„Gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag” (1Móz 22,17) – szólt Isten Ábrahámhoz, miután szövetséget kötött vele. A szövetség különleges köteléket jelent a Bibliában. Vajon hol vesztettük el a vonatkoztatási pontunkat ahhoz, hogy egészségesen élhessük meg kapcsolatainkat? Czentnár Simon lelkész gondolatai.
Abban a korban, amikor még a családokba is beférkőznek az adok-kapok viszonyok, az önző (akár üzleti) érdekek és a hátsó szándékok, nehéz az emberi kapcsolatokról keserű szájíz nélkül beszélni. A megbízhatóságot már nem a szeretet és az igaz szó, hanem a pénz garantálja. A társadalomban betöltött szerepeket a hatalmi harcok és a protekciók határozzák meg. Az egyén és a közösség egymás rovására érvényesül. A hűség és az elköteleződés már csak hiú ábrándnak tűnik a sötét élettapasztalatok és csalódások árnyékában.
Ezt az áhított „őskapcsolatot” a Biblia szövetségnek nevezi. A szövetség köteléke természetéből fakadóan áthatja az élet minden területét, mindent meghatároz, és nem pusztán minőségében, hanem már az ihlető szerző személye miatt is különbözik a haszonelvű megállapodásoktól és szerződésektől. Isten szövetsége gyökeresen különbözik a mi bűnnel terhelt viszonyulásainktól: megszentelt kötelék, de Isten lénye miatt az. Érthető tehát, milyen súlyos következményekkel jár, ha valaki elszakad tőle, és kívül kerül a szövetségén. Az Úrral való kapcsolatunk megromlása sokkal mélyebben hat közösségeinkre is, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.
Az Isten szövetségéről szóló tanítás valóságos kincsesbánya: minél mélyebben tárjuk fel, annál átfogóbb magyarázatot kaphatunk a hitünkhöz, a Szentíráshoz, de emberi – és gyülekezeti – kapcsolatainkat is nagyobb megértéssel szemlélhetjük.
Isten szövetségét a szabadítás alapozza meg. Miután az Úr kihozta Izráelt Egyiptomból, a nép számára új élet kezdődött Isten uralma alatt, a Sínai-hegyen kapott törvény keretei között. A tízparancsolat bevezetője szerint Isten a törvényt nem a szabadítás feltételeként, hanem az új élet ajándékaként, útmutatásként adta népének (2Móz 20,2). A két kőtáblát a szövetség ládájában helyezték el, és ez is azt jelenti, hogy a törvény csak a kegyelmi szövetség keretén belül értelmezhető (Karl Barth). Isten szövetsége tehát kegyelmi szövetség: a nép semmivel nem érdemelte ki az Úr jóindulatát, mégis részesedhet benne.
A Szentírás nem más, mint szövetségkötések sorozata. Kezdettől fogva abban nyilvánult meg Isten odafordulása az emberhez, hogy közösségébe hívja teremtményét.
E meghívásnak többféle formáját, pecsétjét figyelhetjük meg: Ádám és Éva számára ilyen volt az édenkerti megbízatás; Nóénak a szivárvány; Ábrahámnak a körülmetélés; Mózesnek a páska és a törvény. A földi ország és a templom is Isten ígéretére emlékeztette Dávidot, illetve a fogságból hazatérő népet. Mindannyian megtapasztalhatták, hogy az az Isten, akivel személyes kapcsolatuk lehet, egyúttal közösségben is gondolkodik, és a népében viszi véghez tervét, sőt, utódaikon is beteljesíti ígéretét. A szövetség lényegében magában foglalja mindazt a gazdagságot, amellyel Isten megáldja a mindenkori népét: jóságával, atyai szeretetével, közösségével.
A szövetség nem klub, amelyből veszteség nélkül ki lehet maradni. Az ószövetségi áldozatok bizonyítják, hogy Isten és az ember kapcsolata életbe vágóan fontos ügy, identitást meghatározó, egzisztenciális kérdés. A szövetséget – a héber eredeti szerint – nem „kötik”, hanem „vágják” (az áldozati állatokra utalva), és ez is mutatja, hogy a tét véresen komoly. Mégis csodálkozva olvashatjuk, hogy amikor Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, akkor az Úr emésztő tűzként vonult át az ősatya által előkészített, kettévágott állatok között (1Móz 15,7–21). Ez azt jelentette, hogy az Úr akár az „élete árán” is vállalta a garanciát a szövetség megtartására. Bár két fél között köttetett, mégis Isten az, aki egyoldalúan ígéretet tett. Vajon hogyan tudná a halhatatlan Isten az „életét adni”, hogy kifizesse a szövetségszegés árát, amikor az ember hűtlenné válik?
Isten szövetsége korokon és nemzedékeken át összeköti népének tagjait
A Szentírás a legbensőségesebb képet használja az Istennel kötött szövetség jelentőségének bemutatására: ez az üdvtörténet egészén átívelő házasság képe. A zsidó népet az Úr házastársaként szólítja meg (Hós 2,18), hűtlenségét pedig paráznaságnak nevezi (Ez 23). Az Újszövetség végül arra is választ ad, hogy miként adja oda magát ez a Vőlegény a menyasszonyáért: Krisztus, az emberré lett Isten a kereszten bemutatott áldozatával vállalta az adósság kifizetését, és az életét adta egyházáért.
(Ef 5,21–27) „Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében. Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak, mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és ő a test üdvözítője. De amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben. Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje; így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen.”
Nem véletlen, hogy Isten magát a házasságot is szövetségnek nevezi, és ezzel felettébb nagy értéket tulajdonít a férfi és a nő kapcsolatának: „ő a társad, a feleséged, akivel szövetség köt össze.” (Mal 2,14) Így teremti meg Isten szövetsége az emberi relációk szintjén is a szeretet és az igazság légkörét.
Isten szövetsége korokon és nemzedékeken át összeköti népének tagjait. A szövetséges nép nem pusztán „emlékezik” a régi szabadításra, hanem maga is részese annak. Ezért mondhatta ki a páskavacsorát ünneplő ószövetségi család az egyiptomi szabadulás után akár évszázadokkal is: ami akkor történt, az velünk történt. Vajon igaz ez az újszövetségi hívőkre is? Sokszor fel sem tesszük a kérdést, hogy miért vonatkoztathatjuk magunkra olyan bátran az ószövetségi történeteket, ígéreteket. Mivel az Ószövetségben megígért új szövetség közbenjárója Krisztus (Zsid 9,15), ezért a benne hívők Isten mindenkori egyházába kapcsolódhatnak be, és tudhatják: a Bibliában nem régi tanmeséket találnak, hanem a saját történetüket olvassák. Igazságként vonatkoztathatják magukra – de egyedül a Jézusban kötött, egyetlen szövetség miatt. Az örökkévaló Isten a garancia arra, hogy a szövetsége ma is érvényes, hiszen „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8). Áldozata ma is érvényes; ma is igaz, hogy „őt rendelte Isten engesztelő áldozatul az ő vére által azoknak, akik hisznek” (Róm 3,25).
Isten kegyelmi szövetsége a Szentírás megértésének kulcsa és vezérfonala, amely összeköti az Ószövetséget az Újszövetséggel. A református tanítás hangsúlyos gondolata szerint – amelyet részletesen Bullinger fejtett ki először – a két szövetség külső formájában különbözik egymástól, lényegében azonban a kettő megegyezik. Kálvin János megfogalmazása szerint Isten minden időben „ugyanazon törvény alapján és a tanítás ugyanazon kötelékével kapcsolta szövetségéhez” népét. „Az atyák ugyanabban az üdvösségben osztoztak velünk, és ugyanazon megváltó kegyelméből, ugyanabban az üdvösségben reménykedtek. […] Isten népe körében soha nem volt a vallásnak és kegyességnek más szabálya” – legfeljebb „más feltételek között voltak e közösség tagjai”.
Nem két (ó- és újszövetségi) népe van tehát Istennek, hanem egy: az egyház, amelyet Krisztus a világ kezdete óta gyűjt egybe magának „Szentlelke és Igéje által” (Heidelbergi Káté, 54. kérdés-felelet). Az új szövetséget kifejező pohár immáron teljes mélységében feltárja előttünk az Istennel való kapcsolatunk lényegét: „ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,28) Tehát minden időben Jézus az út az Atyához; ő teszi lehetővé a megbékélést Istennel; ő a Szabadító, akire a hit tekint. Az ószövetségi szertartások és törvények Jézus engesztelő áldozatát ábrázolták ki előre (Zsid 10,1). Nincs tehát olyan ígérete Istennek, amely ne a Krisztusban elnyert lelki áldásban találná meg a beteljesedését és valóságát.
Isten a szövetségében új, megszentelt életre hívja népét: „Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott.” (1Kor 5,7; 1Móz 17,1) Ennek ígéretét az ószövetségi nép nemcsak a páskában ünnepelte, hanem jelként viselte a testén is (a körülmetélésben). Ugyanezt az ígéretet Isten újszövetségi népe a keresztség és az úrvacsora sákramentumában ragadhatja meg. A Szentlélek megszentelő munkájában Isten hatalommal hívja és készíti fel népét a szentségre (1Pt 1,15–16) és dicsőségének hirdetésére (1Pt 2,9–10). Ha tehát Isten munkálkodik a szövetségben, akkor a parancsolatból ígéret lesz.
(Jer 31,31–33) „Eljön az az idő – így szól az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről; mert ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk – így szól az Úr. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az Úr –: Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek.”
A szövetség mindenekelőtt a nemzedékről nemzedékre hűséges Istenről szól. A hívők szövetséges közössége valójában Krisztus teste, egyháza és menyasszonya, akiről Ura gondoskodik, akinek tagjait egyenként számontartja, akit hatalmával megőriz az üdvösségre, és akin keresztül már ebben az életben felragyogtatja dicsőségét.
Ábrahám látta a csillagokat… (Fil 2,14–16)
A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának adjunktusa, a Budapest-Pesthidegkúti Református Egyházközség beosztott lelkésze.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!