Ne félj az alkalmatlanságtól!

2012. április 04., szerda

Alkalmasság vagy alkalmatlanság kérdését mindig az előttünk álló feladat veti fel: tenni vagy lenni kell. Valamit véghez kell vinnünk, meg kell oldanunk, vagy éppen valamivé, valakivé kell lennünk, válnunk egy helyzetben, egy közösségben, egy emberi kapcsolatban. Legyen az bármily apró feladat vagy komoly kihívás, mind végső soron Istennek egész életünkre, kicsi és nagy dolgainkra kimondott igénye: elhívás és küldetés.

Bizony tapasztaljuk, és a Biblia számos emberi alakjának példáiból is látjuk, hogy a feladat, a küldetés előtti megtorpanás, az alkalmatlanságtól való félelem nagyon is valóságos, emberi voltunk sajátja. Kár lenne és káros is lenne letagadni, elfojtani, „muszáj Herkulest" játszani Isten előtt.

Félelmünk jogos és kimondható.
Jogos, mert Péter valóban bűnös ember (Lk 5,8), mert Pál valóban erőtlen (2Kor 12,8-10). Mert mind méltatlanok, bűnösök és erőtlenek vagyunk. Nincs mese. Mesélhetünk ugyan kiválóságainkról egymásnak, ellenségnek vagy barátnak, bírálgatóknak vagy ránk bízottaknak, megrettent önmagunknak is. Csakhogy az Ige tükre éppen a helyes, a mindenkori emberi önistenítő illúziók nélküli önismeretre tanít.

De ez a félelem kimondható is. Éppen ez a lelki szegények, az emberileg nézve nincstelenek boldogságának a titka. Isten előtt ez az érzés is kimondható, ez a teher is rávethető: mert Ő meghallgatja. Nem negligálja és nem bagatellizálja. Nem mondja Pálnak: Dehogynem, erős vagy te!, sem Péternek: Á, dehogy vagy te olyan bűnös, jó ember vagy te, Simon! Nem. De mond mást. Éppen a megvallott félelemre tud válaszolni.

Ő látja jól, mitől fél az, aki saját alkalmatlanságától bénul, menekül, szorong. Félünk, hogy hibákat fogunk elkövetni, hogy nem jól teljesítünk, hogy kudarcot vallunk végül. Hogy menthetetlenül kiderül rólunk: értéktelenek vagyunk. Félünk másoknak és Istennek a rosszallásától, ítéletétől. A szégyentől. A magunkra maradástól. Félünk magától a feladattól is, hogy túl sokat igényel, kivesz belőlünk, elvesz tőlünk: erőt, időt, saját érdek-érvényesítést, hogy akkor mi marad nekünk?! A teljes odaszánás félelmetes. Mózes is, a valamikor oly vakmerően tettre kész ember, elhívatásakor, annyi kifogás után, végül már csak nyöszörögni tud: Kérlek Uram! Küldj mást, akit küldeni tudsz!

Isten meghallgat, és azt mondja: „Kiválasztottalak. Nem vetlek meg." Kellesz nekem, értékes vagy nekem. Még nem tettél semmit, nem bizonyítottál kiválóságot, méltó voltodat, de én elfogadlak. Alkalmatlanul is szeretlek. A Fiamat adom érted. Hozzám tartozol.

Azt mondja: „Veled vagyok, Istened vagyok." Nem kell, ne is akarj helyettem isten lenni! Nem egyedül kell produkálnod magad, hogy azután pontozzalak a „mennyei Megasztárban". Együtt csináljuk. Én csinálom. „Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok" (Mt 10,20)

Pál, nekem nem az erőd kell, hanem a felém nyíló erőtlenséged. Péter, nekem nem a tökéletességed kell, hanem az elém boruló bűnbánatod és önvallomásod. A tagadás utáni sírásod. A Tibériás-parti odaszánásod. Ha győzöl, én jártam előtted, kivontam kardom, megelőztelek. Én nem vallok kudarcot, én már győztem a kereszten.

Csak ne egyedül akarj lenni és tenni! Akkor csak bűn van és gyengeség, csak kudarc és szégyen. Adj helyet nekem magadban! Elég, amit az a tizenéves leány, Mária mondott Názáretben: Legyen...

Sz. Tóth Ildikó

Istent keresem

Jel 20,1–6

„…vele fognak uralkodni ezer esztendeig” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →