A rézmetsző diákok teremtő művészetének méltó követője

Kustár Gábor magyar reformációs falfestményei az iskolában

Öt évvel ezelőtt, 2017. január 31-én, a reformáció 500. évfordulója alkalmából, a Debreceni Református Kollégium (DRK) Általános Iskolája I. emeleti folyosóján különleges falfestményeket és domborműveket avattak fel. Az ünnepélyes bemutató jubileuma apropóján ismét rátekintünk Kustár Gábor festő- és szobrászművész munkáira.

Ha a régi várost emlékezetünkbe idézzük, ezek az alkotások az egykori Református Főgimnázium épületében, a belső falakon találhatók. A szekkók készítője az iskola rajztanára, aki 2016-ban a VIII. Kortárs Keresztény Ikonográfiai Biennálén a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának díját nyerte el munkájával, s ugyanabban az évben a Tiszántúli Református Egyházkerület Pedagógiai Díja elismerést is átvehette.

Kustár Gábor a Bocskai-falfestménnyel.jpg

Kustár Gábor festő- és szobrászművész a Bocskai-szekkóval

Fotó: Barcza János

Fekete Károly tiszántúli református püspök szavai szerint Kustár Gábor méltó követője a képzőművészetekben új fejezetet nyitó egykori rézmetsző diákoknak, illetve Gáborjáni Szabó Kálmán és Félegyházi László 20. századi művésztanárok iskolateremtő munkásságának.

A debreceni református általános iskola falfestményei a bibliai üzenetek mellett emléket állítanak a magyar reformáció kiemelkedő személyiségeinek: Méliusz Juhász Péter, Bocskai István, Szenci (Szenczi) Molnár Albert és Huszár Gál alakja is visszaköszön a falakról. A szekkók egyike az Magyarországi Református Egyház címerét ábrázolja.

Az épület (amelyben a DRK Gimnáziuma is helyet kapott) I. emeletén nem csupán falfestmények, hanem domborművek is találhatók, melyeken a művész a reformáció nagy alakjai, Luther Márton és Kálvin János portréját alkotta meg.

Kustár Gábor alkotásaiból Berényi Györgyné által szerkesztett többnyelvű prospektus jelent meg, amely a képzőművészeti alkotások reprói mellett képelemzéseket is tartalmaz. Ezek közül a magyar reformátorokat ismertető írás teljes változatát adjuk közre.

A nyomtatott betű segítsége a református hit terjesztésében

Méliusz Juhász Pétert, Debrecen városának első református püspökét, a Magyarországi Református Egyház megszervezőjét a róla készült arcmások többnyire időskorúnak, ősznek ábrázolják. Pedig mindössze három és fél évtizedet élt: a Somogy megyei Horhiban, 1536 körül született teológus, író, egyháztudós, bibliafordító, botanikus, a magyarországi reformáció legeredetibb és legnagyobb hatású egyénisége, vezércsillaga 1572-ben hunyt el Debrecenben.

Méliusz Juhász Péter.jpg

Méliusz Juhász Péter, Debrecen városának első református püspöke

Fotó: Barcza János

A festmény- vagy szoborportrék készítői érthetően látták őt meglett korúnak: nyilvánvalóan bölcsességét kívánták ezzel hangsúlyozni. Igazuk volt: Méliuszra már a húszas-harmincas életéveiben is mint polihisztorra lehetett tekinteni.
Ez a külföldet is megjárt – 1556-ban wittenbergi egyetemre iratkozott s onnan magisteri címmel hazatért – polihisztor néz ránk a szekkóról is. De a valós életkorú: a fiatal tudós tekint itt a nagyvilágra, egyszersmind gondolataiba mélyed. Nyomtatott könyvekkel: alkotásaival körülvéve. A kép szimbolizálja, hogy a kálvinista debreceni egyházat vezető Meliusz Juhász Péter „a nyomtatott betű hatalmas segítségét a református hit terjesztésére használta fel”, mint Tevan Andor írta.

A nyomtatott betű lehetőségét Méliusz számára saját sajtótörténeti tette nyújtotta: az 1558 óta Debrecenben szolgáló protestáns lelkész 1561-ben befogadta a városba a kiváló vándornyomdászt, Huszár Gált. Az ő kézinyomdája révén látott napvilágot – még abban az évben – Méliusz első műve: A Szent Pál apastal levelének, melyet a kolossabelieknek írt, prédikációk szerént való magyarázatja. A falfestményen is jól látható a könyv borítójára is rásajtolt Huszár Gál-féle nyomdászjelvény. E nagyszabású kommentárt alkotója a „döbröcöni tanácsnak” ajánlotta.

Méliusz egy évtized alatt, haláláig, 43 nyomtatott művet jelentetett meg, elsősorban Debrecenben.

A lutheránusnak nevelt ifjút – Szegedi Kis István református teológus (1505–1572) hatására – magával ragadta a helvét reformáció szelleme; wittenbergi tanulmányai után a kálvinista hitvallás hirdetője lett. A freskó három, helvét irányt képviselő temploma (a Szent András-, a nyírbátori és a csengeri) Méliusz egyházszervezői munkájának fontos állomásait jelölik. Szellemesen utalva arra, hogy ő egyszersmind következetesen érvelt, harcolt a reformáció radikálisabb irányzatai, különösen az unitárius (antitrinitárius) tanok ellen.

A falfestmény betűszalaggal jelzi Méliusz egyházi méltóságviselését: 1561 végén lett Debrecen püspöke. Munkássága jóvoltából lett a város a magyar reformáció szellemi és egyházkormányzati centruma, a „magyar Genf”.

Szalagcímmel és képi ábrázolással egyaránt utal a szekkó a bibliafordító és prédikátor Méliuszra. Szinte a teljes Szentírást tolmácsolta. Négy kötet bibliafordítást jelentetett meg, benne az azok alapján tartott prédikációival. A teljes Újszövetség-fordítását (1567) önálló kiadványban nyomatta ki (ebből sajnos eddig nem került elő példány). Szorgos fordítói munkásságának értelme egybecseng az anyanyelvű ismeretterjesztés teológiai motivációjával: a reformáció céljai szerint mindenkinek elemi joga megismerni, tanulmányozni, értelmezni a Bibliát, s ezt anyanyelvén olvasni, azaz közvetlenül találni utat istenéhez.

Jelentős irodalmi értéket képviselő prédikációkat, imakönyvet, hittételt fejtegető-magyarázó énekeket, kátét, agendát, vitairatokat, hitvitázó munkákat írt – mindannyi a református egyház megszilárdítását szolgálta. Miként a hitvallások szerkesztése is – ezek legnevezetesebbje az 1567. évi hitvallás- és egyházi szabálygyűjtemény, amely a római katolikus vallás ellenében vázolta a református tanokat. (A debreceni zsinat jóváhagyta.) E hitvallás a magyar református egyház hitéletét századokra meghatározta. A kezében tartott tekercs utal Méliusz hitvalló és törvényalkotó művére, a honi református egyház szervezeti-tanbeli kialakításában szerzett érdemeire. S arra, hogy a zsinat sajátjaként fogadta el a Második Helvét Hitvallást.
Érzékletes képekkel élő írói munkáinak egyaránt forrása a Biblia patinás kifejezéskincse és az ízes népnyelv.

A képen látható az 1578-ban (posztumusz) Kolozsvárott kiadott Herbarium, az első magyar nyelvű, magyar nyomdában megjelent orvosi füvészkönyv. Több mint félszáz gyógynövény leírását, előfordulási helyét adja meg; tartalmazza, hogy a növények hatóanyagai hogyan nyerhetők ki, s milyen betegségek ellen, miként lehet azokat használni.

Szülőfaluját a törökök elpusztították, s miként e település neve Méliusznak köszönhetően fennmarad, az ő szellemi öröksége is örökké él. E halhatatlanság irodalmi tanújele többek között Tóth-Máthé Miklós kifejező című – Isten trombitája – és megidéző erejű regénye. Gulyás Pál költő szerint pedig ő volt Debrecen „történelmének első nevezetes Géniusza”.

A vallásszabadság és a haza hőse

Az 1541-ben három részre szakadt Magyarországon, 1557 Újévének napján, Kolozsvárott megszületett egy későbbi zseniális magyar hadvezér, államférfi és erdélyi fejedelem: Bocskai István.

Bocskai István.jpg

Bocskai István hadvezér, államférfi és erdélyi fejedelem

Fotó: Barcza János

A kezdetben Habsburg-párti nemes tapasztalván a kora királyi Magyarországa és Erdély népének kegyetlen császári sarcolását, sanyargattatását, s hogy Rudolf király (II. Rudolf német–római császár) tiporta a protestánsok vallásszabadságát (katonái erőszakkal elvették templomaikat, és azokat a katolikusoknak adták át), szembefordult a bécsi udvarral. S – Bitskey István szavaival – „a história és a literatúra által felépített köztudatban jelképévé lett a szuverén magyar politikai, törekvéseknek s a református hitvédelemnek egyaránt”.

Világnézetét, karakterét jellemzi, hogy – mint Niederhauser Emil írta – „biblikus hevülettel tekintette saját szerepét a protestantizmus védelmében, vagyis a vallásszabadság védelmében a Habsburgok ellen”. Ezt a missziójának, hivatásának elkötelezett, meggyőződéses államférfit jeleníti meg a hajdúk társaságában a freskó. Központi üzenete Bocskai egyik fő történelmi tette a róla elnevezett szabadságharc által kivívott vallásszabadság. Ez olvasható a szekkó konkrét, egyszersmind szimbolikus felirati szalagjának közepén. Érthető ez az alkotói fogás. Hiszen a császári önkény elleni, általa vezetett fegyveres felkelés, az úgynevezett Bocskai-szabadságharc (1604–1606) diadala nyomán létrejött bécsi béke (1606. június 23.) törvényesítette a vallásszabadságot Magyarországon.

Az a kompozíciós megoldás, hogy az ábrázolás centrumba helyezi a hitvédelmet, ennek a határokon messze túlmutató jelentőségére is utal, nevezetesen arra, hogy az egyetemes vallásszabadságért harcoló Bocskai az egész protestáns Európa tiszteletét kivívta. 1605-től haláláig, 1606-ig (haláláig) Erdély fejedelme volt; ő az egyetlen magyar fejedelem, akinek Nyugat-Európában, Kálvin városában, Genfben, a reformáció központjában szobrot emeltek.

A falikép szalagja utal a szabadságharcot lezáró, Bocskai és Rudolf megegyezése alapján kötött bécsi béke másik jelentős eredményére is: az önálló Erdélyre. Ez az egyezmény tudniillik szavatolja Erdély Habsburgokkal szembeni szuverenitását, elismeri az önálló Erdélyt. Mindamellett, hogy garantálja a királyi Magyarország jogállásának megtartását, a magyar rendi jogokat is.

Ott húzódik a festmény szalagján a fejedelem harmadik meghatározóan fontos, históriai jelentőségű cselekedete: a közép-tiszántúli hajdúvárások létrehívása. Méghozzá azáltal, hogy Bocskai az általa vezetett diadalmas szabadságküzdelem, az egyetlen győztes magyar szabadságharc hőseit, a hajdúkatonákat kiemelte a földesúri fennhatóság alól, megadta nekik a hajdúszabadság kiváltságát, saját birtokán, a Hajdúságban letelepítette és gyalogos katonákká képezte ki őket. Viszonzásul hajdúi a fejedelem szólítására kötelesek voltak csatasorba állni. Belőlük állt tehát Bocskai speciális hadserege.

A szekkó korhű ruházatban jeleníti meg a hadvezért és hajdúit. Bocskai a nemes, díszes, hűségesen szolgáló paripáján lovagol. Kezében a fejedelmi jogarral – az igazságosság, a jogszolgáltatás jelképével –, zsinórdíszes gombolású prémes kabátot visel, amelyet felül, a nyaknál díszcsat kapcsol össze. Fejfedője tollas prémsüveg. A martalócokból, szegénylegényekből lett két hajdúkatona szintén a kornak megfelelő, hiteles öltözékben: zsinóros felsőruházatban, fegyvereikkel: csákánnyal és görbe harci karddal látható. Egyikük tollas nemezsüveget visel.

Nemcsak a győztes vezér, a közösségéért kiállni, szellemmel és fegyverrel harcolni egyaránt kész vitézlő nemesúr méltósága és higgadt szerénysége tekint ránk a képről, hanem a nemzete sorsa iránt aggódó államférfi is, aki magyar és protestáns volta miatt kétszeresen is vörös posztó volt a habsburgok, a császárpártiak szemében. Bocskai tekintetében a diadal derűje mellett megfigyelhető a részletekkel, a taktikával éppúgy törődő taktikus vezér figyelme, mint a stratéga, a messzire néző ember elszántsága, a felelősségérzet. S érzékelhető egyúttal a felelősség feszültsége is. Amint a béketeremtés vágya is.
Hűséges hajdúinak arckifejezése a csodált, eszményi és nagy tekintélyű vezető útmutatását váró, rá mindig felnéző szolgálattételt, illetve a közelre és távolra egyaránt nézni tudó és kényszerülő, harcos felelősségét tükrözi.

A Pál apostol rómaiakhoz írott leveléből (8,31) származó ige – „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” – mintegy keretbe foglalja, összegzi a kép jelentését, üzenetét.

Zsoltároskönyve a templomi éneklésre szánt magyar vallásos költészet addigi csúcsa

Műveinek többségét külföldön alkotta, de hazája javára Szenci (Szenczi) Molnár Albert, a magyar művelődéstörténet kiemelkedő alakja. „Lába százfelé téved, de a szeme egyfelé szegződik” – jellemezte őt érzékletes tömörséggel egy huszadik századi utód, Németh László.

Szenci Molnár Albert.jpg

Szenci (Szenczi) Molnár Albert református lelkész, teológus, nyelvtudós, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító

Fotó: Barcza János

A Pozsony melletti Szencen, 1574-ben született református lelkész, teológus, nyelvtudós, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító, irodalomszervező ugyanis rövid megszakításokkal három évtizedig élt külhonban (Wittenberg, Strassburg, Heidelberg, Altdorf, Marburg, Oppenheim).

Az Európa-szerte elismert tudós filozófus, reformátor – akit mások között Kepler is vendégül látott – munkásságának az egyháza, a református magyarság, a magyar irodalom és nyelvtudomány egyaránt sokat köszönhet.
Ugyancsak Németh László találó jellemzése szerint a protestantizmus „százezrek alá tudott valami közös szellemi alapot teremteni, mindenhová elért, magyar könyv számba menő bibliájával és zsoltáraival. Olyan eredmény, melyért a Molnár Albert hányt-vetett életét is megérte végigélni”.

Mintha a citált gondolatokat illusztrálná a szekkó: a magas homlokú polihisztor reményt és elevációt jelképező színű ruhában, visszafogottan derűs, szelíd arccal, gondolataiba merülve tekint nézőjére. Egyik keze az általa átdolgozott kiadásokban újból közzétett Vizsolyi Biblián nyugszik: Károli Gáspár Szentírás-fordításán (1608 és 1612). A másik kezében tartott gyülekezeti énekeskönyv arra az óriási hatású, költői értékű műre utal, mellyel lehetővé vált az egységes felekezeti éneklés. Versben lefordította a testamentumi zsoltárok könyvét (Psalterium Ungaricum. Szent Dávid királynak és prófétának százötven zsoltára; 1607). Mintegy száz dallamra szerzette vallomásos, a nehéz magyar sorstól is ihletett, ékes magyar nyelvű psalmusait. Ez az óriási hatású, gyülekezeti-szertartási célú, költői értékű mű, mellyel lehetővé vált az egységes felekezeti éneklés, azóta is a magyar reformátusok énekeskönyve. Nemeskürty István értékítélete szerint Szenci „Zsoltároskönyve templomi éneklésre szánt vallásos költészetünknek addigi csúcsa”.

Németh László szemléletes szavával pedig ez a mű „a régi magyarság s a legújabb közt egyike a legfontosabb földtani hidaknak”. Ő abban látta e mű rendkívüli jelentőségét a nemzet életében, hogy „egyetlenegy református magyar sem nőhetett föl anélkül, hogy a lelkén ne formáljon”. A Tebenned bíztunk eleitől fogva… kezdetű (90.) zsoltárt református himnusznak is nevezik.

Szenci poétai munkássága lényegét megragadó metafora Tóth-Máthé Miklós róla írott regényének címe: Élet zsoltárhangra.

Élő hagyatéka, jeles fordítói s teológiai teljesítménye – Kis katekizmus címmel – a Heidelbergi Káté (1607) és – Az keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás címmel – Kálvin Istitutiójának magyar tolmácsolása (Hanau, 1624). Ez utóbbi könyv címlapján – a magyar nyelvű kiadványok históriájában először – az író és a fordító arcképe is megjelenik.

Külföldiek számára írta latin nyelvű magyar nyelvtanát. A kora legmagasabb tudományos nívóján készült grammatika célja az volt, hogy az idegen ajkúaknak lehetővé tegye a magyar nyelv lehető legteljesebb elsajátítását. Ennek érdekében teljes nyelvtani rendszerezésre törekedett. Elsőként rögzítve nyelvünk régi mondatszerkesztési szabályait. E művet a 18. századig kézikönyvként szolgált, segítve a magyar nyelvhasználat és helyesírás egységessé válását.

Úttörő jelentőségű latin–magyar, magyar–latin szótára (1604), az első betűrendes magyar szótárt, átdolgozásokkal a 19. század közepéig használták; számos irodalmi, tudományos szakszónak e műben olvasható az első magyar nyelvű meghatározása, értelmezése.

A nyomdászjelvény mint a remény szimbóluma

A reformáció hívei a katolikus egyház elleni küzdelmeikben, nézeteik terjesztésére hatásos szellemi fegyverként használták a könyvnyomtatást. A több nyelven beszélő Huszár Gál az elsők között sajátította el és alkalmazta a nyomdászmesterséget.

Huszár Gál.jpg

Huszár Gál műhelyéből számos maradandó kötet került ki, ezért nyomdász-reformátornak is titulálják.

Fotó: Barcza János

Számos maradandó kötet került ki műhelyéből, ezért nyomdász-reformátornak is titulálják.

Születési körülményeiről, iskoláiról pontos adatok nem maradtak fenn. Valószínűleg csallóköz-mátyusföldi származású, 1512-ben született, s a krakkói egyetemen tanult. A katolikus egyház presbiteréből vált protestáns prédikátorrá. Az első írásos emlék róla 1553-ból való: a reformáció terjesztéséért ekkor közösítették ki másodszor a katolikus egyházból. Magyaróvárra, majd Bécsbe menekült. Hoffhalter nyomdájában tanulta meg a mesterséget. Tőle nyomdát vásárolt, azt kiegészítette krakkói betűkkel, s Magyaróváron, 1558-ban működtetni kezdte. A katolikus papság nem jó szemmel nézte a protestáns nyomda tevékenységét. Huszárnak ezért kellett Kassáról is menekülnie.

Debrecenbe 1561-ben – a Méliusz Juhász Péter vezette kálvinista debreceni egyház alakulása idején – érkezett, tipográfiájával. A freskón a nyomdászmester egy kész könyvre koncentrál, azt ellenőrzi nagy figyelemmel. A kép szemléletesen jelzi: a Gutenberg-féle kézisajtó az övé.

Kiváló énekszerző is volt: szedett kottákkal illusztrálta két maradandó értékű zsoltároskönyvét. Debreceni nyomdájának első terméke is ilyen kötet: a még Magyaróváron elkezdett – s már ott Méliusznak ajánlott – munkája, az Isteni dicséretek és psalmusok (1561), az első magyar nyelvű egyházi énekeskönyv.

A képen a zászlós bárány – amely Debrecen, illetve a magyar református egyház címerének középpontjában áll és Méliusz prédikációs kötetének címlapjára is rányomtatták – arra utal: Huszár élete és pályája összefonódott a „magyar Genf”-fel és pártfogójáéval. S viszont: Méliusz a református hit terjesztésére igénybe vehette az ő nyomtatott betűinek óriási segítségét. Huszár Gál már a városba érkezése évében megjelentette az egyházvezető első könyvét. Ettől fogva ez a debreceni nyomda mindenekelőtt az ő műveit: prédikációs köteteit, a Bibliát magyarázó, a helvét hitvallást értelmező, az unitárius tanokat cáfoló könyveit jelentette meg. 1562-ben Huszár kezdte meg a protestáns hitükhöz ragaszkodó egri vitézek védelmére kiadott, az egységes helvét hitvallásnak szánt Egervölgyi hitvallás nyomtatását.

Debrecenben készült nyomtatványait – a reményt szimbolizáló, a keresztben végződő horgonyra tekeredő kígyóval Jézus missziójára is utaló – nyomdászjelvénye díszíti.

1562-ben elhagyta Debrecent, majd Komáromban terjesztette a reformációt.

Elsőként tolmácsolta a Heidelbergi Kátét. Nyomtatásban fia adta azt ki először. Apja nyomdáját annak halála (1575) után ő, Dávid vitte tovább.

A felszerelését Debrecenben, Méliusznál hagyta. Ezek eredetiségének tanújele a debreceni nyomtatványok és Huszár Gál betűinek teljes azonossága. Hátrahagyott nyomdai eszközei megalapozták a ma is működő nyomdát. Ennek első évtizedében (1561–1570) negyvenöt itt készült – az egész történelmi Magyarországon ekkor megjelent nyolcvanhét könyv közül! Ráadásul ezek négyötöde magyar nyelvű volt.

Rászolgált tehát Debrecen Huszár Gál méltató szavaira, melyek lokálpatriotizmusának is tanújelei: a várost – metaforikusan – „egész Magyarország és Erdély világosító lámpásának” nevezte (Kálvin Genfről vallott szavai nyomán: „világosító lámpás azok megvilágosítására, akik még távol élnek az Evangéliumtól”).