A 13. zsoltár Sir Philip Sidney szavaival

„S nem léphetnénk egy kissé tovább, annak érdekében, hogy megmutassam a vates szó valóságtartalmát, s kimondjam, hogy Szent Dávid zsoltárai isteni eredetű versek. Ha így cselekszem, nem teszem ezt nagy és tanult emberek, régiek és maiak tanúságtétele nélkül. De már maga a »zsoltárok« szó is az én igazamat bizonyítja, hiszen egyszerűen annyit jelent: énekek; továbbá az – ahogyan a tanult hebraisták is tanúsíthatják –, hogy teljesen kivétel nélkül időmértékes formában íródtak; végül, de elsősorban verseknek nevezhetők a próféciák poétikus megformálása miatt: mert mi egyéb lehetne a zenei eszközök ébresztése, a szereplők gyakori és szabad változtatása, a nemes megszemélyesítések, amelyek által a költő abban segít téged (ti. az olvasót!), hogy meglásd a teljes méltóságában érkező isteni Felséget… mi egyéb ez, ha nem égi költészet, amelyben ő (a zsoltáríró) csaknem egy kimondhatatlan és örök szépség szenvedélyes szerelmeseként mutatkozik meg, akinek munkái a hit által megtisztított szeműek számára lesznek láthatóvá?” (Petrőczi Éva fordítása).

Sir Philip Sidney tragikusan korai halála miatt mindössze negyvenhárom zsoltárral tudott hozzájárulni a híres, bár az anglikán templomokban soha nem énekelt Sidney Psalter anyagához. Így a munkát testvére, Mary Sidney, Pembroke grófnője tette teljessé. Érdekességként jegyezzük meg, hogy éppen a 13. zsoltárt maga a királynő, I. Erzsébet is lefordította, abban az időben, amikor nővére, a katolikus Véres Mária foglya volt, s vigasztalójául francia nyelvű zsoltárkönyve szolgált.

A Sidney testvérpár, Philip és Mary zsoltárok iránti érdeklődése két forrásból táplálkozik. Az első mélyen vallásos protestáns neveltetésük és egész családi légkörük, a második a királynő közismert psalmusszeretete, s őt e szent műfajhoz fűző, szenvedélyesnek nevezhető kötődése. Érdekes, hogy Fulke Greville, Sir Philip Sidney barátja és első életrajzírója a királynőt „she David”-ként, „női Dávid”-ként emlegette, élete gyermekként és fiatal lányként töltött éveinek üldöztetésekben bővelkedő volta miatt. Ez a „davidizálás” magára Sidneyre is jócskán érvényes lehetett, aki éppen a korábban ugyancsak sok gyötrelmet átélt, gyakran megalázott királynő „jóvoltából” sok méltánytalanságot, hátratételt szenvedett. Pusztán azért, mert anyja családja, az erős Dudley klán egy időben, bár vagy két generációval korábban, komolyan veszélyeztette a Tudorok hatalmát.

Ami ezek után a 13. zsoltár Sidney-féle újrafogalmazását illeti, annak hangnemére részletes magyarázatot ad egy Sir Philiptől származó levél, amelyben egyik szellemi atyjának és barátjának, az európai hírű humanistának, a francia Hubertus Languetusnak így panaszkodott, amikor az uralkodónő – sokadik alkalommal – látványosan és ellenségesen mellőzte, külföldi diplomáciai küldetéseket nem adott neki, noha a kontinens protestáns erőivel, vezéregyéniségeivel való kapcsolattartás a kálvinizmussal mélyen rokonszenvező anglikán költő-lovagnak való, méltó és nyelvtudásához illő feladat lett volna: „Ó, boldog ember az, akinek sok szabad idő jutott … hisz egy oly hatalmas királyságban, mint Anglia, az ember számára mindig adódik alkalom, hogy géniuszának gyakorlóteret kapjon, úgy, hogy sokak élvezhessék fáradozásai hasznát.”

Ezek után lássuk Sir Philip Sidney 13. zsoltárának teljes magyar szövegét, fordításomban:

Sidney, eme XVI. századi Dávid panaszolkodását olvasva eszünkbe juthat a jeles angol esszéíró, Lytton Strachey kíméletlenül őszinte és pontos jellemzése az Erzsébet-kori Angliáról: „És ez a különös társaság, mely kedvelte az ilyen finomkodást, milyen durva szívű tudott lenni! Jaj minden áldozatnak, akire rávetették magukat, irtózatos kegyetlenséggel végeztek vele!”

Sidneyvel ugyan nem az uralkodói harag s nem is a szövevényes udvari intrika végzett, hanem egy 1586. szeptember 22-én combját megsebző, majd üszkösödést okozó golyó, amikor Hollandiában, a zutpheni ütközetben Németalföld oldalán harcolt a protestáns ügyért, a spanyolok ellen. Csekély vigasz, hogy Sidney olyan szeretetre méltó, Európa-szerte tisztelt egyéniség és tollforgató volt, hogy az életét megmenteni próbálók között az ellenséges hispán hadtest egyik orvosa is a legjobb tudása szerint igyekezett segíteni.

A még jóval a halálát okozó csata előtt elkészült, keresztrímes szerkezetű, szinte táncos eleganciájú panaszdal a költő szorongattatásokkal teli életének pontos tükörképe. A befejezés pedig igazán Dávid királyhoz méltó: annak bizonyosságát adja, hogy a szerző Istenben nem csupán Megváltóját, de verseinek legfőbb ihletőjét is tiszteli és szereti. Példát adva ezzel mindmáig minden költőnek, s hatékony orvosságot kínálva a poézis művelőinek egy részében minden történelmi és irodalomtörténeti korszakban megmutatkozó alkotói gőg és fölény ellen.