Istennyomozó magyarok a tengerentúlon

Miért lett lelkipásztor?

Édesanyámnak mindig az volt az álma, hogy egyszülött fia lelkész legyen. Okát soha nem mondta el, és rendszeres templomba járók sem voltunk. Mérnöki pályára készültem, közben részt vettem egy amatőr színházi csoportban, a Kortárs Színpad 71-ben, zenét szereztem és zenekarban játszottam, kapusként egy C ligás csapatban fociztam. Eközben mindig fontosnak tartottam a magyarságomat, ifjúsági bibliaórákra jártam és tábort szerveztem, ami Erdélyben és a Partiumban a nyolcvanas évek végén nem volt egyszerű a kettős – kommunista és román – elnyomás miatt. 1990 januárjában Temesvárra utaztunk a családdal. Amit akkor ott láttam, alaposan megrázott, és hitbeli kérdéseket vetett fel bennem: kell lennie minderre mélyebb magyarázatnak annál, mint hogy emberi indulatok feszültek egymásnak. Elkezdtem mélyebben tanulmányozni a Bibliát, és szinte heteken belül úgy éreztem, nekem nem a mérnöki pályára van szükségem, hanem arra, hogy a világban folyamatosan felszínre kerülő mély kérdésekre próbáljak olyan választ kapni – és főleg adni –, amely talán szembeszáll a világ sodrásával, ám az egyetlen igaz. Így kerültem a teológiára, feladva a tudományos irányt.

Tőkés Lászlóval találkozott akkor?

Személyesen akkor még nem, csak amikor az egyetem elvégzése után a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnél szolgáltam, az ifjúsági ügyosztályra kerültem. Meghatározó élmény volt a munkatársának lenni, rengeteget tanultam tőle, igazán tisztelem. Talán azért kerültem arra a posztra, mert a lelkészi pályám első éveiben, sőt már teológusként is számos sikeres ifjúsági foglalkozást, például honismereti és íjásztáborokat szerveztem például a Körös vidékén. Folyamatosan aktívan kerestem a kapcsolatot a fiatal korosztállyal. Törekedtem arra, hogy az Úr házába vonzzam ezt a réteget, mert éreztem: ők a jövő. A zenei képességeimet szolgálatba állítva írtam egy rockoperát Pilátus címmel; tíz-egynéhány egyházközségben be is mutattuk. Az időseket mindig tiszteltem, a mostani gyülekezetben is értékelem őket és foglalkozom velük, de valakinek tovább kell vinni mindazt, amit ők megteremtettek, ezért össze kell kapcsolni a korosztályokat.

Mikor alapított családot, és miért mentek Amerikába?

Rózsával akkor ismerkedtünk meg, amikor hazajött az első szolgálati helyemre, a Nagyvárad melletti Fugyivásárhelyre, épp az említett rockopera egyik bemutatójára. 1998-ban házasodtunk össze, a következő évben megszületett Ákos, 2001-ben pedig Koppány. Ő háromhetes volt, amikor az amerikai kalandunk elkezdődött. (Három lányunk, Édua, Kincső és Katinka már kint születtek.) Abban az időben Mezőtelkiben szolgáltam, Nagyváradtól harminc kilométerre északra. Emellett a püspökségen dolgoztam, felelős szerkesztője voltam a Királyhágómelléki Református Egyházkerület gyülekezeti lapjának, a Harangszónak, ezért naponta bejártam Nagyváradra. Egy kollégámnak kapcsolata volt a San Fernandó-i eklézsiával, tőle tudtam meg 2000 végén, hogy ott megürült a lelkészi állás. Nekem ajánlotta, én pedig megbeszéltem a párommal. Meg voltam elégedve az akkori szolgálati helyemmel, a feleségemnek mérlegképes könyvelőként kiváló munkahelye volt, tehát nem volt szükségünk Amerikára. Mégis abban maradtunk: próbáljuk meg. 2001 márciusában választottak ki. Ha sejtésünk lett volna arról, hogy megnyerjük a pályázatot, szinte biztos, hogy nem próbálkozunk. Nem akartunk elmenni, csak ki akartuk magunkat próbálni. Valószínű, hogy az Úristen keze benne volt ebben. Több mint húsz év távlatából nagyjából értem, miért.

Gyakorta felteszik a kérdést: volt-e honvágyam, nem bántam-e meg. Nagyon sok kedves régi barátot elveszítettem, és ami ennél fontosabb, szüleim idős éveiből elveszítettem jó néhány olyat, amelyet a közelükben tudtam volna tölteni. Isten mégis megadta, hogy legalább édesanyám mellett lehettem utolsó napjaiban. A veszteséget mind bánom, viszont érteni vélem, miért egy Partiumból, Erdélyből származó lelkészként kerültem olyan közegbe, amely bizonyos fokig hasonló ahhoz, mint amelyből eljöttem: idegen nyelvű, ahol meg kell tartani a magyarságot. Mezőtelkiben, amely vegyes, mára román többségű falu, magyar óvodát működtettünk; próbáltuk megtartani a magyarságot, folytatva elődeink munkáját. Itt ugyanezt végezzük, csak jóval nagyobb, csaknem Magyarország méretű földrajzi szórtságban próbáljuk átadni mindazt, amit a Jóisten ránk bízott: hit, nyelv, kultúra és nemzettudat. Az elmúlt húsz évben jó néhány lelkész elment két-három év után, nem bírták. Ehhez a szolgálathoz kell olyan edzettség, amellyel felruházott bennünket az Úristen a korábbi élethelyzetekben, és így használ bennünket a későbbiekben.

Mi várt önökre Los Angelesben?

A gyülekezetben sok mindent szépen felépítettek, de nem volt minden a helyén, így az első három évünk feszültségekkel telt. A legtöbb amerikai kisebbségi egyházra sokan inkább nemzeti identitást megtartóként tekintenek, nem mint lelki közösségre. Amikor a két feladatkör ütközik, és a mérleg megbillen, abból feszültségek adódnak. Ez történt itt is. Hosszú távon végül teljesen lecsengett, és az érintett személyekkel megbékültünk, de eleinte éles volt a helyzet, és „ki kellett imádkozni” a Jóistentől azt a kegyelmet, hogy a templom valóban elsősorban az ő háza legyen. Merész döntést kellett hozni: az iskolát áttettük vasárnapra, és összekötöttük a templommal. Attól kezdve kéz a kézben működik a kettő, éppen úgy, ahogy névadónk, Reményik Sándor Templom és iskola című verse írja. Néhány családot veszítettünk el az átállással, ugyanakkor pár éven belül drasztikus növekedésnek indultunk. A Covid-járvány miatt azután ismét megfogyatkoztunk; azóta sem tudunk igazán magunkhoz térni, de nagyon törekszünk rá, és bízunk benne, hogy sikerülni fog.

Milyen létszámról van szó? Mekkora egyébként a Los Angeles-i magyarság?

Nincsenek biztos számok. Ebben a városban és környékén valószínűleg százharminc-százhetven ezer közötti magyar származású ember élhet, de ennek csak mintegy tíz százaléka ért vagy beszél magyarul. A magát magyarnak tartó nem egészen húszezer ember közül a gyülekezet és a fesztiválok révén ezerötszáz-kétezernél többet a helyi magyar szervezetek együtt sem tudnak megszólítani. Néha bejelentkeznek a templomban, mert meghalt a nagypapa, és van egy csomó magyar könyve, amelyeket sajnálnak kidobni. Vagy meghalt a nagymama, és kellene egy rövid szertartás. Így szoktunk új embereket találni, évente hármat-négyet. Az elmúlt húsz évben megismert, régebben a városban élő vagy már itt született magyarok közül sajnos elég sokan elköltöztek a megváltozott életkörülmények miatt Texasba, Észak-Karolinába, Floridába. A majálison legfeljebb hétszáz lélekkel találkozunk. A járvány előtt karácsonykor és húsvétkor körülbelül kétszázötven hívőt láttunk a templomban, átlagos istentiszteleteken nyolcvan fő körül, az iskolában hatvanas volt a gyereklétszám. Ma harmincöt-negyvenöten járnak rendszeresen templomba, az oktatási intézménybe negyvenen. Ez alacsonyabb, de stabil létszám. Az iskolában hetente négy órát foglalkozunk a gyermekekkel, van néptánccsoportunk, heti iskolaújságunk, saját diákszínjátszó körünk. Amikor legutóbb egy magyar oktatási konferencián elmondtam, mi mindent teszünk, többen visszakérdeztek: ez mind egy intézményben történik? Tavaly az egyik tanárunk részt vett egy Balassi módszertani konferencián. Kiderült: a negyven-egynéhány diaszpórabeli magyar iskolából valószínűleg a miénk van a legjobban felépítve. Minden lehetséges területet próbálunk lefedni, a gyerekeinket úgy képezzük, hogy valóban megállják a helyüket. A szülők komolyan veszik azt az egyik alapszabályt, hogy otthon magyarul kell beszélni. Természetesen, ahol vegyes házasságban nőnek fel a gyermekek, ez az elv nem nagyon működik, de rengeteget segít az, ha a nagyszülőkkel van kapcsolat, és az unoka kénytelen magyarul beszélni, közben észrevétlenül meg is szereti a nyelvet. Az én lányaim például határozottan élvezik, hogy van egy titkos nyelvük. Sok gyerek megy tőlünk nyaranta Magyarországra a diaszpórabeli diákoknak rendezett Rákóczi-táborokba vagy Balassi-ösztöndíjjal tanulni, vagy csak ott töltik a nyár egy részét a szüleikkel, nagyszüleikkel. Ezek sokat jelentő lehetőségek.

Ők kérdezték: mindezt egy iskolában, én azt kérdezem: mindezt egy ember?

Nem tudnám tenni egy percig sem, ha nem volna olyan csapat, amelyikkel mintegy tizennyolc éve együtt dolgozom. A legfrissebb talán az óvó nénink és az egyik tanítónőnk, de már ők is öt éve itt vannak. Hosszú távú munkakapcsolatokat ápolunk, ritkán váltunk embereket, mert remekül kijövünk egymással. Volt egy házaspár nálunk, amelyik huszonkét éven keresztül vitte a néptánccsoportot. Sajnos családi okok miatt nem folytathatták, de amikor abbahagyták, elkezdődött a Kőrösi Csoma Sándor (KCSP)-program. Az utóbbi néhány esztendőben beváltak a néptáncos KCSP-sek. Az előző párunk visszajött még egy évre; a mostaniak, Vámosi István és felesége, Ágnes szintén másodjára vannak itt. Meg vagyunk elégedve velük. Lényeges a folytonosság és következetesség, így sokkal többet el lehet érni. A diákszínjátszó csoport ötlete 2014 tájékán fogalmazódott meg a közösségben, amikor azon törtük a fejünket, mit lehetne kezdeni azokkal a nagyobb gyerekekkel, akiket már nem vonz a magyar iskola. A hollywoodi filmiparban operatőrként és segédrendezőként dolgozó kedves ismerősöm elvállalta a Lármafa Diákszínpad vezetését. Már tíznél több előadásunk volt, idén egy magyar népmesét dolgoztunk fel. Utána a szülői bizottság egyik tagja vetette fel a heti iskolaújság ötletét. Egy rendkívül kedves óvodapedagógus barátom tervezte meg az újság dizájnját és szerkesztette meg az első számot. Sajnos fiatalon meghalt, de az iránta érzett tiszteletből ugyanazt az arculatot visszük tovább. Most Vámosi István KCSP-sünk állítja össze minden hétvégére, hűségesen. Néhány szülő pedig segít a Facebook-oldalunk folyamatos frissítésében, oda mindig felkerül a friss újság is.

Iskolai bált és két nagyobb gyülekezeti eseményt is rendeznek. Ezeknek mi a történetük?

Magyar Beáta tanárnőnk férje, András ötlete volt annak idején, hogy a magyar iskola ne csak névleges havi tandíjakból működjön, hanem évente legyen adománygyűjtő eseményünk. Sajnos András, aki vállalta a főzést, két éven belül megbetegedett, és Isten hazahívta őt. Azóta minden évben az ő emlékének szenteljük a bált. A bevételből az iskolát fejlesztjük. Összesen mintegy nyolcvanezer dollárnyi ingatlanfejlesztés történt az elmúlt években, hogy az épület minél jobban kiszolgálja a templom és iskola harmonikus együttműködését. Húsz éve másképp nézett még ki az iskola. Azóta kialakítottunk egy könyvtárat, két új tantermet, teljesen felújítottuk a nagytermet, és a konyhát is átalakítottuk. Kamerákat és zárható kapurendszert is beszereltünk. Voltak erre magyarországi pályázatok is, de a fejlesztések jelentős részét az iskolabálok nyereségéből végeztük. Az idei bevételből a színpadot alakítjuk át, és a templomban olyan rendszert szerelünk majd be, amellyel rögzíteni lehet a fellépéseket, hogy felkerülhessenek egy online platformra. A majálist több mint tizenöt éve kéz a kézben viszi az egyházközség és a magyar iskola. 1992-ben a templomunk szándékos gyújtogatás áldozatává vált. Akkor született meg az állandó adománygyűjtő akció ötlete. Az elsőt az üszkös romok felett, a parkolóban tartották, az idei volt a harmincadik. Ehhez kapcsolódik egy másik, számomra meghatározó váltás a gyülekezetben. Amikor idekerültem, évi nyolc-kilenc zenés-táncos rendezvényt tartottunk. Ezekkel nem az volt a gondom, hogy nem szeretem azt a stílust, hanem hogy egy hitközösségnek nem ez a missziója. Megtartottuk a majálist és a szüreti bált, de a hangsúlyt áttettük a lelki építkezésre: ma évente kétszer-háromszor vannak csendesnapok, emellett nyári táborok és hét-nyolc alvós hétvége a gyerekek számára, amelyeknek első részében gyakran maradnak a szülők is. Ezek mind hitépítő, hitmélyítő és egyben játékos családi alkalmak.

Mit szóltak a nagy váltáshoz a családok?

Az elmúlt huszonhárom év alatt alig öt-tíz olyan emberről tudok, aki bejött egy kulturális rendezvényre, és maradt az iskolában vagy az istentiszteleteken. Vannak ilyen csodák. De a gyülekezet nem a kulturális eseményektől fog megmaradni, hanem azoktól, amelyek hitben azt továbbviszik. És ha nem lesz ilyen, akkor nem lesz majális meg szüreti bál, sőt magyar iskola sem. Mi nem azért vagyunk itt elsősorban, hogy szórakoztassuk az ide járó magyarokat, hanem hogy eljuttassuk őket arra az ismeretre, amelyet a Biblia kijelent: tényleg úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Viszont a rendszerváltás után érkező szülők többsége a gulyáskommunizmus idején vagy nem sokkal azután nőtt föl, nem sok lelki és hitbeli nevelést kapott, vagy épp valamilyen divatos keleti misztika felé fordult. Véleményem szerint elég nagy mulasztásuk az otthoni keresztyén egyházaknak, hogy ezt végignézték, megengedték, de nem az én tisztem megítélni őket. Mindenesetre én az egyházközségbe és a magyar iskolába érkező új családokat missziós területnek tekintem. Olyan közösségi alkalmakat igyekszem felépíteni, amelyekre örömmel bejönnek, és – lángosevés közben – meghallgatják, mi történik a gyerekeikkel, vagy beállnak velük a játékba, és ez észrevétlenül hat rájuk is. Ez csodálatos folyamat, amelyben egyre többeket megérint az Úr. Tartunk zenés, modern istentiszteleteket is – tehát minden tekintetben próbálunk nyitni –, de vannak, akik még arra sem ülnek be, mert nem érdekli őket Isten Igéje. Viszont már megkérdezték, mikor lesz a következő ottalvós, mert a gyermekük annyira szereti, és annyira sokat épül belőle... Ezekkel az apró lépésekkel próbálunk bejutni az életükbe, anélkül, hogy rájuk kényszerítenénk a hitet. Mindebben az igazi motor a feleségem, aki egyébként a számok világában élő, nagy tudású pénzügyi vezető, de mély hite áldás a családunk és közösségünk számára. Ő építi föl az ifjúsági programok vázát, és vezeti is részben azokat, én csak ráépítem a tartalmat.

Hogyan képzeljük el a családos-gyermekes hitbéli alkalmakat?

Az évi két-három csendesnapot elsősorban a közösségnek tartjuk. Tavaly óta külön alkalmat szervezünk a magyar iskolás családoknak, amelyben figyelembe vesszük a résztvevők hitbeli érettségét, és ahhoz igazítjuk a tematikát. Meglepően sokan jelentkeztek. Este kimentünk csillagokat nézni, előtte volt tanítás, éneklés, imádság, beszélgetés, tartottunk családi vetélkedőket, játékos foglalkozásokat, kihelyezett istentiszteletet. Megszerették, azóta is kérdezgetik, mikor lesz a következő. Az ottalvós hétvégéken elkezdtük a gyerekekkel azt a hitépítő folyamatot, amelynek a neve: Istennyomozók. Azt keressük, hogyan lehet Istent megtalálni a természettől kezdve mindenben; így próbáljuk az iskolában tanított evolúciós elméletből átbillenteni őket a Biblia felé, amely sokkal inkább logikus és hihető. Az egyhetes nyári táborok 2005-ben indultak, de amikor 2011-ben a nemzeti kormány elkezdte a Rákóczi-táborok szervezését, abbahagytuk. Most az ösztöndíjasainkkal egyetértésben úgy döntöttünk, itt az ideje egy újabb tábornak. Vámosi István a hungarikumok szakértője, ezért a tábor címe: Hit- és hungarikumtábor. A délelőtti foglalkozásokon hungarikumokról hallunk, délután az istennyomozók nyomoznak tovább, este pedig a tábortűznél mindkét témát közösen átbeszéljük. Napközben hungarikumokat fogyasztunk a Pick szalámitól a gulyáslevesig. Eddig kilenc jelentkezőnél tartunk, és ha elérjük a tizenötöt, a maradék öt helyet meghirdetjük az iskolába nem járó magyar gyerekeknek is.