Az élet feszítésében

A települést III. Béla király alapította 1183-ban az ország nyugati határvidékén, a város az Őrség kapujában, a Vasi-hegyháton, a Rába és a Lapincs folyó találkozásánál fekszik. Lakossága nagyrészt magyar ajkúakból áll, de számottevő szlovén és német kisebbség is él a városban. Vas vármegye egyik legdinamikusabban fejlődő helysége.

A gyülekezet önálló egyházközséggé szerveződése 1939-ben kezdődött el, saját templom és lelkész nélkül. Istentiszteleteiket később egy ’49-ben megvásárolt épületben tartották, amelyet 1952-ben részben államosított a szocialista vezetés, így vegyes tulajdonba került. A közösség hanyatlásnak indult, létszáma a nyolcvanas évekre pár főre fogyatkozott.

Gyakrabban tartottak istentiszteletet, gyarapodott a gyülekezet, ’92-ben pedig megalakult a presbitérium is. A dohos, penészes, imateremnek használt pincehelyiség egyre alkalmatlanabbá vált a használatra, ezért a diszkóban, majd azt kinőve a kultúrházban gyűltek össze. Az imaterem tulajdonjogát sikerült ugyan visszaszerezni az államtól, rossz állapota miatt azonban eladták, majd templomépítéshez láttak, létrehozva a szentgotthárdi Református Templomért Alapítványt. – Maguk a hívek sem hittek a sikerben. Azt tanácsoltuk, hogy mindennap tegyenek be egy húszforintost a befőttesüvegbe – meséli Juhász Sándor. A templomot Gáspár Péter tervezte. – A feleségemmel felügyeltük az építkezést. Az emberi léptékkel reménytelennek látszó, de az Úristentől kapott küldetést elfogadva felépítettük Szentgotthárdon a református templomot. Egy alkalommal a vakolatlan falak között feküdtem hanyatt, amikor kitaláltam az úrasztala fölötti mennyezetet. A templom minden részletét szeretem, de ez a legkedvesebb a számomra. Életem egyik legnagyobb küldetése 1998–2002 között épült fel – teszi hozzá. A templombelső valóban magával ragadó látványt nyújt. Szemügyre vesszük az ólomüveges és a fafaragó mesterek munkáját, ahol megjelenik Kálvin jelmondata is („Szívemet égő áldozatul az Úrnak szentelem”), a faragványok mindegyike igei motívumot jelenít meg.

A főgondnok egyben a gyülekezet kántora is. – A zene különleges kifejezőeszköz, sokszor jobban szeretem muzsikálva, mint szavakkal elmondani az érzéseimet, gondolataimat. Az evangélium üzenetét a XXI. századi emberek nyelvére kell lefordítanunk, ezért az orgona mellett korábban szintetizátorral, manapság pedig gitárral kísérem a gyülekezetet a zsoltárok, dicséretek vagy a kortárs keresztyén dalok éneklésében – mondja a főgondnok.

Csomós Dávid 1997 óta él Szentgotthárdon. Az istentiszteleteken igyekszik kevésbé ismerős arcok mellé ülni, viszont ha a családjával érkezik, egy egész padsor sem elég a számukra. A kétciklusos presbiter bevallja, hogy szolgálatot csak időközönként tud vállalni, de a gyülekezettel lelkesen készülnek a július 3–7. közötti gyermekbibliahétre, imádságban hordozzák azt. A templom körüli teendőkben az elmúlt évben egy ukrán menekült család is segédkezett, akiket csaknem egy évre fogadtak be édesapjának a lakásába. – Kihívás volt, mert egy szót sem tudtunk váltani, az internetes fordítóval mégis megértettük egymást. Sokan segítették őket más gyülekezetekből is, valóban közös szolgálat volt – jegyzi meg. Azt is megosztja velünk, hogy bár a gyülekezetbe sok helyről érkeztek a tagok, a lelkésztől kapott útmutatás szerint mégis megélik a koinoiát, azaz a krisztusi közösséget.

Takács Beatrix odavezet az első padhoz, a családja helyét négy énekeskönyv is jelzi. Mindhármójuknak van sajátja, az édesanyának kettő is, egy új és egy régi, szívecske alakú illatpárna-könyvjelzővel, amelyet a budapesti nőszövetségi tagoktól kapott ajándékba. Takácsék Felsőszölnökön laknak, tizenöt kilométerre Szentgotthárdtól, az itteni a hozzájuk legközelebb eső református templom. Beülök mellé a padba, miközben elmeséli Istenhez fordulásának történetét. – Ateista, katolikusnak keresztelt családból származom, a férjem református, de nem gyakorolta a hitét. Amikor a kisfiunk első osztályos lett, mégis beírattuk hittanra. Úgy gondoltuk, először mindhárman eljövünk istentiszteletre, majd én elmaradok tőlük és otthon főzök, a következő vasárnap viszont nem tudtam nem eljönni. Érdekes volt a prédikáció, ittam a lelkész szavait, kavarogtak bennem az érzések és a gondolatok – emlékezik vissza. – Mi győzte meg, hogy Krisztus megváltó szeretete önt is átformálhassa? – kérdem. – A Szentlélek. Hittanra hoztam Kevint, becsöngettünk a parókián, és elhagyta a számat egy mondat: „Klára, légy szíves, adj egy keresztyén témájú könyvet!” Majd beültem az autóba, és nem ismertem önmagamra, nem értettem, mi történt. Így kezdődött – meséli Beatrix, aki azóta már konfirmált, presbiter, az egyházközség pénztárosa. – A férjem is befogadta Jézust, együtt járunk bibliaórára. A gyülekezet feladataiból is igyekszünk kivenni a részünket – mondja. – Ez a történet olyan szép, mint ez a templom – jegyzem meg. – A férjem tavaly festette ki társadalmi munkaként – teszi hozzá.

Mikos Ödönné Csilla az 1971-es konfirmációs emléklapjával készült az interjúra. – A lelkész a fejemre tette a kezét és megáldott. Erre tisztán emlékszem – mondja. Tíz év templomkerülés után őt is első osztályos, hittanra járó unokája vezette vissza a gyülekezetbe, mivel vasárnaponként ő kísérte őt az istentiszteletre. Ma már bibliaórára is jár, ahol hatan-nyolcan gyűlnek össze. Szóba hozzuk, miről szólt az Ige aznap. – Legutóbb lusta voltam elolvasni a Bibliaolvasó kalauzban kijelölt részt, ezért ma bepótoltam. Jézus azt mondja Márk evangéliumában, hogy jönnek majd földrengések, nehéz napok, de mi ne féljünk, bízzunk Istenben, aki ezeket a viharos időszakokat le fogja rövidíteni – folytatja. – Műtéten estem át, többször is megállt a szívem, nehezen hoztak vissza az élők közé. Valamikor az áll Isten és közém, hogy haragszom a világra, mérges vagyok, miért pont velem történt meg mindez, de később belátom, hogy mindennek oka van, és egyre többször kapok válaszokat a kérdéseimre a bibliaórán – osztja meg tapasztalatát Mikos Ödönné. Korábban próbált bizonyságot tenni a hitéről a környezetében is. – Az ismerősök kinevettek, amikor elmondtam nekik, hogy bibliaórára járok. Mondtam, hogy ne nevessenek: egy hívő keresztyénnek értenie és ismernie kell a Bibliát. Ma már inkább csak a férjemmel osztom meg az ott hallottakat – árulja el nekünk. A gyülekezet elindított egy Protestáns előadások című sorozatot is a kétezres évek elején, Mikosné többek között Mészáros János Elek koncertjére emlékezik örömmel vissza.

Megérkezésem előtt a bibliahét segítői tartottak diskurzust. Amíg mi a templomtérben egyesével, kettesével beszélgettünk a gyülekezeti tagokkal, addig a hittanteremben előkerülnek a hittantábor újonnan vásárolt kellékei, a várakozók csavarhúzó után kutatnak, hogy üzembe állíthassák némelyiket, hátha sikerül hasznosan eltölteni az időt, amíg sorra kerülnek. A tizenkilenc éves Pálcsa Anna Laura és Sisak Dorottya is segédkezni fognak a táborban. Az idei rendhagyó lesz, a korábbi háromórás helyett egész naposra tervezik, és eddig nem tapasztalt érdeklődés kíséri a bibliahetet, öt-hat gyermek helyett most húsz jelentkezett rá. – Pál apostol történetét fogjuk megismertetni velük. Különösen szeretem érdekes és inspiráló életútját, annak művészi megjelenítéseit, hiszen magam is művészeti szakgimnáziumban tanulok – mondja Anna Laura. Gyerekként ők is sokat kézműveskedtek, a hittanterem falát többek között a 2018-as közös alkotásuk is díszíti. – Tenyérrajzok. Körbehúztuk ceruzával a tenyerünket, és kiszíneztük halacskának – magyarázza Dorottya a technikát, aki már maga is tart vasárnapi gyermek-istentiszteleteket a teremben, ahol beszélgetünk. – Elsősorban a kicsik felügyeletében fogunk segíteni, másodsorban a tanításban. Anna a kézművességben ügyes: majd velük is csinálunk halacskás képet, ez lassan már hagyomány – mondja Dorottya, és amint körbenézünk, valóban több hasonló kép lóg a falon. 2018-ban négy társukkal konfirmáltak, akik közül ők ketten járnak rendszeresen alkalmakra. – Nehezen éltem meg a Covid időszakát, ezért kezdtem el bibliaórákra járni, most mélyebben hiszek, mint előtte – hangsúlyozza Anna Laura. – Nekem pedig az egyetemi tanulmányaim elkezdésével még fontosabbá vált, hogy a zűrzavaros napokban lenyugodjak, lefekvés előtt imádkozzak, vasárnaponként elcsendesedjek Isten előtt – teszi hozzá Dorottya. – Rákérdezünk, a kortársaik nem tartják-e furcsának, hogy ilyen fiatalon gyülekezetbe járnak. – Néha azzal dicsekednek, milyen régen nem voltak templomban. Némelyik ismerősöm, amikor megtudta, hogy keresztyén vagyok, durván reagált. Meglepett a viselkedése, nem értettem, miért diszkriminatív a hozzáállása, ha kiderül valakiről, hogy keresztyén, őt miért kell azonnal elutasítani. Rengeteg ateista van a környezetemben, néha megjegyzem, mennyivel könnyebb lenne az életük, ha hinnének, vagy elmondom a saját tapasztalataimat, amiért néha lehurrognak. Szerintem vannak csodák, és remélem, hogy az ő életükben is eljön a pálfordulás, amikor megértik, hogy ez a jobb út – mondja el tapasztalatait Anna Laura.

A szentgotthárdi egyházközség legidősebb tagjaival közül a Sohár házaspárral is szóba elegyedünk. A decibelt magasabbra húzzuk, és máris megtudjuk, hogy 1962-től látogatják a közösség alkalmait, a szocializmus idején sem hanyagolták el az oda járást. Sohár Endre húsz évig gondnokoskodott a gyülekezetben. – Jó, ha tízen jártunk templomba, nem igényelt sok munkát. Nem volt helyben lakó lelkészünk 1975 és 1987 között – eleveníti fel a múltat Sohár Endre. Feleségétől, Margit nénitől megkérdezzük, mit érez akkor, amikor eljön a templomba. – Mintha megfiatalodnék ilyenkor, megváltozik a közérzetem, jobban érzem magam, mintha minden rendben lenne – válaszolja lendülettel. A közösség megtartó erejét a házaspár egy évvel ezelőtt szó szerint is megtapasztalta. – Az istentiszteleten váratlanul rosszul lettem. Nem fájt semmim, egyszer csak rádőltem a feleségemre és elaludtam – meséli a volt gondnok. A lelkésznőtől megtudjuk, hogy félbehagyta az imádságot, és az egykor egészségügyben dolgozó nőtestvér szívmasszázzsal azonnal újraélesztette Sohár Endrét. – Dörzsöltek, dörzsöltek, a mentőben tértem magamhoz, nem értettem, hogyan kerültem oda. Ha aznap nem kísérem el Margitot az istentiszteletre, senki sem segített volna rajtam – magyarázza a gyülekezet kilencvenéves tagja. Hiányzik számára a templom, ritkán jut el fájós lábai, szédelgései miatt, otthon viszont mindig meghallgatja az istentisztelet-közvetítéseket a Kossuth rádióban. Margit néni jókívánságokkal köszön el: – Isten áldja, sokáig éljen! Csak tudjon mozogni, fekvőbeteg ne legyen! – bocsát el minket szeretettel.

Sisakné Páll Klára huszonegy éve szolgál lelkészként Szentgotthárdon. Férje nem lelkész, hanem informatikus mérnök, egyedi meglátásai ezért sokat segítik szolgálatában. Az evangélikus lelkésznővel közösen tart istentiszteleteket Magyarország legnagyobb, a városban működő, krónikus pszichiátriai betegeket gondozó intézményében. – A közeg igazán sajátságos, szívesen járok hozzájuk, a bentlakók nem rejtik véka alá örömüket. Olykor figyelmeztetni kell őket, hogy a kérdéseiket, megjegyzéseiket az igehirdetés után tegyék fel, különben meglehetősen interaktívvá válna. Délelőtt az egészségesebbek dolgoznak, ezért csak a délutáni református bibliaórára tudnak eljutni, amely párbeszédes formában zajlik. Elgondolkodtatnak a hozzászólásaik, feltöltődve jövök el tőlük – avat be a lelkésznő az intézetben végzett szolgálatába. Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, vajon ilyen helyen is laknak-e mély hitű keresztyének. – A bibliaórára járók komoly bizonyságtételeket fogalmaznak meg, mindannyiunk épülését szolgálva. Ők már élő hittel érkeztek az otthonba. Nem mindig nyilvánvaló a számomra, hogy némelyek miért is kerültek oda – mondja el meglátásait a lelkésznő.

A gyülekezetnek ma kétszázharminc tagja van, a választói névjegyzéken pedig százan szerepelnek. A templom összesen százharmincöt ülőhelyes azokkal a pluszszékekkel, amelyekre nincs szükség vasárnaponként, mivel általában csak mintegy harmincöten látogatják az istentiszteleteket. Nagyobb ünnepeken, amikor gyermekek is szolgálnak, megtelik a templom. A lelkésznőtől azt is megtudjuk, hogy az idei gyermektábort azért tervezik egész naposra, hogy a szülőket segítsék a nyári szünetben. Mivel a gyerekek válogatósak, ő pedig nem szereti, ha kárba vész az étel, az ebédet maga főzi majd. Kérdőívvel felmérte, mit fogyasztanak szívesen, és azokat fogja elkészíteni. Többek között lesz bolognai spagetti, rántott hús és paradicsomos húsgombóc is a menüben, de a lángosozás és pizzázás is tervbe van véve. A gyülekezet nagylelkű adakozó, sokféleképpen szokta támogatni a táboroztatást, és elképzelhető az is, hogy valaki palacsintát fog süt a gyerekeknek. Karácsony előtt az idősebb egyházközségi tagokat is meglátogatják és megajándékozzák.

Fölvetjük, hogy A jelenések könyvében Jézus megszólítja a gyülekezeteket: vajon mit mondana a szentgotthárdi reformátusoknak? – Ébredj, bizonyságtévő lélek! A várfalakra őrök álljanak! Az Őrségi Református Egyházmegyében őrségben vagyunk, viszont mintha alábbhagyott volna a lelkesedés. Ébresztőt fúj számunkra az Úr – állítja meggyőződéssel Sisakné Páll Klára lelkipásztor, majd úgy folytatja: – Jézus Krisztus mindennap, a világ végezetéig velünk van. Annak ellenére, hogy némelyek elhagyták a gyülekezetet, vagy elfordultak tőlünk, csatlakoznak hozzánk új megtérők, akiknek a hite építi a közösséget. Hiszem, hogy Krisztus megerősít bennünket azért, hogy azt a fényt, szeretetet, amelyet tőle kapunk, továbbadhassuk embertársainknak. Egykori konfirmációs Igém üzenete, miszerint nincsenek véletlenek, sokszor átsegített a nehézségeken. Magam sem kaptam keresztyén neveltetést, ezért amikor némelyek arra hivatkoznak, hogy nem részesültek vallásos nevelésben, akkor tapasztalatból mondom, hogy ez nem akadály. Sok gyülekezeti tagunk van ezzel így, akik közöttünk jutottak hitre.