A felkészülésre fordított idő és a szolgálatban szerzett tapasztalat ugyanolyan hangsúllyal bír a lelkipásztorok saját hangjának megtalálásában – fogalmaz Komlósi Péter Attila református lelkipásztor. Véleménye szerint a prédikációban nélkülözhetetlen a tartalomhoz megtalálni azt a formát, amely által élővé válik az üzenet. A Szemeretelepi Református Egyházközség lelkészét a lelkipásztori hivatás éve alkalmából kérdeztük.
Mennyire okozott nehézséget a prédikációk közben rátalálni a saját hangjára?
Egyrészt ez a kérdés nem sokat foglalkoztatja azt a lelkes igehirdetőt, aki önazonos módon egy számára létfontosságú üzenetet akar átadni. Nem másoknak akar megfelelni, hanem csontjaiba rekesztett tűz az Ige. Másrészt a kérdés mégis jogos, mert az igehirdető saját biztos hangja megtalálásában, az enyémben is, úgy látom, döntő szerepe van az időnek. Valaki egyszer úgy fogalmazott: „Ötvenéves kor előtt nem lehet jól prédikálni.” Még ha mindezt nem is lehet pontos életkorhoz kötni, de nyilván azt érthetjük alatta, hogy az egész személyiségünk mellett életünk minden tapasztalata, képzettsége és legfőképp egész életünk igehirdetői gyakorlata benne van, tükröződik egy-egy prédikációban.
Kinek az igehirdetései voltak ön számára meghatározók? Kire tekint példaként?
Szeretek igehirdetéseket olvasni és hallgatni. Azt vettem észre, hogy azok az igehirdetők szólítanak meg igazán, akik nem csak az élő beszédben jók, hanem az írott műfajban is. Hiszen az élő beszéd mindig szabadabb forma, írásban jobban megválogatjuk a szavakat, odafigyelünk a mondatszerkesztésre. Természetesen az a legjobb, ha a kettő egybe esik. Erre jó példa volt Cseri Kálmán, akinek választékos és pontos fogalmazása mind írásban, mind élő beszédben megmutatkozik. Említhetném Hamar Istvánt is, akinek igehirdetései nem tartalmaztak egyetlen fölösleges mondatot sem. Jól fogalmazott, könnyen érthető, emellett a bibliai szöveg mély jelentésének tisztázása állt a prédikációi középpontjában. Azonban a nagy hatású igehirdetők hallatán óhatatlanul előfordul, hogy utánozni próbáljuk őket. Ezért ügyelnünk kell arra, hogy ne váljunk ennek áldozatává. Külföldi igehirdetők közül John Stott vagy a közelmúltban elhunyt Tim Keller New York-i igehirdető nevét említeném.
Volt olyan, amikor nem tudta úgy megfogalmazni és elmondani a prédikációt, ahogyan szerette volna?
Természetesen igen. Az igehirdető felől nézve sok minden szerepet játszhat abban, hogy mi módon érkezik meg az üzenet a hallgatóhoz. Gyakran nagyon egyszerű és profán dolgok is befolyásolják ezt a folyamatot: elmegy az igehirdető hangja, elromlik a hangosítás, vagy – mivel a lelkész is (családos) ember – számít például az is, honnan, hogyan érkezik meg, mi történt otthon a családban. Több más gyülekezethez hasonlóan nálunk, Szemeretelepen is a presbiterekkel közös imádság előzi meg az istentiszteletet. Ez olyan áldott kezdést jelent, ami elcsendesít és ráhangol a szolgálatra.
Mennyire tudunk ma odafigyelni a prédikációkra? Hogyan lehetséges lekötni a gyülekezetek figyelmét?
A vizualitás elementáris erővel tör be a mindennapjainkba, mozaikszerűvé válik az életünk, és feldolgozhatatlan tömegű információ árad ránk. A XX. század nagy református francia gondolkodója egyik munkájában egyenesen a beszéd megaláztatásáról ír. Ez korunk individualizált, önmagába beleszeretett emberének a kérdése: mi tud lekötni, mi szórakoztat? Ha erre rátalál, odafigyel rá – egy darabig. Ennek ellenére, vagy éppen ebből kifolyólag hiszem, hogy le lehet kötni a gyülekezet figyelmét, mert egyúttal az ember talán még soha nem szomjazta azt annyira, mint ma, hogy találva, érintve érezze magát, hogy a szíve mélyén szólítsák meg. De azért hadd javasoljak mégis egy másik megközelítést. A prédikációban ugyanis az a reményteljes várakozás ölt testet, hogy nem pusztán megszólítanak engem, hanem Isten maga szólal meg. Ahogy tette azt a világ teremtésekor is. Ebből kell kiindulnunk! Mert igazi érintettség is csak ennek a valóságából születik. Ha ezt tisztáztuk önmagunk és hallgatóink számára, akkor és csakis azután beszélhetünk a „hogyanok”-ról, amelyek szintén fontos építőelemei az igehirdetésnek, és amelyekben egy lelkipásztornak folyamatosan fejlődnie is lehet.
Hogyan teszi ezt meg? Miként képezheti magát a lelkipásztor?
Azt látom, hogy minket, református lelkészeket elsősorban az igehirdetés tesz lelkipásztorokká. Ez hivatásunk legnagyobb feladata és kihívása is egyben, ezért kiemelt felelőssége egy lelkipásztornak ez a terület. Számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre az önképzés tekintetében: magyar és külföldi szakirodalom, konferenciák, podcastok, szakmai weboldalak. Most van például formálódóban egyházmegyénk lelkészi kiskörében is egy igehirdetői műhely, ahol havi rendszerességgel készülhetünk együtt. Az égetőbb kérdés itt inkább az, hogy tudatosan mennyi minőségi időt fordítunk erre a területére a szolgálatunknak. Megemlíteném még itt annak a sürgető kihívását, hogy a közösségi médiahasználathoz nyújtott egyházi segítség mintájára hasznos volna – akár a lelkésztovábbképzések keretében – tanácsokkal ellátni az igehirdetőket a hirtelen jött, fokozott médiamegjelenések (felvett, közvetített istentiszteletek) kapcsán. Magam is sokat küzdök az igehirdetésnek ezzel a sajátos új formájával.