A keresztyén ember (is) újra és újra etikai döntéshelyzetbe kerül. Lehet-e ezekben a helyzetekben a Szentírás szava perdöntő? A válasz egyértelműen igen, bár nem mindenki ért ezzel egyet. Tény, hogy az Újszövetségben – maga Jézus is (Mt 19,4–6) – kézenfekvő módon érveltek az Ószövetséggel etikai kérdésekben, és ez történt az egyház későbbi évszázadaiban is, kiterjesztve a hivatkozást az egész Szentírásra. Ahol a Bibliát teljes egészében Isten kijelentésének tartják, ma is vitán felül áll, hogy mind a regula fidei, mind a regula morum, azaz hit- és erkölcsi kérdésekben egyaránt az a perdöntő, ami „írva van”.
Isten erkölcsi törvényeket adott nekünk, ezek határozzák meg, mit kell vagy nem kell tennünk, mi a helyes és mi a helytelen. Mindezek mércéje Isten természete. Ha viszont ő nincs, akkor ebből az következik, hogy a végső „erkölcsi értékekre” vonatkozó állításaink összessége csupán emberi kitalálás, és, mint ilyen, relatív. Ezt – tehát azt, hogy Isten személye, természete az etikánk alapja – különösen manapság, a modern társadalmakban muszáj hangsúlyozni, hiszen sokan úgy vélik, senki sem tudhatja, mi az abszolút helyes és helytelen.