Magyar szót nem is hallunk a hétköznapi forgatagban, pedig majd félóra, mire a vasútról Arad központjába érünk. Magyar felirattal is először csak az utunkba eső evangélikus templom hirdetőjén, majd a belvárosi minorita templom monumentális épületének homlokzatán találkozunk: „Az én házam imádság háza." A Maros-parti város 150 ezer lakójának ma már csupán tíz százaléka magyar, jóllehet száz esztendővel ezelőtt még a háromnegyede volt az. – Ritkán hallani magyar szót. Nem csoda, ma már az is előfordul, hogy a magyar iskolában is románul beszélnek egymás közt a gyerekek, sőt vannak olyan magyar családok is, amelyek sajnos román iskolába adják a gyermeküket – mondja gondolatainkban olvasva útikalauzunk, Józsa Lídia egyetemista.
Az arad-mosóci lelkipásztor lánya aztán pozitív példát is említ, de hangsúlyozza, hogy a kivétel ebben az esetben is csak erősíti a szabályt: egy vegyes családról mesél, ahol a gyerekek kétnyelvűek, magyar iskolába járnak, és román édesapjuk a népszámláláskor magyarnak íratta be őket. A minorita templom épülettömbjének a sarkánál újra egy keserédes tudnivalóval szolgál kísérőnk: – Itt jobbra, ebben az utcában van Arad egyetlen magyar könyvesboltja. A közelmúltban borozóval bővítették, így talán nem kell bezárni.
Pusztuló értékek
Az egyik kis utcában a régi teátrumhoz jutunk: amikor 1848. március 17-én eljutott Aradra is a pesti forradalom híre, este a Bánk bánt tűzték műsorra, és a képzett zenészek helyett a cigánybanda húzta a Rákóczi-indulót. Az akkoriak aligha ismernének rá az épületre: háló takarja, nehogy a járókelők fején kopogjon a lehulló vakolat, a tetőn pedig fák nőnek a hullámpala repedéseiből. – Pedig a magyar emlékek, a múlt megbecsülése nagy lehetőséget jelentene a városnak – jegyzi meg szomorúan Józsa Lídia, aki alkalmanként maga is vezet magyarországi csoportokat, gyülekezetük pedig vendégházában biztosít szállást nekik.
A Maros túlsó partján álló vár sincs jobb állapotban. Az erőd, amelyben kivégzésük előtt az aradi tizenhármat tartották fogva, katonai objektumként működik ma is, így nem látogatható. A belső állapotokról a vártemplom várfalak fölé magasodó két tornya árulkodik, nem sok jóval kecsegtetve a műemlékvédelemre fogékony szemlélőt. Jó hír, hogy a hadsereg belátható időn belül kiköltözik a várból, így talán valamikor a látogatók előtt is megnyílhat a 18. században épült erődítmény.
Megbékélés?
Sportpályák veszik körül a várhoz közeli egykori vesztőhelyen 1881-ben felállított emlékművet, amely alatt a vértanúk közül tizenegyen várják a feltámadást, és amelyen a kivégzésük sorrendjében a tizenhárom neve áll: Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Schweidel József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knezich Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly. Az obeliszket megannyi koszorú díszíti. Míg a gyerekek a pályán kergetik a labdát, a felnőttek számára az emlékmű talapzata lelátóként szolgál.
Az aradi vértanúknak 1890-ben avattak újabb emlékművet, Zala György Szabadság-szobrát. Az alkotást a két világháború között a román hatalom elbontatta, és egy 1999. évi magyar–román kormányközi megállapodást követően is csak sok évi huzavona után, 2004 tavaszán állíttatta újra. Az alkotás nem a Nemzeti Színház mögötti, eredeti helyére került vissza, hiszen ott azóta a román katona emlékműve áll, hanem új helyen, a református templom közelében, az egykor Tűzoltó térnek, ma Megbékélés parknak nevezett közterületen állították fel. A Szabadság-szoborral szemben egy – a helyi magyarok szerint némileg kétértelmű – román emlékmű is helyet kapott: diadalív alatt román fölkelők, köztük a nem éppen magyarbarát Avram Iancu masírozik. – Szép ez a régi magyar szobor – mondja egy padon ülő férfi, beszélgetésbe elegyedve kísérőnkkel. – Nem hallottam még aradi románt így beszélni – jegyzi meg az utóbbi, miután lefordította nekünk a férfi szavait. Mi is meglepődünk, és mire felocsúdunk, el is tűnik valamelyik közeli utcában.
Nemzeti és családi tragédia
Hatra a belvárosi református templomba megyünk. Esti istentiszteletet tart a gyülekezet, ma húszan gyűltek össze az imateremben. Az elveszett drachma példázatához fűzött magyarázat sajátosan cseng a kisebbségi környezetben. – Végig kell gondolnunk nekünk is, hogy kik vesztek el, és hogy kiket akar rajtunk keresztül Isten megkeresni, kiket akar visszahozni általunk a gyülekezetbe. A magunk háza táján kell sepregetnünk, ahogy ezt a példázatban szereplő asszony is tette – hangsúlyozza Baracsiné Dávid Zsuzsanna lelkipásztor.
Az ősi falak már sokat láttak. A templom 1847-ben készült el, de harangja még nem volt, ezért a presbitérium sajnálatát fejezte ki, hogy nem tudott hozzájárulni a szabadságharc számára nélkülözhetetlen ágyúk öntéséhez. Mivel még a belső berendezés sem készült el akkor, a harcok ideje alatt hadikórházként működött az épület. 1849 késő nyarán és őszén pedig a gyülekezetnek a román felkelők pusztítása elől Abrudbányáról elmenekült új lelkipásztora, Balló Benjámin teljesítette szomorú kötelességét: először az augusztus 22-én kivégzett Ormai Norbert honvéd ezredes lelkigondozását és temetési szolgálatát kellett elvégeznie, majd október 6-án a két lutheránus tábornokét, Leiningen-Westerburg Károlyét és Dessewffy Arisztidét, végül október 25-én a református Kazinczy Lajosét, akinek nevét emléktábla is megörökíti a templomkapuban. Balló Benjámin nagy bátorságról tett bizonyságot, amikor a honvédtiszt halotti anyakönyvi bejegyzése mellé a halál okaként azt írta, hogy politikai kivégzett. A nemzeti tragédia szomorúan fonódott össze a lelkipásztor magánéleti drámájával, aki 1849 augusztusában elveszítette huszonkilenc éves feleségét és kétéves kisfiát is.
Román és magyar emlékezet
Az aradi tizenhárom bármelyikéről elnevezett utcát, intézményt hiába keresnénk a városban. Érthető: a népünket kegyetlenül pusztító tömeggyilkosokról mi sem neveznénk el köz- és közösségi tereinket. Márpedig az évtizedek óta zajló történelemhamisítás miatt a románság többsége így vélekedik a magyar tábornokokról. Időnként előfordul, hogy nacionalista tüntetők kisebb csoportja zavarja meg a magyarok megemlékezéseit, tavalyelőtt pedig a Szabadság-szobrot is megrongálták. – Pedig éppen a megbékélés miatt lenne fontos, hogy az aradi románság körében is a méltó helyére kerüljön az aradi tizenhárom emlékezete – jegyzi meg Baracsi Levente, az arad-belvárosi gyülekezet lelkipásztora.
Arad magyarsága a kezdetektől ápolta a vértanúk és helyi kortársaik emlékét. Már a kivégzés esztendejében gyászmisét tartottak a minorita templomban, és azóta is minden évben, még a kommunizmus legkeményebb korszakában is megemlékeztek róluk. Ha másképp nem lehetett, hát egyénileg mentek ki egy-egy szál virággal vagy koszorúval a vesztőhelyre, még akkor is, ha a titkosszolgálat másnapra az összeset leszedte. A Szabadság-szobor 1890. évi avatására az akkori lelkipásztor, Csécsi Imre írt költeményt, a gyülekezet pedig a szobor elbontása után az újraállításig a templom udvarán őrizgette annak talapzatát.
Nem koccintanak
Baracsi Levente szerint ahogy nem csak az ünnepeken és a vasárnapokon kell keresztyénnek lennünk, úgy az aradi tizenhárom emlékezete sem sűríthető bele egy napba. A magyarságunkat, ahogy keresztyén hitünket is, naponta meg kell élnünk, meg kell harcolnunk. Ahogy az aradi magyarok is naponta megvívják a maguk szabadságharcát még akkor is, ha sokszor kudarcot vallanak és lelki értelemben vett véres áldozatokat kell hozniuk. – Kossuth megfogalmazása szerint Arad a magyar Golgota. Ugyanakkor tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van, neki hatalma van arra, hogy még a legnagyobb rosszat, így ezt a nemzeti tragédiát is jóra, a lelki épülésünkre és a megtartásunkra fordítsa – mondja vendéglátónk.
És hogy százhatvannégy évvel 1849. október 6. után koccintanak-e már az aradi magyarok a sörrel? Vendéglátónktól kedves, de határozott választ kapunk: – Dehogy koccintunk. Nem tudom elképzelni, hogy az itteniek elfeledkeznének arról: ez az aradi vértanúk emlékéhez méltatlan magatartás lenne.
Nem vértanúk, de hősök
Fábián Gábor (1795–1877) költő, közíró, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és az aradi református gyülekezet templomépítő főgondnoka volt. A dunántúli Vörösberényben született, Aradra ügyvédként került, ahol aktív szereplője lett a helyi és országos közéletnek is. Kossuth Lajos személyi titkárának szerette volna megnyerni, de ő inkább a világosi körzet országgyűlési képviselői megbízatását választotta. A szabadságharc bukását követően internálták, majd szabadulása után ismét parlamenti képviselő lett. Halála után 1885-ben az aradiaktól emléktáblát, 1912-ben pedig mellszobrot kapott, de később mindkettőnek nyoma veszett. A református gyülekezet híven őrzi az emlékét: az aradi Kölcsey Egyesület diákszínpadával néhány éve emlékműsort mutattak be, majd tudományos szimpóziumot is szerveztek az emlékére, végül 2008-ban a református templom előtti téren új mellszobrot állítottak neki.
Sárosi Gyula (1816–1861) országos hírű költő, az aradi református gyülekezet presbitere volt, aki országos felolvasó körutat szervezett, amelynek 1913 forintnyi bevételét a 20 ezer forintnyi összköltségű aradi templom építésére ajánlotta föl. A Ponyvára került Arany Trombita című, a szabadságharc hőseit, eseményeit bemutató és a Habsburg-házat támadó lelkesítő költeményének, melynek megírására Kossuth Lajos is buzdította, nagy visszhangja volt, ezért szerzőjét a szabadságharc bukása után halálra, majd életfogytiglanra ítélték. Kiszabadult, de hátralévő éveit üldöztetésben és nyomorban élte le.
Kiss Sándor
Fotó: Sereg Krisztián
Az interjú a Reformátusok Lapja 2013. október 6-i számában jelenik meg.