sokan, együtt gondolkodhatunk azon, hogy hogyan lehetne nagyobb erővel jelen lenni a társadalomban, odavinni az evangéliumot a mai magyar társadalom elé. És nem azért csinálják, mert a bizottság felkéri őket, hanem mert a szívükből jön. Ez a bizottság feladata, hogy terelje, megerősítse az egyházat a megújulás útján. Hogy segítse, kísérje, katalizálja.

Milyennek látja a Jövőkép Bizottság iránti fogadókészséget? A bizottság létrejötte előtt sokan mintha ódzkodtak volna egy ilyen testülettől.

Változó a megítélése, sokan nem tudják, hogy micsoda, akik tudják, azok közül sokan szkeptikusak, akik meg benne ülnek, és megkapták e feladatot, azoknak roskasztó. A bizottság összetétele sok mindent megmagyaráz: vannak hivatalból delegáltak, ők a zsinati szakbizottságok elnökei. Ez jó, és azt jelzi, hogy a zsinat kontinuitást szeretne. Ezentúl tagjai nem zsinati tagok, mint amilyen én is vagyok, mezei lelkipásztor, illetve nem-lelkészek is. Ez nyitást jelent, azt, hogy az újra is szükség van, és nem a meglévő helyzetet kell renoválni. Nyitottságot jelent az is, hogy én vagyok a legfiatalabb, és mégis engem bíztak meg a bizottság vezetésével.

Szigetszentmiklóson lakótelepen hozott létre gyülekezetet, hogyan tudja missziós tapasztalatát kamatoztatni a bizottságban?

Az intézményi lét és a missziói lét között tud feszültség kialakulni, de semelyikünknek sem érdeke, hogy ezeket kijátsszuk egymás ellen. A tapasztalatom abban segít, és talán ezt át tudom adni, hogy az ember ne legyintsen azonnal, hogy valaminek nincs értelme. Mert mi azt éltük át, hogy Isten ma is gyűjti a saját népét: igéje és Szentlelke által. Ezért születhet egy új gyülekezet a lakótelep közepén. A mi tapasztalatunk az, hogy az Isten előttünk jár, hogy Ő hozza az embereket, és Ő az, aki minket is alkalmassá tesz, hogy tudjuk az ő Igéjét hirdetni. Úgy lesz gyülekezet, hogy Isten az, aki cselekszik. Ez az a gondolat, ami megerősít, amikor egy meglévő intézménynek az újragondolását kell véghezvinni. Sokszor úgy vagyunk vele, hogy amikor a jövőre nézünk, akkor a jelenünkből vagy a múltunkból tudunk valamit kivetíteni, abból meg általában nem rózsás a kilátás. De nemcsak ezt láthatjuk, hanem azt is, hogy él az Úr, hogy ő cselekszik. Hogy ma is szeret, hogy ma is megvált. Erre az üzenetre éhezik a ma embere is, akkor is, ha nem tudja, hogy ennek a hiányától szenved. Ha erre nézek, akkor nem tudom feladni, akkor a passzivitással szembe kell, hogy menjek, mert nagyobb ügyről van szó, mint a Magyarországi Református Egyház megújításáról, az Isten ügyéről van szó.

Ezt a gondolatot vajon mennyire érzik át az egyháztagok, akiken most az egyház jövője múlik?

Mindannyian érezzük, de a lelkesedésünk és az élményeink különbözőek. Teljesen más egy elnéptelenedő gyülekezetben szolgálni, ahol ugyan szép életúttal, szép hittel a hátuk mögött, de a lelkipásztornak az a dolga, hogy a tagokat elkísérje és eltemesse. Ez teljesen más lelkületet hoz, még akkor is, ha Jézus története arról szól, hogy Isten a halálban is Úr. Az utolsó bizottsági ülésen egy olyan lelkésztársam írását olvastam fel, aki szórványban szolgál, és a szórvány ellehetetlenülésében él nap, mint nap, és abban őrlődik a maga életvitele szerint. Azt mondta: „a végekben van a mi jövőnk". Jó volt meghallani ezt, hogy a lelkesedés nemcsak a sikertörténetekből, az új gyülekezetekből születik, az Isten szerinti lelkesedés azt jelenti, hogy az embernek van kitartása az egyébként reménytelen helyzetben is. A mi igazi keresztyén reménységünket sokszor nem a siker adja, hanem a kudarcokban tisztul le.

A bizottság munkájában a leírtak szerint nagy szerepet kap a világiak tapasztalata. Hogyan?

Nem gondolom, hogy az Isten útját csak a lelkészek ismerik. Olyan gyülekezetben szolgálok, ahol zömében munkásemberek vannak, és én sokszor csak némán állok az életük igehirdetését látva-hallgatva. Nagyon bátorító, hogy a keresztyén élet nincs lelkészdiplomához kötve. Olyan jó lenne erre felszabadulni, hogy Isten a maga ajándékát adja az ő népének, mindenkinek máshogy. Ezért jó, hogy nemcsak lelkészek vannak a bizottságban. De azzal is szembesülünk, hogy a teológiai gondolkodásnak viszont híján vagyunk, mintha az is lelkészi privilégium lenne, és ez nem szabadna, hogy így legyen. Nekem megadatott, hogy olyan egyszerű falusi presbiterekkel együtt imádkozhattam istentisztelet előtt, akiknek az imádságában egy-egy igehirdetés is benne volt. Mély teológiai gondolatok szólaltak meg, mert látszott, hogy az az ember az igével táplálkozott, és úgy jött el az istentiszteletre is. Felszabadító, bátorító volt ilyen testvérekkel egy közösségben lenni, ahol úgy éreztem, hogy én csak egy szolgálatát végzem az Úrnak: az igehirdetést. De messze vagyunk ettől, és ezen változtatnunk kellene: hogy az egyháztagjaink is teológus módjára értsék a Bibliát, hogy értelmezni tudják, hogy abban megtalálják az Úristen vezetését, hogy bátrak legyenek az Isten útján járni. A bizottság a maga mandátumát úgy látja, hogy nem mi fogjuk megmondani az egyháznak, hogy mit csinál rosszul, és hogy kellene azt jól csinálni, sokkal inkább, hogy kezdjünk el beszélgetni. Egyfajta párbeszédnek a generálása a mi feladatunk az égető kérdésekről, ami nem helyi, hanem az egész egyházat érinti, és ne csak a lelkészek, ne csak a teológusok kezdjenek el beszélgetni, mert nemcsak azokban él az egyház. Hogy azok hangja, bizonyságtétele is, akik az Isten munkáját hűséggel végzik, hallhatóvá legyen. Ezért szeretnénk egy nagyon széles körű párbeszédet kezdeményezni erről. Kérdés, hogy ha ilyen szélesre nyitjuk a beszélgetés előtt az ajtót, akkor nem fogunk-e elveszni a részletekben. Ez lesz a bizottság feladata, hogy teret adjon a gyülekezetek hangjának is, mind a problémákkal, mind a reménységünkkel kapcsolatban is. És hogy ugyanakkor megtalálja azt az utat is, ahogy ez a sokféle hang értelmes módon vissza és egymáshoz tud kapcsolódni.

Hogyan fog ez a párbeszéd megvalósulni, milyen formában beszélgetünk?

Az útmutatás az egyik feladata a bizottságnak, erről szól a megnevezése is. A másik a módszertan: hogyan fogjuk elérni a jövőképet? Abban konszenzus van közöttünk, hogy nem szakbizottságok fogják ezt a feladatot elvégezni. Az alapprobléma, amit mindannyian érzünk, hogy távol van egymástól a törvényhozás és a gyülekezeti élet valósága. A bizottság jelenlegi feladata, hogy a novemberi zsinatig fogalmazza meg, vázolja fel: milyen úton szeretné vinni az egyház jövőképének a megfogalmazását. A zsinat erről fog véleményt mondani. Mert a Jövőkép Bizottság zsinati bizottság, nem palotaforradalom készül itt. Ha reformáció készülne, az jó lenne.

Mi változna ebben a reformációban?

Azt már tudjuk: egyháztudatos gyülekezetet és gyülekezettudatos egyházat szeretnénk. Ezt nem mi találtunk ki, de ez egy olyan szlogen, amire mindannyian együtt mozdulunk. Mindkét irányra szükség van: az egyház a gyülekezeteiben él. A nagyobb szervezetnek, az intézményeinknek a gyülekezetek szolgálatát kell támogatnia. Ugyanakkor pedig a gyülekezeteknek is szükségük van arra, hogy tudják és éljék is, hogy küldetésüket csak a többi gyülekezettel együtt tölthetik be. A novemberi zsinatra elkészül az a dokumentum, amely írásban is rögzíti eszmecseréink eredményét: az egyház alapküldetése az igehirdetés. Eszerint kell végiggondolnunk mindent az egyházunk életében: az igehirdetés felől kell értelmeznünk az egyház létformáját is. Jól szolgálja-e az igehirdetést az a struktúra, amelyben élünk: a parokiális rendtől kezdve az egyházkerületi létformákig? Mert ha nem, akkor újra kell gondolni, ha pedig igen, akkor áldozatok árán is meg kell tartani. Az igehirdetést nem a szószéki igehirdetésre korlátozva értjük, hanem a gyülekezet életének egészére, ahogy azt közösségben együtt megéljük, ahogy az kisugárzik, ahogy a thessalonikai gyülekezet nyelvén megfogalmazva: „kizendül az evangélium közülünk". Ez az egész nem valami ellen, hanem valamiért van. Lehet, hogy túlságosan is leegyszerűsítve fogalmazom meg, de az a kérdés, hogy mi magunk találkozunk-e az evangéliummal? Vagy azt mondjuk, hogy az evangélium nekünk kincs, de senki mást nem érdekel, és ezért válik egyre jelentéktelenebbé az egyházunk a társadalomban? Ez nem így van: az evangéliumra mindenkinek szüksége van. Az a baj, ha mi magunk nem látjuk, hogy az ragyog! Először nekünk kell a Lélek előtt megállni, Jézust meghallgatni, hogy mit akar nekünk mondani. Ha mi magunk megújulunk, akkor az megtermi majd a maga struktúráit, mint a 16. században. És ez nagyon egyszerű dolog: találkozni újra az evangéliummal, attól fellelkesülni, és ezáltal megtalálni a szolgálatunkat a világban. A legvérmesebb várakozásaim ezek.

Lehetséges, hogy valójában ez lesz a Jövőkép Bizottság legfontosabb feladata?

Igen, de hogyan kell ezt csinálni? Nem prédikálunk eleget? Nem olvassuk eleget a Bibliát? Lehet, egyébként! A nehézség pont ebben van: amitől az egyház meg tud újulni, abban semmi új nincs. A Biblia nem változott meg, a teológiai meggyőződésünk is ugyanaz maradt. A kérdés csak az, hogy fog minket az evangélium fellelkesíteni? Hogy fog a reménytelenségben reményt teremteni, és a hazugságokat leleplezni? Bizottsági elnökként, különösen is érzem ennek a feszültségét: az egyház megújulása nem az emberen múlik, hanem a Szentlélek Úristenen, de mégis nekem emberként kell ebben a folyamatban szolgálnom. Ha ez a bizottság hozzá tud járulni ehhez a megújuláshoz, akkor volt értelme létrehívásának, és a mi munkánknak.

Harmathy András 1969-ben született, református lelkészi képesítését Budapesten nyerte el. 2000-ben feleségével, Ágotával együtt  Szigetszentmiklósra érkezett segédlelkészként, és új gyülekezetet alapítottak, mely szigetszentmiklós-újvárosi gyülekezet néven hivatalosan 2006-ban lett független a Kossuth utcai közösségtől. Családjával azóta is ott él (a gyülekezetalapítással kapcsolatos misszióról az Írd meg, amiket láttál című 2010-es könyvben lehet olvasni). 2012 áprilisa óta az Egyházi Jövőkép Bizottság elnöke.

Sindelyes Dóra
Fotók: Sereg Krisztián

Istent keresem

5Móz 31,14–30

„...ezt mondta Mózesnek az Úr: Közel van már az idő, amikor meg kell halnod” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →