Hit, család, sport – a három legfontosabb pont Berkesi Judit életében. A hitét már fiatal korától gyakorló műsorvezető csendes imádsággal kezdi munkáját, amit Isten kezébe helyez, mondván: a dicsőség az övé. A Református vagyok vendége szerint fontos a munkával szembeni alázat, mert csak így tudjuk teljesíteni a ránk bízott feladatokat. Berkesi Judit a hivatása mellett azokról a változásokról is mesélt, amelyeket az anyaság hozott számára, de szóba került az is, miért érezte fontosnak, hogy csatlakozzon a Magyarországi Református Szeretetszolgálat missziójához. A teljes adás a cikk végén nézhető meg.
Hogyan lettél tévés?
Lassan jártam be ezt az utat. Első körben sportriporter szerettem volna lenni, ehhez meg is szereztem a végzettséget, majd a szamárlétrát végigjárva, fokozatosan haladtam előre, míg végül a televíziózás világába kerültem.
Közben ott volt az egyetem is.
Igen, mindezt az egyetem mellett csináltam, ahol kommunikáció–magyartanár szakon végeztem. Ez tudatos választás volt, mert a sportriporteri szakma már akkor is érdekelt, és azt gondoltam, hogy a kommunikációval ebben az esetben nem lehet mellélőni. A magyartanár szakot pedig édesanyám bátorítására végeztem el, aki maga is pedagógus. A tanítási gyakorlat alatt viszont nagyon izgultam és féltem.
A televíziózás során nem volt benned félelem?
Természetesen ott is megvolt az izgalom, de valahogy az a közeg jobban vonzott. Szeretek csapatban gondolkodni, és egy műsorban többnyire ugyan csak én látszom, a háttérben dolgozó szerkesztők, operatőrök egyfajta támaszt adnak nekem. Egy futballmérkőzésnél a történetet nem nekem kell kitalálni, de persze az eseményeket tolmácsolni, szakmailag elemezni szintén nehéz feladat, ezt viszont inkább érzem az én világomnak.
Azonnal a sajátodnak érezted?
Folyamatában éltem meg azt, hogy egyre komfortosabban érzem magam, és ez valóban az én közegem. Folyamatosan jöttek az ötleteim, egyre kreatívabbnak éreztem magam, ez pedig olyan forgatásokat és beszélgetéseket eredményezett, amelyek egyre inkább megerősítettek abban, hogy jó helyen vagyok. Persze vannak pontok, amikor az ember bizonytalan önmagában, ilyenkor viszont a szakmából kapott bátorító üzenet nagy segítséget tud adni.
Sokak fejében a sport a férfiakhoz köthető, ez pedig előítéleteket eredményez. Te hogy éled ezt meg?
Az elején volt bennem egy görcsös bizonyítási kényszer. Semmiképp sem szerettem volna azt, hogy csak a szép arcú lányt lássák bennem, hanem igenis érezzék a szakmai rátermettségemet. Lehet, hogy ebben túl kemény voltam magamhoz, de idővel minden szépen a helyére került. Viszont még talán most is előbb nézik meg, hogy milyen ruhában van, milyen a frizurája, mennyire megfelelő a hangszíne egy női sportriporternek, és csak ezek után beszélnek a tartalomról. A férfi riportereknél ez nem jellemző.
Nálad ráadásul a futball nagyon hangsúlyos, mert te is játszottál.
Sportszerető család a miénk. A focit mindig szerettem, már általános iskolában is beálltam a fiúk közzé játszani. Szerintem ma is ez az a sport, ami a legkönnyebben elérhető egy gyermek számára, talán ezért is az egyik legnépszerűbb szerte a világon. Az iskolás kispálya nem volt elég számomra, és mindig ott motoszkált bennem az érzés: mi lenne, ha kipróbálnám magam a nagypályán? Végül ez megvalósult, persze nem én voltam a legügyesebb, mégis a sport iránti tiszteletem és az, hogy a csapaton belül megtaláltam a helyem, nagyon jó érzéssel töltött el, így aztán nyolc éven keresztül maradtam is a pályán.
A szakmádban viszont első helyen vagy.
Maga a feladat a legfontosabb szerintem, majd azon belül megtalálni azt, amiből a legjobbat kell kihozni. Az öncélúság ebbe nem férhet bele, hiszen nem szólhat rólam az, aminek nem én vagyok a főszereplője. Mindeközben azért mégsem zárhatom ki magamat, mert akkor nem lennék hiteles. Az alázat, mint minden helyen, itt is fontos. Tehát tisztelettel, felkészülten, a helyemet tudva kell dolgoznom, fókuszban azzal, hogy mi is a célja a munkámnak.
A teljes beszélgetés itt nézhető meg: