Mennyhorizontú élet

2014. május 28., szerda

Fekete Károly, a Debreceni Hittudományi Egyetem rektorának áhítata.

Jézus Krisztus mennybemenetelének ünnepe az izgalmas ellentétek napját idézi fel. Jó és rossz érzések vegyülnek össze bennünk ezen a napon. Győzzön itt is a hűvös ész, ami nem tudja megmagyarázni az eseményeket, és a földhözragadtságra ösztönöz? Vagy jobb a rajongókra hallgatni, akik azt mondják: emelkedjünk máris a mennybe, mit számít ez a világ? S kiadják a jelszót: Felhőre, keresztyének! Közben elszakadnak e világtól, és a föld fölött lebegnek. De hála Istennek, vannak realisták is, akik meghallják, és egyszerre hallják az angyali és az apostoli szót, s kijózanodva gyönyörködnek a mondatpárban: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve?" (ApCsel 1,11) „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel." (Kol 3,2) Ezek az ellentétpárok kiemelik egymást, s egyformán fontossá válik mindkettő, gazdagabbá válik tőlük a kép.

Fantasztikus jelenet zajlott az Olajfák hegyén. Filmre kívánkozó képsorok. Látjuk az összegyűlt tanítványi sereget és a közülük kiváló, tőlük elkülönülő Mestert. Bensőséges búcsú, mégpedig mennyei és angyali nyilvánosságban. Földbegyökerezett lábak és emelkedés. Tanítványi megkövülés és isteni kiszabadulás a gravitációs térből. Együtt a visszatérő fővezér, a Győztes Krisztus, meg a vert sereg, a szomorú tanítványok. Theofániás, Isten-jelenéses felhő és könnybe lábadt szemek, mintha egyesülve kettős függönnyé válnának, hogy még titokzatosabb legyen az esemény. Együtt a csapat, a tizenegy, a gyülekezet, még a család is, hiszen ott van Mária is, és jön a nagy kiszakadás... Íme, csupán egy szempillantás, és itt marad Krisztus gyülekezete Krisztus nélkül.

Mindannyijuk kérdése: ez a közösség vége vagy az összekovácsolódás kezdete? Cserbenhagyás vagy a közbenjáró Krisztus totális gondoskodása? Krisztus az Atya jobbján, fönt – a tanítványok lent, de a megnyílt és a hit számára nyitva is maradt ég alatt? Milyen furcsa kettősség! A mennybemenetel Jézus küldetésének csúcspontja, ugyanakkor a tanítványi kifosztottság ünnepélye. Nyereség, ami veszteség. Jézus lábnyomában, és mégis új úton. Együtt, de egyedül, mert fizikailag Jézus nélkül. Kettős állampolgárság Krisztusban, menny és föld fiai, és mégis a jövevény idegenségét érezve.

A nézőpontok oly különbözőek, hogy nem mindegy, kit nézünk. Jézus felől az isteni oldalt, vagy a tanítványok felől az emberi oldalt? A mennybemenetel alulnézetből, lentről azt sugallja, hogy távolra került a mai embertől az Isten-élmény.
Az antropológia kutatási eredményei szerint az ember nyitottsága a világra az ember Istenre utaltságából érthető meg. Az ember abban is különbözik az állatvilágtól, hogy az állatok életszükséglete sajátos külvilágukra korlátozódik, az ember igényei viszont végeláthatatlanok. Az ember nemcsak bizonyos létfeltételekre szorul rá, hanem valami parttalanra is, ami mindig megtagadja magát tőle, valahányszor megérinti. Aki abban a hiszemben él, hogy rendeltetésének célja a világ, tévedés áldozata, mert az ember kérdései túlterjednek a világról szerzett valamennyi tapasztalatán. Isten azt jelenti az embernek, amit a környezet jelent a többi élőlénynek. Az ember egyes egyedül Istenben találja meg végső nyugalmát, rendeltetését (Augustinus). Az ember felfelé törekszik, de a felemelő érzésektől messze szakadt, mert az odafennvalóktól elszakadt.

A mennybemenetel ünnepe orientál, segít az ember földre szegezett tekintetét Isten felé fordítani, mert lehet a mennybemenetel célját felülnézetből is szemlélni. „Az egész életnek van egy másik dimenziója, ami láthatatlan testi szemünknek: egy titokzatos »belső túlvilág«. Ezt a belső túlvilágot nem tolhatjuk át egyszerűen a halál utánra. Már itt a földön is megvan belsőleg. Ennek az életnek a mélyén, már most jelen van Isten. Ide jött el, értéket fektetett bele, megadta neki csodálatos természetfeletti méretezését, ami nem egy másik élet ráhelyezése az előzőre, nem ott kezdődik, ahol a másik végződik, hanem olyan élet, ami a jelenvalót teljes egészében áthatja. Isten »mélyeszti« a »természet-fölöttit« a »természetbe«, az eget a földbe, a lehető legradikálisabb módon... Ezért, aki teljes erőkifejtéssel él, azt a mát éli (...) valamennyi dimenziójában, horizontális felszíni dimenziójában és mélységi dimenziójában is. Ennek a másik oldala az, hogy a »menny« már most gyökerezzék egész életünkben." (Michel Quoist)

Mennybemenetel ünnepén elmélyülhet bennünk az örök közösség, ami megláttatja velünk felülnézetből, hogy Jézus a mennybe nem lélek szerint ment fel, hanem az egész fizikai valóját felhő takarta el a tanítványok elől. Más Krisztus tért vissza a mennybe, mint aki a testtélételkor emberré lett. Nem egyszerűen visszaállt a régi állapot. Isten nem megisteníti emberré lett fiát, hanem dicsőséggel koronázza meg. Ebben a dicsőségben ott van minden tapasztalat, amit emberként átélt, benne van a hozzánk ragaszkodó szeretete is, és ezáltal mi is.

Ebből a távlatból nézve az a feladatunk, hogy a Krisztus lábnyomában haladva ezen a földön mindent tegyünk meg a menny kiszélesítéséért a földön. Útjaink, igazságunk, szeretetünk legyen mennyhorizontú! Józan keresztyénekre vár ez a világ, akiket nem az „apostolok álmodozásai" kötnek le, hanem az „apostolok cselekedetei" jellemeznek. Akiknek a lába nem gyökerezett földbe, de akik nem is a föld felett lebegnek, hanem keresztyén józansággal járnak e világban Krisztus követségében, és a mennyei cél felé haladnak.

A szerző a Debreceni Hittudományi Egyetem rektora.

A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.

Istent keresem

1Thessz 5,12–28

„Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →