Egy mozdulat néha többet mesél, mint száz kimondott szó. A kezek könnyed íve, a test feszes tartása kívülről hibátlannak tűnik, belül azonban sokszor éppen az emberi törékenység adja a tánc valódi érzékenységét. Csípán Csenge, a Magyar Táncművészeti Egyetem végzett balett- és táncművésze estéről estére új arcokat ölt magára a színpadon. De hol húzódik a határ szerep és önazonosság között, miközben a test szigorú fegyelme nap mint nap formálja az embert? Számára a balett egyfajta terápia: tér, ahol igazán önmaga lehet, és Isten az a fény, amely ezt a belső színpadot bevilágítja.
Csípán Csenge vallja, hogy tökéletesnek lenni lehetetlen, de az egyéniség az, ami igazán értéket ad a táncosnak.
Sok kislány álmodik arról, hogy balerina lesz, amikor felnő. A tánc eleganciájában és könnyedségében van valami megmagyarázhatatlanul vonzó és elkápráztató: ahogy a zenére felfűzött kecses mozdulatokból egy teljes történet rajzolódik ki. Amikor a függöny legördül, a világ egy pillanatra elcsendesedik, és csak az marad, amit a táncos a mozdulataival elmesélt. De vajon mi történik a csillogáson túl, amit a néző sohasem lát? Csípán Csenge az Operában találkozott először ezzel a világgal, amikor édesanyját elkísérte egy balettművésszel készülő interjújára. Gyermeki csodálattal figyelte a tüllök és fodrok lebbenését, a táncosok cipőinek halk kopogását. A balettmester hamar felfigyelt az édesanyját kísérő kislány filigrán alkatára, és egy alkalommal szinte filmbe illően hozzá fordulva megkérdezte, volna-e kedve balettozni. Csenge gondolkodás nélkül mondott igent – akkor még nem tudhatta, hogy ezzel a könnyed válasszal egy alázattal és kitartással teli úton az első lépését teszi meg.
A Magyar Táncművészeti Egyetemre jellemzően tízéves kor körül lehet bekerülni egy szigorú, többlépcsős felvételi eljárás során. Először előkészítő képzés vár a növendékre, amely általános iskolai és gimnáziumi tagozatra oszlik, és ezek alapozzák meg a későbbi hivatásos táncművészeti egyetemi tanulmányokat. Ez a képzés hozta meg Csenge számára az első igazi próbatételt: kortársaihoz képest két év lemaradással kezdte meg az iskolai éveit. – Úgy vettek fel, hogy azonnal harmadik osztályban kezdtem, és fogalmam sem volt róla, mit hogyan kell csinálni: még a spicc-cipőt sem tudtam bekötni, másoktól próbáltam ellesni – idézi fel ma már mosolyogva az ügyetlen pillanatokat. Habár a sport nem állt távol tőle – korábban versenyszerűen ritmikus sportgimnasztikázott – a balett világa teljesen másfajta testtudatot kíván. Csenge elmondása szerint időt és rengeteg gyakorlást igényel, hogy a precíz testtartás, a technika és a lábujjak egy ponton való egyensúlyozása igazi művészetté váljon.
„elsősorban ember vagyok és csak utána táncos”
Már gyerekként megtapasztalta, milyen áldozatokat kell hoznia a táncért és saját magáért. Az oktatás során az osztályából többen feladták, mások egyszerűen nem bírták tovább, de olyan is volt, akit elküldtek. Csenge azonban minden nehézség ellenére maradt, még akkor is, amikor évekig lemaradva érezte magát, és nap mint nap szembesült azzal, hogy mások sokkal előrébb tartanak. A különbség az, hogy míg sokakat lebénított a nehézség, őt inkább motiválta és vitte előre. Érezte, hogy ez a hivatás az övé, és a küzdelem éppúgy része, mint a színpadra jutó pillanatok szépsége. – Lehet, hogy nem nekem van a legkinyújtottabb térdem, de az egyéniségemet mindig belevittem a darabokba, inkább erre építek – árulja el a balett táncos. Kedvenc bibliai igeszakasza sok megpróbáltatáson vezette már keresztül:
Amit most teszek, azt most nem érted, de majd később meg fogod érteni. (János 13,7)
A próbaterem egészen más arcát mutatja a táncnak. Ott nincs ragyogás, csak a padló halk nyikorgása, a feszülő izmok fegyelme és a napról napra ismételt mozdulatok kitartása. Az iskolában heti hat, sőt voltak olyan időszakok, amikor hét napon át reggeltől kora délutánig próbáltak; utána tanórák következtek, majd estig visszatértek a terembe gyakorolni. Úgy érezte, csak ki kell bírnia. A hosszú próbaórák alatt lassan formálódik minden: ezekben a szinte láthatatlan pillanatokban válik igazán kidolgozottá a tánc és maga a táncos is. A koszos talpak, a túlhasznált spicc-cipők és a próbák verejtékes valósága mögött születik meg az, amit a néző később magától értetődő eleganciaként lát.
A próbaórák küzdelmét és koszos talpnyomait a színpadon a könnyed, elegáns tánc fedi el.
A magunkról alkotott kép igazán törékeny, különösen fiatalon, amikor a személyiség még formálódik. Csenge a tükör előtt állva sokáig csak azt figyelte, mi nem elég precíz: melyik mozdulat bizonytalan, hol csúszik el a tartás, mit kell még kijavítani. A klasszikus balett kegyetlenül őszinte: ott nincs olyan, hogy „majdnem jó”, minden apróság számít – még a kisujj hegyének iránya is. Mindezt úgy kell megmutatni, hogy a színpadon minden könnyednek és hibátlannak tűnjön, hiszen ezt szeretné látni a néző. A fáradtság, a küzdelem magukkal mind a felszín alatt marad. – A testünk a munkaeszközünk, ezért sokan elfelejtik, hogy elsősorban emberek vagyunk, és csak azután táncosok – emeli ki a balerina. Amikor hibázik, eszébe jut, hogy van nála nagyobb erő, amely megtartja, és az értékét nem a kiválóságában méri, hanem abban, aki ő maga.
Arra a kérdésre, hogy volt-e olyan darab, amely igazán közel állt hozzá, a legnagyobb alázattal úgy válaszol: talán az egyetlen, amelyről azt is ki meri mondani, hogy büszke rá, egy olyan darab volt, amelyet hetedik osztályos korában a tánctanára kifejezetten rá formált. Elmondása szerint annyira bele tudta élni magát a szerepbe, hogy képeket gyűjtött hozzá. És az adott hangulathoz illő zenéket hallgatott, hogy minél mélyebbre merülhessen benne. Táncművészdiplomáját klasszikus balett szakon szerezte, majd az egyetem elvégzése után egy évig Olaszországban dolgozott egy klasszikus balett-társulat tagjaként. Hazatérve csatlakozott a Nemzeti Táncszínházban működő együtteshez: Kulcsár Noémi Tellabor társulatához; immár kortárstáncművészként leginkább modern darabokban lép színpadra. Azóta számos szerepben kipróbálhatta magát: a Szentivánéji álomban, átélte a Romeo és Júlia szenvedélyes tragédiáját és a Babaház kortárs feldolgozásában is táncolt.
Csenge szerint az önkép rendkívül törékeny, főleg, ha a tükörben csak a hibákat keressük.
A klasszikus balett művészete a tökéletesség ígéretére épül, a ragyogása kísértő csillanásként vonzza a táncost, mégis tudni kell: tökéletesnek lenni lehetetlen – állítja a balerina. Bármennyire is végig dolgozza magát az ember, nem kaphat meg minden szerepet, és a megszállottság könnyen válhat rombolóvá, különösen akkor, ha közben lassan elveszíti a barátait, a családját, s végül önmagát is. Csípán Csenge számára ezért a legfontosabb az egyensúly megtartása, amit úgy talál meg, hogy visszanyúl ahhoz, ami gyerekkora óta megtartja: a hitéhez. Vallja, Isten olyan, mint a napsugár: bevilágít, átmelegít, és akkor is utat mutat, amikor minden más bizonytalanná válik.