Ne féljetek a magánytól!

2012. április 04., szerda

Bizonyára sokaknak ismerős Tóth Árpád, Meddő óra című verse. Korai költészetének meghatározó darabja, melyben a magányt pillanatképben fogalmazza meg a következőképpen: „Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén." Mintha egy fekete-fehér képet látnánk, mely egy „vézna, szánalmas figura" szomorú tekintetén keresztül hirdeti a magány nyomasztó és lélekromboló valóságát.

A legtöbb ember szenved a magánytól, az egyedülléttől, hiszen „nem jó az embernek egyedül lenni". Társas lények vagyunk, mégis ma már ideál a magányos különc, az önmegvalósításban egyedül tevékenykedő, önállóan küzdő ember. Valójában azonban félünk a magánytól. Természetesen előfordul, hogy valaki erőpróbának tekinti a hosszú magányt. Sokan csodáljuk Rakonczay Gábort, aki egyedül evezte át az Atlanti-óceánt úgy, hogy hetekig nem kommunikálhatott senkivel. Az ilyen jellegű magányban az ember tudja, hogy az egyszer véget ér. Szomorú, amikor a magányból látszólag nincs kiút, és nincs segítség. Amikor családban válik valaki magányossá. Együtt élnek: a férj és a feleség, a gyermekek, és mégis egymás mellett élő magányos emberek közösségét alkotják. Megszűnnek a közös beszélgetések, a közös vacsorák, a séták, az együtt töltött órák, az istentiszteleteken való közös részvételek. Lehetsz magányos a hivatásoddal, az elveiddel, az igazaddal, a becsületbeli ügyeiddel.

A magány sokszor saját magunk ellen fordít minket, mert azt üzeni, hogy nem kellesz senkinek, nem vagy jó semmire, nincs már küldetésed. Magányban élő idősek érzik ezt át oly gyakran, kiknek legfőbb panaszaik tárgya a kényszerű és oly elviselhetetlen magány. De nem csak ők, és nem csak mi, hanem Jézus is volt magányos. Átélte a keserű magányt ott a Gecsemáné-kertben, ahol egyáltalán nem akart magányos lenni. Vágyott arra, hogy tanítványai mellette álljanak az ő lelki küzdelemében, de ők magára hagyták és aludtak. Bizony, Jézus tudja, mi a magány, hiszen váltsághalálában egyedülállóan volt magányos. Mert egyedül ő volt az a valóságos és igaz ember, -és mégis hatalmasabb minden teremtménynél, azaz egyszersmind valóságos Isten is-, aki érettünk, miattunk és helyettünk vállalta a kereszthalált, és feltámadott.

A sírhoz igyekvő asszonyokat így szólítja meg az angyal: „Ti ne féljetek." Akit kerestek az feltámadott. A Jézus sírjához igyekvő asszonyokról eszembe jutnak a szatmári gyülekezeteimben, ezekben a kedves kis falvakban élő özvegyasszonyok, akik házastársukat eltemették, gyermekeik városra költöztek,  esténként a könnyeik csordulnak, és talán egyre feleslegesebbnek, „szánalmas figuráknak" érzik magukat. De mégis ők azok a fájdalmas magány elől a gyülekezetbe igyekvő és ott menedéket találó nénikék, akik hallani akarják az asszonyokhoz intézett húsvéti örömhír előtti bátorítást: „Ti ne féljetek!" Ne féljetek a magánytól! Mert nem vagytok feleslegesek, szánalmasok. Isten egyszeri, megismételhetetlen teremtményei vagytok, akik számára egy áldott család, a keresztyének közössége tárja ki Krisztussal együtt ölelő karját.

„Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincs itt, mert feltámadt, amint megmondta." Ennek a mondatnak, üzenetnek áldott következménye az egyház, a sok-sok gyülekezeti közösség, melyben magányosként új családra lelsz. Amelyben Isten megmutatja, ha úgy érzed, senkinek nem kellesz, Neki akkor is fontos vagy. Tóth Árpád önsajnálatba torkolló magányossága helyett átérezheted azt, hogy egy hatalmas családba kerülsz. Ezért ne félj! Ne félj a magánytól! Krisztus családjában nem leszel magányos az ifjúságodban, az öregségedben, a családodban, az özvegységedben, a betegségedben, a hivatásodban, a magánéletedben, és a feltámadottba vetett hitedben. Ámen

Pálinkás Gyula, református lelkipásztor, Milota, Uszka

Istent keresem

Jel 20,1–6

„…vele fognak uralkodni ezer esztendeig” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →