1848. március 15.

A magyarországi reformátusok számára különös jelentőségűek voltak az 1848-as forradalmi tavasz történései. Már a pesti 12 pont 4. pontja kimondta: „Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.” Ez valósult meg a pozsonyi országgyűlésen megalkotott április törvények 20. törvénycikkében: „E hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve különbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapíttatik meg.” A protestánsok végre először voltak a szabad haza szabad, egyenrangú állampolgárai, ahol elvárhatták, hogy egyenlő bánásmódban részesüljenek a hivatalok részéről. Az egész társadalmat átformáló változások mindegyike olyan vívmány volt – törvény előtti egyenlőség, közteherviselés, jobbágyság eltörlése, vallási egyenjogúság, unió Erdéllyel –, amelyet a református egyház örömmel üdvözölt.

Az első és legfontosabb lépés 1848 tavaszán a törvényes rend fenntartása volt: az új törvények magyarázata, a nép felvilágosítása, a béke és nyugalom megőrzése. Az egyházkerületek körlevelekben hívták fel a lelkészek figyelmét, hogy a szószékről, de a községekben betöltött vezető szerepüket is felhasználva minden lehetséges alkalommal intsék hallgatóikat a törvényes út megtartására, buzdítsák őket a kormány iránti bizalomra, hiszen alapvetően új helyzetben kellett eligazodniuk. A jobbágyfelszabadítás kihirdetése a döntően falvakban élő magyar reformátusság számára óriási jelentőségű volt. Erről így számolt be Kontra János pócsmegyeri református lelkész levelében Török Pál pesti lelkésznek: „Ez előtt pár órával hirdeté Király szolgabíró úr meglehetősen nyomatott népünknek [adóval erősen megterhelt] az úrbéri viszonyokból felszabadulásukat, s örömkönnyek peregtek a vének ősz pillái alól ez evangélium hallatára; vasárnap hirdetni kell nekem s tán nekünk is.” (Pócsmegyer, 1848. március 24.)

A forradalmi változások középpontjában, az ország fővárosává előlépett Pest-Budán, a Széna téri (mai Kálvin tér) református templomban Török Pál volt a lelkész. Barátjával, Székács József pesti evangélikus lelkésszel közösen szerkesztette az egyetlen országos protestáns lapot, az Egyházi és Iskolai Lapokat, amely hétről hétre elvitte az ország minden pontjába a protestáns egyházakban történteket, helyt adott a véleménynek, vitának az egyházi változásokat illetően. Nem csoda, hogy a pesti egyházmegye idős esperese, Gyenizse József Tótfaluból helyettesének, Töröknek a következőt írta: „Ha fiatal volnék, most minden héten Pesten töltenék egy s két napot, hogy szemmel láthatnám az ott való mozgalmakat, halhatnám a sok külömb külömb féle beszédeket, de ezt már most nem tehetem” (Tótfalu, 1848. április 3.). Hamarosan veszélybe kerültek az 1848 nyarán kivívott eredmények, a haza szabadsága.

A haza védelmében mindenki vérmérséklete szerint aktívan vett részt: a püspökök, esperesek körlevelekben buzdították a népet a kormány támogatására és a harcra. A lelkészek közül sokan tábori lelkésznek jelentkeztek, és a kollégiumok diáksága nagy létszámban állt be honvédnak. A tanítói kar is kivette részét a fegyveres küzdelemből nemzetőrként, honvédként. A harcba induló Herczeg János veresegyházi tanító Török Pált kérte meg, hogy halála esetén gondoskodjon özvegyéről: „Miután a haza szavára fegyvert fogva vezettem be a csatába lelkesült önkéntes nemzetőrtársaimat – vissza vagy vissza nem jőni a mindenható Isten örök fátylainak titka alá van rejtve. Szegény ember vagyok, kedves feleségemet nyomorúság lepi meg, ha én elvesztem, ez marja szívemet, különben a hazáért halni nekem dicsőség. …ha elvesznék, özvegyemet nagytiszteletű úr pártfogásába ajánlom. Herczeg János tanító s kapitány.” (Veresegyház, 1848. augusztus 5.) Az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról református egyházunkban akkor emlékezünk meg méltón, ha nem feledkezünk meg arról, amit a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap utolsó megjelent számában, 1848. december 31-én így olvasunk: „A protestáns egyház szabadságát csak e nemzet szabadsága biztosíthatja, ha ki nem vívjuk ezt, bizonyosan elveszítjük amazt is.