A halál halála

Mindannyian a remény rabjai vagyunk. Különleges érzés ez, változásra késztet. Kikényszeríti, hogy elhiggyük, a jobb, a több lehetséges. Értelmet ad a mindennapoknak. De hol lehet az a remény, amely élni akarásra sarkall? Hiszen ma mindenütt lehúz a reménytelenség, a kétségbeesés. Vajon ilyen életre teremtettünk?

Mielőtt válaszolnánk erre a kérdésre, íme, egy másik: milyen lehetett az élet az első emberpár lázadása előtt? Létezésük támpontot ad az első kérdés megválaszolásához. Ádám és Éva megtapasztalták Isten jó teremtését. Ha az isteni kinyilatkoztatás kezdetét nézzük, láthatjuk, hogy a testet öltött élet jó és kívánatos. A bűneset után, a bűn átkaként megjelenő halál bomlasztó. Az Édenen kívül külsőleg elsorvadunk. Életünk lehelete egy közeli vagy távoli pillanatban megszűnik. A bibliai szerzők azonban lényegében azt mondják, a halál kötelékével gúzsba kötöttek feltámadnak, és a szentek halhatatlan testben fognak lakni, hogy megtapasztalják azt az életet, amelyre teremtettek, amely még az Éden kertjének dicsőségét is felülmúlja. Lehet, hogy ezt a világot az élők földjének tekintjük, de a valóság ennél bonyolultabb. Ugyanúgy tarthatjuk ezt a világot a haldoklók földjének is. Most a halál árnyékának völgyében létezünk. A nap alatt semmi sem tart örökké, mi sem.

A húsvét reménysége ebből ad kiutat. Márta János evangéliuma szerint megértette ezt a fajta reményt. Miután testvére, Lázár meghalt és már négy napja halott volt, Márta találkozott Jézussal, és azt mondta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten.” Még most is? Négy nappal a bátyja halála után még mindig van reménye? Azt kívánja, hogy a testvére újra éljen, és számít arra, hogy Jézus ezt valóra váltja.

Péter, aki maga is kétségbeesett Jézus golgotai halála miatt, később diadalmasan írja: „Áldott legyen a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki bőséges irgalmassága szerint újjászült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.”

A remény a hit része. Nem kevésbé van rá szükségünk, mint az ételre, a vízre és a levegőre. A keresztyének reménye Krisztus feltámadása. Pál apostol a korinthusiaknak írt első levelében arról beszél, hogy „ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.” Más szóval, ha nincs feltámadás, a hitünk értelmetlen. Nincs reménységünk. Ha a keresztyénség csupán erről a fizikai életről szól, és aztán meghalunk, hogy soha többé ne létezzünk, akkor tényleg nem számít, mit teszünk, hogyan élünk vagy miben hiszünk.

De Jézus feltámadt, és ez az esemény igazolja világegyetemünk mintaszerű rendjét. Ugyanakkor felvetődik egy nehéz kérdés is: miért kellett Jézusnak meghalnia? Ki ölte meg őt? Júdás? Heródes? A szanhedrin vagy a római katonák? A János 3,16 így szól: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Isten adta egyszülött Fiát a halálba. A kereszten Jézus felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ez volt az egyetlen, amit Isten tehetett, mert abban a pillanatban, ott, a kereszten Jézus volt a legnagyobb bűnös, akit a föld bármikor is hordozott. Hogyan lehetett bűnös, amikor bűntelen volt? A mi bűneinket vette magára, és megfizetett értük. A Szentháromság második személyének feltámadása és mennybemenetele után áradt ki a Szentlélek, hogy alkalmazza mindazt, amit Krisztus értünk véghezvitt, azokra, akikért meghalt, vagyis ránk. Jézus feltámadása nélkül nincs megváltás. Nincs újjászületés, megigazulás, megszentelődés vagy megdicsőülés.

A jelenkor a húsvét ideje. A Megváltó feltámadásával kezdődik, és a megváltottak feltámadásával végződik. A fénye ragyog a sötétségben. A sötétség nem győzte le, és nem is győzheti le soha. A keresztre feszítés puszta gonoszságából a feltámadás örök reménysége lett. Az éjszaka káoszából – új nap virradt.