Csaknem negyed évezreddel ezelőtt emelték Istennek ezt a hajlékot a derék tákosiak. Kései utódaik is áhítattal lépik át a küszöböt: itt megállt az idő. Évszázadokat lépünk vissza a történelembe. Szinte látjuk magunk előtt a népviseletbe öltözött, fejkendős asszonyokat, lányokat. A férfiak az ajtó előtt leveszik a kalapjukat. A hagyomány szerint foglalják el megszokott külön helyüket, sokan az énekeskönyvet is a padokon hagyják. A lelkipásztor és családtagjai a szószékkel szemben ülnek le. Akármerre pillantunk, mintha múzeumban vagy tájházban nézelődnénk: a padokat, a hangvetős szószéket, a karzatot a beregi táj kincse, a keresztszemes garnitúrák díszítik.
„Ezt a templomot a legtöbben történelme miatt keresik fel, de mindig igyekszem elmondani, hogy van jelene is" – hangsúlyozta Viola néni, a tákosi gyülekezet gondnoka a Középkori templomok útjának utolsó előtti állomásán.