A forradalmak nem a semmiből keletkeznek, mégis mindig váratlanul érik a hatalom birtokosait. (Ha nem így lenne, nem lennének azok, amik, hiszen fel lehetne készülni rájuk.) Egy forradalom előtt már mindig ott van az írás a falon (lásd a Dániel könyve 5. részét) – de nem mindenki veszi észre. A felkelés kitöréséhez ugyanis kellenek olyanok, akik nemcsak elolvassák az írást, de meg is értik, s mernek is cselekedni. Hermann Róbert történész írása a Reformátusok Lapjából.
„...végre is, az újesztendő inkább lesz a kedvemre való, mint a volt, amelynek semmiféle tetszetős emlékét sem vagyok képes felidézni” – írta 1848. január 11-én Clemens Wenzel Lothar Metternich, az osztrák birodalom mindenható kancellárja IV. Frigyes Vilmosnak, Poroszország uralkodójának. Nem egészen három hét múlva, január 29-én már arra figyelmeztette az uralkodót, V. Ferdinánd királyt (s vele egy személyben I. Ferdinánd császárt), hogy „Európát elárasztja a felforgató párt összeesküvése a törvényesen fennálló rend ellen; utóbbi igazi képviselőjének az osztrák hatalmat tekintik, és ezért őt választották támadásaik céltáblájául”.
A két idézet eltérő hangvétele arra mutat, hogy a politikában veszélyes dolog a pozitív tartalmú jóslás, mert a legritkább esetben válik valóra. Az idézetek keletkezése között eltelt időszakban, éppen egy nappal az első után, a szicíliai Palermóban forradalom tört ki az abszolutisztikus uralkodói gyakorlat ellen, s ez már jelezte, hogy Európa újabb forradalmi hullám előtt áll.
Amikor 1847 novemberében összeült a magyar rendi országgyűlés, az alsótáblán immáron az ellenzék volt többségben. Az ellenzék soraiban először vett részt követként Kossuth Lajos. Az ellenzék célja a polgári alkotmányos Magyarország megteremtése volt. Bécsben azonban nem akartak engedni az ellenzék követeléseinek. A felsőtáblai konzervatív többség segítségével egészen 1848. február végéig sikerrel akadályozták meg azt, hogy az országgyűlés érdemi eredményeket érjen el. A birodalom külpolitikai helyzetének megrendülése azonban csakhamar megteremtette annak esélyét, hogy a magyar ellenzék létrehozhassa a Habsburg Birodalmon belül önállósággal rendelkező, polgári alkotmányos Magyarországot.
A palermói után a január 27-i nápolyi forradalom, az észak-itáliai nyugtalanságokról érkező hírek mind-mind azt jelezték, hogy küszöbön áll az európai hatalmi viszonyok újabb átrendeződése. Mozgolódásokról érkeztek hírek Csehországból és az osztrák tartományokból is.
Az okok sokrétűek voltak. A kapitalizálódó kontinens ekkor élte át az első világgazdasági válságot, az előző évek rossz termése miatt éhínség söpört végig Nyugat-Európán. Az európai áttörést azonban csak a február 22-én Párizsban lángra lobbant forradalom hozta meg. A franciák felkelését heteken belül követte a többi európai főváros és központ megmozdulása is. Csupán a kontinens két – politikai értelemben is szélső – pontja, a polgári alkotmányos Nagy-Britannia és az önkényuralmi Oroszország maradt szinte érintetlen a forradalmi hullámtól.
Az alsó- és felsőtáblai ellenzéknek a cselekvés időszerűségét tekintve radikálisabb nézeteket valló vezetői, Batthyány Lajos és Kossuth Lajos úgy látták, a Habsburg Birodalom megrendült külpolitikai helyzetét fel kell használni a reformellenzék programjának megvalósítására. Tudták, hogy Magyarország szabadsága csak akkor áll majd biztos alapokon, ha az örökös tartományokban is alkotmányos lesz a kormányzás, mert a birodalom két felének eltérő érdekei csak azonos politikai rendszer és kölcsönös partnerség mellett egyeztethetők. Megérzésük helyességét bizonyította, hogy néhány nap múlva, március 1-jén befutott Pozsonyba a párizsi forradalom híre. Ekkor már az ellenzék egésze a fellépés mellett döntött.
Március 3-án Kossuth az ellenzék nevében történelmi jelentőségű indítvánnyal lépett fel az alsótábla kerületi ülésében, felszólítva az országgyűlést, „emeljük fel politikánkat a körülmények színvonalára”. Úgy vélte, a birodalom vezetőinek választaniuk kell az államalakulat jövendő érdeke és egy korhadó rendszer fenntartása között. Részben nyíltan, részben a sorok közé rejtve követelte Magyarországon a közteherviselés, politikai jogegyenlőség, népképviselet és a független nemzeti kormány megteremtését. Ám ezzel nem elégedett meg, s annak tudatában, hogy e követelések elhangzását is a külpolitikai helyzet változásai tették lehetővé, a sorok közé rejtve egyszersmind alkotmányt követelt a Habsburg Birodalom örökös tartományainak is.
A párizsi forradalom híre megrettentette ugyan a hatalom birtokosait, s a birodalom pénzügyi helyzete – nem először és nem utoljára – válságos volt, de továbbra is számíthattak I. Miklós, minden oroszok cárja fegyveres segítségére. Ám Kossuth Bécsben német nyelvre azonnal lefordított és kinyomtatott beszéde olyan erjedést indított meg a császárvárosban, amely lehetetlenné tette az erőszakos reagálást. (Ebben szerepe volt annak is, hogy a fordításban az örökös tartományoknak adandó alkotmány sokkal hangsúlyosabban szerepelt, mint az eredeti beszédben.)
Március 13-án Bécsben kitört a forradalom, Klemens Metternich herceg, a gyűlölt államkancellár kénytelen volt lemondani és elmenekült, az uralkodó pedig alkotmányt ígért Ausztria népeinek. Ennek hírére az országgyűlés mindkét táblája elfogadta Kossuth felirati javaslatát, s március 15-én reggel az országgyűlés küldöttsége gőzhajón indult Bécsbe, hogy a feliratban foglaltakat az uralkodóval is elfogadtassa.
1848 márciusában nehéz lett volna megmondani, hol is „csinálják” a magyar politikát. Az országgyűlés Pozsonyban ülésezett, de az érdemi döntések nem ott, hanem Bécsben születtek. A magyar főváros Pest-Buda, vagy ahogy már ekkor is emlegették, Budapest. De Pesten csak a legfelsőbb bíróság, a Kúria, Budán csak a Magyar Királyi Helytartótanács és a Magyar Királyi Kamara volt található, a maga unalmas hivatalnokaival.
Március 15-én azonban kiderült, hogy a város az elmúlt évek során mégiscsak az ország egyik politikai központjává vált. Itt tömörült a nemesi és polgári értelmiség elitje; azok a költők, írók, publicisták, színészek, festők, akik munkásságukkal néha a hivatásos politikusoknál is nagyobb hatással képviselték a polgári átalakulás eszményeit. És itt volt az ország egyetlen egyeteme a maga több száz hallgatójával.
E fiatal értelmiség egyik jelentős, radikális csoportja, a Pillwax kávéházban (a ma közismert Pilwax írásmód eredeti változata – a szerk.) tartotta összejöveteleit. Egy részük tagja volt a liberális ellenzék egyesült szervezetének, az Ellenzéki Körnek is. Közülük került ki Irínyi József (a ma Irinyiként ismert író-forradalmár nevének eredeti írásmódja – a szerk.), aki 1848. március 11-én megfogalmazta azokat a rövid, dobpergésszerű pontokat, amelyek Kossuth március 3-i beszédének szellemében, attól némileg eltérő hangsúlyokkal, a polgári átalakulás következetes keresztülvitelét követelték. A Pillwax ifjai – Kossuthékkal egyeztetve – szerették volna e tizenkét pontot több ezer pesti polgár aláírásával eljuttatni Pozsonyba, hogy így támogassák a reformellenzék megrekedéssel fenyegető országgyűlési küzdelmét.
Mindezért március 19-ére, a József-napi országos vásár egyik napjára – francia mintára – nagygyűlést és bankettet akartak szervezni a fiatalok Rákos mezején, aláírásgyűjtéssel. Az Ellenzéki Kör idősebb vezetői gondosan előkészített országos akciót szorgalmaztak. A bécsi forradalom hírének megérkezése után azonban a Pillwax ifjai úgy döntöttek, nem hallgatnak az idősebb és tapasztaltabb politikusokra, hanem önállóan cselekszenek. Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Vidats János, Sükey Károly, Bulyovszky Gyula, Vajda János, Jókai Mór elhatározta, hogy másnap érvényt szerez a tizenkét pont közül az elsőnek, a sajtószabadság követelésének, s a többinek éppen ezáltal: cenzori engedély nélkül kinyomtatják a tizenkét pontot és Petőfi lelkesítő költeményét, a Nemzeti dalt.
Március 15-én reggel Petőfi és társai a szemerkélő esőben indultak el a Pillwaxból a közeli egyetem felé. Előbb az orvoskar, majd a politechnikum (mérnöki intézet) hallgatói, végül a jogászok csatlakoztak tömegesen a menethez. Az ifjúság egybegyűjtése után immáron mintegy kétezren folytatták útjukat a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utcába, Landerer Lajos és Heckenast Gusztáv nyomdájához.
Petőfi, Vasvári, Jókai, Irínyi, Degré Alajos és Vidats János követelte Landerer Lajostól, a nyomda tulajdonosától, hogy nyomtassa ki a tizenkét pontot és a Nemzeti dalt. „Lehetetlen, nincs rajta a cenzori engedélyezés” – felelte Landerer. A fiatalok megdöbbentek. Landerer azonban a segítségükre sietett és odasúgta nekik: „Foglaljanak le egy sajtót.” Erre Irínyi odalépett az egyik géphez és kijelentette: „E sajtót a nép nevében lefoglaljuk.” Mire Landerer csak annyit mondott: „Erőszaknak ellent nem állhatok.” A nyomdászok pedig lelkesen megkezdték a tizenkét pont és a Nemzeti dal kiszedését és kinyomtatását. A nyomda előtt összegyűlt sokaság boldogan kapkodta szét a több ezer, még nyomdafestékes és az esőtől nedves példányt.
Múzeum körút, Magyar Nemzeti Múzeum (a felvétel 1893 után készült)
Délután három órakor a Nemzeti Múzeumnál nagygyűlést tartottak, majd a tízezres tömeg a pesti városházához vonult (ez a mai Petőfi tér helyén állott), s rábírta a tanács tagjait is a tizenkét pont követeléseihez történő csatlakozásra. A felkelés ezzel törvényes színezetet kapott. Forradalmi választmány alakult, majd a még nagyobb tömeg a hajóhídon át megindult Budára, hogy az országos végrehajtó hatalom legfontosabb kormányszékével, a Helytartótanáccsal is elfogadtassa követeléseit, s kiszabadítsa várbeli börtönéből a jobbágyfelszabadítás egyik legkövetkezetesebb szószólóját, a röpiratai miatt bebörtönzött Stancsics (e naptól fogva Táncsics) Mihályt.
A délután folyamán elterjedt hírek ellenére a Helytartótanács nem mert katonai erőszakot alkalmazni, hanem elfogadta a tizenkét pontot, Táncsicsot szabadon bocsátotta, s eltörölte a cenzúrát. A rab Táncsicshoz maga a felesége lépett be először az örömhírrel: „Nincs többé cenzúra!” A börtönt elhagyó írót a kapunál bérkocsi várta, amelyet ezúttal nem lovak húztak át Pestre, hanem maga a rabszabadító tömeg. Este a Nemzeti Színház díszelőadása ünnepelte a forradalom győzelmét.
Az események utólagos ismeretében ma már szinte bámulatosan könnyűnek látszik mindaz, ami 1848. március 15-én Pest-Budán történt. De a rendszer gyors kapitulációja ne tévesszen meg minket – a kezdeményezéshez nem kis bátorságra volt szükség. Gondoljunk bele, hogy a Pillwaxtól néhány saroknyira ott volt a hatalmas Károly laktanya (ma a fővárosi önkormányzat székhelye) – március 15-én reggel egy erősebb őrjárat véget vethetett volna a forradalomnak, még mielőtt az egyáltalán elkezdődött volna. A hatalom birtokosai azonban nem merték bevetni a katonaságot, mert nem bíztak nemcsak a magyar, de a fővárosban állomásozó olasz alakulatokban sem, amelyek ekkorra már értesültek a milánói nyugtalanságokról, illetve a palermói és nápolyi forradalmakról. De a hadsereg még délután is beavatkozhatott volna, amikor a tömeg átvonult Budára.
Ugyanígy nagy bátorságra vallott az a gesztus, hogy a nyomda elfoglalását és a sajtószabadság tettleges kivívását követően Petőfi és társai hazaküldték ebédelni a tömeget (tudván, hogy éhes gyomorral nehéz forradalmat csinálni). Mivel egész nap szakadt az eső, bizony, előfordulhatott volna, hogy az otthon elfogyasztott ebéd utáni pihenés csábítóbb, mint a Nemzeti Múzeum előtt tartandó nagygyűlés – a tömeg mégis visszajött, sőt, a múzeumnál legalább kétszer annyian voltak ott, mint délelőtt a nyomdánál.
A rendszer cselekvésképtelenségét mutatta az is, hogy a Helytartótanács kimondottan kérte a főhadparancsnokot, hogy a katonaság ne avatkozzon be – a főhadparancsnok pedig még március 16-án sem volt képes pontos jelentést küldeni az Udvari Haditanácsnak például a tizenkét pont szövegéről, holott az előző nap német fordításban is megjelent.
Kétségtelen tény, hogy az átalakulás ügyének győzelméhez a pesti forradalom nem lett volna elég. De az is kétségtelen, hogy a pesti forradalom nélkül a magyar országgyűlés Bécsben tárgyaló küldöttsége sokkal nehezebben fogadtathatta volna el a Kossuth-féle feliratot a birodalmi kormányzattal. A pozsonyi küldöttség bécsi sikerének előfeltétele volt Pest győztes forradalma is – nem véletlen, hogy egy év múlva az önvédelmét vívó ország akkori kormánya nemzeti ünneppé nyilvánította március 15. emléknapját.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!