Hetek óta tart az orosz–ukrán háború, Kárpátalja az egyetlen biztos menedéke most Ukrajna lakosságának. Sokan, köztük számos kárpátaljai is elhagyta az országot a harcok kezdetekor. Kacsó Géza, a bátyúi református gyülekezet lelkipásztora maradt a híveivel. Felesége, Kacsó Dóra hitoktató, négygyermekes édesanya most a menekültek vigasztalója, őt kérdeztük a helyzetről.
Kárpátalján is egyre gyakrabban megszólalnak a szirénák, mire gondoltak először?
Átlagos napra ébredtünk a háború kitörésekor. Nem néztünk híreket, nem tudtuk, mi történik az országban. A férjem a két nagylányt szokás szerint elvitte a Nagydobronyi Református Líceumba. Megcsörrent a telefon, ismerősöm mondta: kitört a háború. Majd jött a hívás az iskolából: gyorsan menjünk a lányokért, mert a tanintézményeket bezárják. Óriási félelem, pánik alakult ki, már délelőtt száz hívásom volt, rengeteg üzenet, tanácskérés, búcsú. Bennünket a gyülekezeti tagok távozása is megérintett. Sokan fogták az útlevelüket, beugrottak az autóba, és mentek a határra. Elsősorban olyan családok, amelyek férfitagjai menekültek a behívó és a harcok elől.
Kacsó Dóra hitoktató és családja
Négy lányuk van. Nem gondoltak arra, hogy eljönnek a háború sújtotta országból?
Első reakcióm az volt, hogy menteni kell a gyerekeket, a történések őket is sokkolták. Akkor még senki sem tudta, hogy a harcok meddig fognak elérni. A férjem mondta, hogy mi mehetünk, de ő semmiképp sem hagyja el a gyülekezetét. Az itthon maradás mellett egy Ige segített Jeremiás könyvéből: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” Arra gondoltunk, ha Isten ezt megígérte, akkor legyünk együtt türelmesek.
Azóta is segítik nemcsak a helyieket, de a Kelet-Ukrajnából érkezőket is.
A háború elején a gyülekezeti tagokkal szendvicset, teát, kávét, édességet vittünk a határátkelőhöz. Többen sírva visszafordultak, nem tudták a látottakat lelkileg feldolgozni. Bátyúban az egyik iskolában vannak elszállásolva a menekültek: gyerekek, anyukák, olyan férfiak is, akik még nem kaptak behívót, de már nem léphették át a határt. Őket élelemmel látjuk el, a gyerekeknek játékokat, ruhákat gyűjtöttünk, de a jó szó is sokat segít. Vannak itt olyanok, akik abban bíznak, hogy a háború után újraépíthetik otthonukat, de olyanról is tudunk, aki a határ túloldalán sírva mondta: soha többet nem jönnek vissza.
A hírek szerint kárpátaljai lelkész is kapott már behívót.
Többen is, de törvény szabályozza, hogy a bejegyzett egyházi szervezeteknél lelkészi funkciót ellátó személyeknek megbízatásuk teljes idejére halasztás adható.
Arról is kaptunk hírt, hogy máris fosztogatják az elhagyott otthonokat.
A szülőfalumban, Balazséron például olyan házat raboltak ki, amelyet évek óta nem lakott senki. Sokan a menekülteket hibáztatják, de nem bizonyított, hogy ők tették volna. A mi falunkban egész házsor is kiürült, főleg fiatalok lakták, az idősebb rokonok rendszeresen ellenőrzik, hogy minden rendben van-e. Tegnap találkozónk volt a helyiekkel, nagy örömünkre az egyik olyan anyuka is megjelent a kislányával, akik Németországba utaztak a háború kitörésekor, a honvágyuk mégis hazahozta őket. A férje viszont ott maradt. Attól tartok, aki külföldön munkát talál és iskolát a gyerekének, már nem fog visszajönni.
Böjtben, a lelki elcsendesedés időszakában vagyunk. Háborúban hogy tud megnyugodni a lélek?
Reménykedünk abban, hogy nem érnek ide a fegyverek. Az itthon maradottak bíznak bennünk, azt mondják: „A tiszteletes úr fogja lekapcsolni a villanyt.” A háború első vasárnapján azt hittük, alig leszünk tízen az istentiszteleten, mintegy nyolcvanan voltunk, múlt vasárnap már kicsit többen eljöttek, olyanok is, akik korábban nem jártak. Ha Isten megígérte, hogy gondot visel rólunk, akkor ő megóv bennünket.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!